A gyermekrajzok képi világa, világképe lesz az új rovatunkban megjelenő írások tárgya. Molnár V. József megfogalmazása szerint az eredendő világképről lesz szó, mely a gyermeki vizualitás sajátja, amely szerint a gyermek még egészben lát és fogalmaz. A rovat címét Molnár V. Józseftől „kölcsönöztük”, ez egyik meghatározó, alapozó, gyermekrajzokkal foglalkozó kiadványának címe. Ezen a nyomon is nagyszerű kutatók eredményeire támaszkodhatunk, a már említett Molnár V. Józseftől, „a nemzet óvóbácsijától” kezdve, aki hosszú élete alatt több ezer gyermekrajzot látott és elemzett. Ő olyan nagy elődök nyomdokain járt, mint Carl Gustav Jung, aki az archetípus, az egyéni és kollektív tudattalan kategóriájának megalkotásán és bevezetésén keresztül ablakot nyitott – a kezdeti pszichoanalitikus megközelítésen túlmutatva – a lélek mélyebb, régióinak megismerése, az ősképek világa felé. 

Makoldi Sándorral, Földi Péterrel, Bobonkáné Papp Antóniával és még sokak nevével folytathatjuk a szerencsére egyre hosszabb sort, akik elméleti szakemberként és/vagy gyakorló rajzpedagógusként szerves szemléletmóddal vizsgálták a gyermeki világképet és gondolkodást, ahhoz igazítva rajzi nevelési elveiket és módszereiket.

Az új rovatot indító, bevezető írások a gyermekrajzokkal évtizedek óta hivatásából adódóan foglalkozó Platthy István tollából származnak. A pécsi Csontváry Képzőművészeti Stúdió vezetőjeként és művészetterapeutaként a lélekgyógyítás szolgálatába állította a rajzi önkifejezést, a gyermek teljes, szerves látásmódjának megőrzésével, az anyanyelvi szintű művészettel nevelés segítségével. Molnár V. József nem sokkal e világból való távozása előtt rábízta gyermekrajzokkal kapcsolatos kutatásainak folytatását.    

******

Platthy István első tanulmányában a szerves műveltség, a népművészet képi anyanyelvének sajátosságait mutatja be, melynek értő alkalmazása a rajzpedagógiában előhívhatja a gyermekben meglévő teljességben látás képességét. A szerző saját módszerét ismerteti, melyet mesterei nyomán dolgozott ki a népművészettel, művészettel nevelés művészetterápiás célú felhasználásra.  

PLATTHY ISTVÁN - SZAKMAI ÉLETRAJZ

Művészetterapeuta-rajztanár, mesterpedagógus, országos gyermekvédelmi szakértő vagyok.

Édesapám Platthy György festőművész, főiskolai tanár (1908-2003) a Pécsi Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékének vezetője volt. Kodály nyomdokain haladva az 50-70-es években komoly érdemei voltak abban, hogy a népművészet oktatása bekerüljön a rajztanárképzésbe, a képzéshez tankönyvet is írt. Az ő szellemi hatása erősen hatott pályaválasztásomra, módszertani fejlesztéseim irányultságára.

1987-óta vezetek képző-művészetterápiás foglalkozásokat Pécsen és Baranya vármegyei gyermekotthonokban, lakásotthonokban az ott élő hányatott sorsú, traumatizált gyermekek és fiatalok számára. Számukra sajátos, az eredendő kifejezésmódon és a népművészeten alapuló művészetterápiás és művészettel nevelési módszert fejlesztettem ki. 1997-2000 között a Szent Mór Katolikus Iskolaközpont alsó tagozatában rajztanárként is tanítottam, melynek során kezdtem el a természet változásrendjére épülő rajzpedagógiai módszer kidolgozását. A Csontváry Képzőművészeti Stúdió Egyesület művészeti vezetőjeként felnőtt érdeklődőkből álló alkotóműhelyt is vezetek.

Szellemiségem formálódását meghatározó mesterem Molnár V. József néplélekrajzi író, kutató kérésére a Magyar Hagyomány Műhelye népfőiskolán tanítottam 1996-2016 között, népművészet alapú művészetterápiás rajzműhelyt vezettem felnőtteknek. A népfőiskolán ismerkedtem meg Pap Gábor művészettörténész munkásságával, melynek hatására kezdtem el intenzíven kutatni az Ormánságban található Kórósi Református Templom hímes kazettáit, mely alapja lett lélekgyógyító hatású népi-képzőművészeti módszeremnek.

2004-2006 között posztgraduális művészetterápiás képzést végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, terápiás szemléletemet meghatározó tanáraim Tényi Tamás, Simon Mária és Hárdi István pszichiáter professzorok.

A felnőtt és gyermek alkotásokat rendszeresen kiállításokon, módszereimet, azok eredményeit különböző országos és nemzetközi konferenciákon, tanfolyamokon mutattam be, továbbá több helyen is publikáltam szakmai folyóiratokban, legtöbbet a Fejlesztőpedagógia szakfolyóiratban, de jelent meg cikkem a Pszichoterápia folyóiratban is.  Magyar Művészeti Akadémia művészettel nevelés hálózat honlapjába is beválasztotta módszereimet.  Munkásságomat mindig is támogatta Andrásfalvy Bertalan Széchenyi díjas néprajztudós.

2018-ben a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete emlékérmét kaptam meg művészetpedagógiai munkásságom elismeréséül.

Tagja vagyok többek között a Magyar Pszichiátriai Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és elnökségi tagja a Magyar Művészetterápiás Társaságának.  

Platthy István művészetterapeuta

A Nap arca

A szerves műveltség képi anyanyelve és a népművészettel nevelés

 Nagyon fontos szempont a népi műveltséget a természet oldaláról megvizsgálni, megközelíteni. Valójában egy evidenciáról van szó. A régi falusi ember a természetben élt, élete és munkája tőle függött. A természetet nem statikus objektumként érzékelte, mint ahogy a mai városi ember hajlamos rá, hanem átélte annak teljes kozmikus meghatározottságú mozgásfolyamatait, változásrendjét, élete szervezőjévé vált. Ez az élmény művészetére is jelentősen hatott, más történelmi és kulturális hatások mellett. A városi ember elszakadt a természettől, legfeljebb egy-egy töredéket, pillanatot lát belőle, például, amikor éppen átsiet egy parkon, vagy időnként elmegy kirándulni. A természet ma is körülöttünk él, még akkor is, ha sokszor nem is veszünk róla tudomást. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterséges környezetben csak egy bizonyos pontig érzi jól magát az ember, a természet világától való elidegenedés előbb-utóbb lelki és testi betegségekhez vezet. Ezt a problémát nagyon szépen érzékelteti a magyar nyelv „természet” szava, amely egyszerre jelenti a külső bioszférát és az ember belső lelki világának sajátosságait. Ezért a népművészeti formák, motívumok és szimbólumok kiindulópontot jelentenek a természet folyamatainak átéléséhez, mely keretet adhat – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt – a lélek rendeződéséhez, a lelki egészség megtartásához, illetve az elszenvedett érzelmi traumák önkifejező módú szimbolikus feldolgozásához. A mai korban felszabadító hatású mintát adhatnak az alkalmatlanság érzettel küzdő, a túlzott virtualitásban felnövekvő generációk számára is, hiszen minden történelmi korban egyaránt működő ősképek rejlenek bennük.

A mai ember élete nagyon töredezett. Sokszor egymáshoz nem kapcsolódó, egymáshoz nem illő történésfolyamatokon át vezet életutunk. Például amikor a televízióban egy jó filmet nézünk és hirtelen egy teljesen oda nem illő reklámot vágnak be, az szétzilálja a film sodrását. Az iskolai rendszerben is sokszor témájában egymástól idegen tanórák követik egymást, például irodalom óra után fizika, aztán történelem, stb. A régi paraszti kultúrában az emberek a búzaszem elvetéstől, a kalász learatásán át a kenyér elfogyasztásáig a teljes folyamatot átélték. A mai társadalomban a dolgozó a munkahelyek többségénél a gazdasági, ügyviteli munkafolyamatok csak egy kis részébe kapcsolódik bele, sem a teljes struktúrát, sem a teljes folyamatot nem látják át. Ez a töredezett állapot különösen felerősödik a manapság feltűnően gyakori személyiségzavarokban, gyermekeknél magatartászavarokban, pedig lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy személyiségünk integráltan tudjon működni, életünket komplexen tudjuk szervezni, megélni.

A magyar, kárpát-medencei és belső-ázsiai népművészeti formavilág vizuális nyelvi gondolkozásmódjára jellemző, hogy leképezi a természet szorosan egymásba kapcsolódó mozgásfolyamatait. Ez a költőien megjelenített kifejezésmód alkalmas arra, hogy segítségével olyan folyamatokat éljünk át, amelyben összefüggnek, szervesen egymásra épülnek a dolgok, így segítve a személyiség működésének, illetve a személyiségfejlődésnek az integráltságát, egységbe olvadását. Ez a lényeges tulajdonságok megragadására épülő, belső absztrahációs modell segíthet különböző személyes traumáink, érzelmi elhanyagoltságunk önkifejező módú szimbolikus, metaforikus feldolgozásához.

Az ősművészetekben és a népművészetben a generációkról generációkra öröklődő motívumkincs mellett a képiségben az eredendő kifejezésmód is meghatározó (Platthy István 2018). Ez emberi közösség hatására előhívódó, velünk született adottságokon alapuló képesség, mely a bennünk élő ősképek, univerzálék segítségével lehetőséget ad önmagunk és a világgal való viszonyunk személyes megfogalmazására. Ez a képesség a kisgyermek és óvodás korban bontakozik ki a szocializáció hatására. Régen felnőttkorban, a népművészetben, a törzsi művészetben és az ősi művészetekben élt tovább. Sajnos a modern tömegkultúra és a rossz közoktatási gyakorlat hatására iskolás korban a gyermeki ábrázolásból fokozatosan eltűnik ez a képesség, bekövetkezik a rajzi-törés jelensége. Szerencsére azonban ez az adottság nem irtódik ki az emberből, hanem csak visszahúzódik a lélek legmélyére, a tudattalan világába, leblokkolódik. A népművészet alkotó módú továbbgondolásával újból előhívható az eredendő kifejezésmód. Nem másolni kell a népművészeti mintakincset, hanem üzenetét, bölcsességét meg kell érteni, és hívóképként tovább kell alkotni, ezzel egy kortárs népi-képzőművészetet hozva létre.  Így bárki újból tudja használni belső látását, mely előhívja a lélek tudattalan belső tartalmait, az ősképek segítségével meg tudja fogalmazni önmaga belső világát.

„…minden emberben mélyen elrejtve megvan a biológiai képesség, hogy kifejlessze magában ezt a nyelvet. Mindenki kreatív. Természeténél fogva mindenki alkalmas arra, hogy befogadjon és asszimiláljon érzéki élményeket; hogy gondolkodjék és érezzen. …….Emberek, életük válságos pillanataiban át tudják törni a konvenciókat és gátlásokat, és a „normális” képességeiket messze fölülmúlva „csodákat” tudnak véghezvinni. Más oldalról a gyermekek és az ősi kultúrájú népek alkotásai szolgáltatnak erre nézve bizonyítékot; az ő spontaneitásuk általában valami belső biztonságból fakad, amelyet még nem rendítettek meg tökéletességre törekvő ember kétségei. .…Emocionális megfogalmazás és kifejezés nélkül az élet egyetlen nagy frusztrációvá válik.” (Moholy-Nagy László, 1946, 1996: 25-26)

Most pedig példákat mutatok be a magyar és a belső-ázsiai üzbég népművészeti formavilág sajátos képi anyanyelvi gondolkozásmódjára. Hogy ezt mélységeiben megérthessük, összehasonlításként nézzük meg először a már évszázadokkal ezelőtt elpolgárosodott nyugati paraszti vizuális nyelvi gondolkozásmódot, amely jó részt történelmi stílusok nyomán létre jött, nyomtatott mintakönyvekből indult ki (1. kép).

                 
                      1. kép Nürnbergi mintakönyvből, 1725.            2. kép Bajor „Bauernmalerei” népi díszítőfestés                    

A nyugat- és dél-európai népi ornamentikára, látványból kiinduló stilizáció (1. 2. kép), továbbá a formák mechanikus ismételgetése, az elemek tetszőleges egymáshoz rendelése a jellemző és elsősorban a dekorativitásra törekszik. A növényi formát adott időpillanatban szemével „lefényképezi” az alkotó, amelyet azután a kor stílusának megfelelő módon tovább stilizál. Vagyis csak a pillanatnyi látványként megjelenő forma a fontos, abból csinál díszítő motívumot, amelyet térhatásban fogalmaz meg.

Ezzel szemben a magyar, kárpát-medencei, kelet-európai és a közép-ázsiai, belső-ázsiai ornamentikában a formák viszont szervesen kapcsolódnak egymáshoz, a természet és a benne élő ember testi-lelki folyamatait, átváltozásait jelenítve meg belső képzetként (3-7. kép). Ez az életfolyamatokat is kifejező, ciklikus rendszer, beszédes szimbolikus formákkal jelenik meg a népművészet, népi-iparművészet és a népi-képzőművészet vizuális nyelvrendszerén keresztül. Ezáltal válik az adott kép élővé, amivel azonosulni lehet. A nyugati ember elkülönül a természettől, megváltoztatni akarja rövidtávú érdekeitől hajtva, a hagyományos gondolkozású keleti ember kapcsolódik hozzá, része kíván maradni, együttműködik vele.

                         
3. kép                                                                                        4.kép

Letöltés: https://naputon.hu/uploads/doc/szerves_muveltseg_kepi_anyanyelve_jav_20240617114342.pdf

******

Platthy István alábbi tanulmánya némileg terjedelmesebb az előzőnél, de érdemes lesz megismerkedni a benne foglaltakkal. Az eredendő kifejezésmód című két részes tanulmány első részében a gyermek rajzfejlődésének kezdeti állomásait követi végig, miközben összeveti azokat az emberiség sokezer éves kultúrájának ősi képzeteivel. Írásában Molnár V. József néplélekkutató, valamint Carl Gustav Jung, az analitikus pszichológia megalkotójának gondolataira és a legkorszerűbb pszichológiai kutatások eredményeire egyaránt támaszkodik.

Platthy István művészetterapeuta

 Az eredendő kifejezésmód I.

 A művészet születése a kisgyermekben

A teljesség

(A korai gyermekrajz-fejlődési folyamat összehasonlító elemzése az énérzetek alakulásával és az ősi képzetekkel)

Az ábrázolás és a rajzi önkifejezés megkülönböztetését fontosnak tartom. A kifejezésmód önmagunk és a világgal való viszonyunk belső megfogalmazása, mely érzékletes, élő módon kivetül az alkotásra.

Az ábrázolás elsősorban tanult folyamat, melyben a hagyományos rajzpedagógia konvenciót tanít, a társadalmi környezet mintát nyújt a gyerekeknek. Az ábrázolás célja, hogy a rajzoló megközelítőleg élethűen jelenítse meg a látványt a papíron.

A két folyamat egymással párhuzamosan is futhat a gyermekben, egyiket saját örömére, kedvtelésére teszi, a másikban a felnőttek elvárásainak való megfelelés vezérli. Később az ábrázolás és a kifejezés össze is kapcsolódhat.

A most bemutatásra kerülő önmagától fejlődő rajzi folyamatot elsősorban Rhoda Kellogg amerikai kutató munkássága, és a magam vizsgálatai alapján vázolom fel, az általam gyűjtött korai gyermekfirkák elemzésén keresztül. Rhoda Kellogghoz hasonlóan, a gyermeki rajzfejlődés legkorábbi állomásait összevetem az emberiség sok évezredes kultúrájának ősi képzeteivel. Rhoda Kellogg kutatásait, az önmagától tanult művészet (Self-taught art) rajzi folyamatát párhuzamba állítom az újabb csecsemőkutatásokon alapuló szelf-fejlődési elméletekkel, különösen Daniel N. Stern amerikai fejlődéspszichológiai kutató átfogó elméletével.

Ősi képzetek és az eredendő kifejezésmód

A kollektív tudattalan olyan általános, mindannyiunkban meglévő tartalmakat hordoz, amelyek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái, ahogy az analitikus pszichológia megalkotója, a svájci pszichiáter Carl Gustav Jung nevezi őket: archetípusok, ősi képek, ősképek (archetype). (C. G. Jung, Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, 1916, 1990:133.)

A legmegdöbbentőbb bizonyítékot C. G. Jung tanainak igazsága mellett, Rhoda Kellogg világhírű amerikai gyermekrajz kutató találta meg. Az amerikai társadalom különböző rétegeiből és a Föld különböző országaiból gyűjtött gyermekrajzokat a legkisebb kortól, a legkorábbi gyermekfirkáktól egészen 14 éves korig. Több mint egymillió gyermekrajzot dolgozott fel és dokumentált munkatársaival éveken keresztül San Franciscóban és Washingtonban az '50-es évektől. 1-4 éves kor közötti gyermekek rajzait vizsgálva azt tapasztalta, hogy ugyanazokat az alakzatokat hozzák létre firkáikban a gyerekek a Föld különböző pontjain. Megfigyelte, hogy a világ minden táján nagyon hasonló rajzfejlődési utakat járnak be, rajzaikon bizonyos alapformák mindenhol megjelennek, kultúráktól, társadalmi fejlettségi foktól függetlenül is, egyetemesen. Csak későbbi életkorokban jelenik meg a rajzokon fokozatosan a kulturális, társadalmi hatás. Megdöbbentő az, hogy e korai univerzális firka alakzatok megegyeznek az emberiség legalapvetőbb, legősibb vizuális jeleivel, képzeteivel. (Nap, mandala, életfa, a harcos alakja, stb.)

Úgy tűnik, hogy e korai gyermekrajz-alakzatok, belső képzeteken alapuló képi jelek, egyetemesek, hozzátartoznak az emberi lélek természetéhez, alapját képezik a későbbi személyes élményekkel és kulturális hatásokkal egyre jobban feltöltődő alkotásnak, ha hagyjuk, hogy a gyermek az eredendő belső képzeteihez viszonyítsa, építse, befogadja a külső világot. Ez egy olyan velünk született adottságból kibontakozó alapképlet, mely segít a világban tájékozódni, a legfontosabb dolgokat megérteni, lelkünket ráhangolni a különböző életfeladatokra, segít életvitelünk, életutunk előrelendítésében, konfliktusaink nonverbális feldolgozásában. Fontos, hogy saját kifejezésmódjával a gyermek belső, szubjektív világa számára befogadhatóvá tegye az általa átélt élményeket, felismerje a benne, és kint a világban lévők közötti analógiákat. Ha a felnőtt nem várja ki, hogy a gyermek ráébredjen a világra; hanem túl korán, a gyermektől idegen észjárása alapján, ráerőlteti saját jónak vélt, megtanulandó, vizuális formáit; akkor ez a természetes belső képzetvilág elfojtódik, a tudattalan mélyére száműződik; a gyermeki ábrázolás görcsös lesz, kifejezőerőben elsilányosodik, és bekövetkezik a rajzi törés jelensége serdülőkorban.

Én ezt a születésünk óta bennünk lévő adottságokon alapuló, az emberi közösség hatására előhívódó, „őskép világra” épülő látást nevezem természetes belső látásnak, eredendő kifejezésmódnak.

1.       kép – Buddhista mandala Tibetből

Szent centrum, „szent otthon” melynek központjában a személytelen isteni erő nyilvánul meg.

Nézzük meg a bennünk élő ősképek közül az egyik kulcsszerepet elfoglaló ősi képi jelet, a négyes osztású kört, vagyis a körkeresztet, a mandalát, jelentését, s a rá kivetülő lelki tartalmakat. A körkereszt ősidők óta az egész földön megtalálható az emberiség kultúrájában, nem csak a keleti vallásokban, hanem már az ősember művészetében, a törzsi művészetben, a népművészetben, és a kereszténység szimbolikájában is. (1. kép.) A középkori ábrázolásokon, mind Jézus Krisztus, mind pedig az Atyaisten és a Szentlélek glóriájában is gyakran megjelenik. (2. kép)

A mandala teljességet, egységet fejez ki, a világ alapvető tér-idő-szerkezetét, egységét, önmagába visszatérő mozgását, például a tavasz, nyár, ősz, tél változásait; a napszakokat: reggel, dél, este, éjszaka; az ember életkorszakát: a gyermekkor, a felnőttkor, az öregkor, a halál és a túlvilág. „A tér-idő kerekségét osztó egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le számunkra, az ő égi járása s fénye, amely árnyékkal ajándékozza meg a fölfelé törekvő földi létezőt, mutatja meg az égtájakat. „Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról pedig kél.” (Molnár V. József, képzőművész, néplélekrajzi író, A nap arca, A gyermekrajzok üzenete 1990. 2003:11-12.)

„„A transzcendentális funkció nem céltalanul folyik le; az ember legbelső lényegének megnyilatkozásához vezet. Mindenekelőtt pusztán természeti folyamat, amely esetleg az illető tudomása és hozzájárulása nélkül folyhat le, sőt az egyén ellenállása ellenére erőszakkal is utat tör magának. E folyamat célja és értelme a már a fogantatáskor a magzatban rejlő személyiség minden aspektusával együtt való megvalósítása. Az eredendő, potenciális teljesség megvalósítása és kifejlesztése ez. A tudattalan e célból ugyanazokat a szimbólumokat használja, mint az emberiség ősidők óta, ha valami egységet, teljességet, befejezettséget akart kifejezni, ilyenkor rendszerint a négyesség és körszimbólumokat használta. Ezen az alapon neveztem el ezt a folyamatot individuációs processzusnak.” (C. G. Jung 1916, 1990:201-202.)

2.       kép – „A Kegyelem trónja” lengyel gótikus táblakép

Isten személyiségét megjelenítő Mennyei Atya arca a körkereszt középpontjában

A mandala C. G. Jung szerint egyben a Selbst szimbolikus megjelenési formája. A Selbst fogalom a „totálpszichét” képviseli, mely mindent magában foglal, ami lelki, szellemi, egyúttal az egésznek a központját is jelenti, mely összetartja a rendszert, egyfajta mély-énként is felfogható. A Selbst a személyiség archetípusa, teljességének szimbóluma. Egyben az Imago Dei, az Isten képe bennünk; ezáltal fel tudjuk venni Istennel a kapcsolatot, ez az „istenérzékelés szerve”. Az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, a hozzá való eljutás. A Selbst és annak szimbólumai Isten archetípusát alkotják. „Az istenfogalom ugyanis irracionális természetű szükségszerű pszichológiai funkció, amelynek egyáltalán semmi köze Isten létének kérdéséhez. Erre a kérdésre tudniillik az emberi értelem sohasem adhat választ; az Isten létének bizonyítékát még kevésbé tudja valaha is felmutatni. Ez tulajdonképpen fölösleges is, egy mindenható, isteni lény gondolata mindenkiben él, ha nem tudatosan, akkor tudattalanul, mivel ez archetípus. Valamiféle felsőbb hatalmat érzünk a lelkünkben – ha ez nem tudatosan Isten, akkor legalábbis a »has« mint Pál apostol mondja. Okosabbnak tartom ezért, ha az Isten gondolatát tudatosan elismerjük; különben egyszerűen valami más lesz istenné, rendszerint egy silány és buta dolog, amit egy »felvilágosult« tudat kigondolhat.” (C. G. Jung, 1916, 1990:133.)          

A körkereszt egyben a geometria alapformája is. „A kör alakjából nem következik a négyzet, de a négyzetből a kör megszerkeszthető. Ha a négyzetet középpontjában rögzítjük és bármely irányban fokonként elforgatjuk, sarokpontjai az elvileg végtelen sokszöget jelölik ki; az elvileg végtelen sokszög látványában pedig a kör valósul meg. A természeti műveltségek embere az osztott négyzet mellett ősidőktől használja az osztott kört is. Mindkettő a látható és érzékelhető világ »koordinátarendszerének« (fönt-lent, bal-jobb) jele, s egyben égtáj-meghatározó, a tájékozódás nélkülözhetetlen eszköze. A kör a teljesség, az osztatlan egész tökéletes jelölője, éppen ezért nem szolgálhat kezdőpontul. A kör az ésszel megfoghatatlan végső érték, amelyre csak lelkünknek adatik meg kivételes pillanatokban rácsodálkoznia. Ha a régi kínaiak az égnek emeltek templomot, kör alakú elemeket használtak, a földi uralkodónak viszont négyzetes karakterű palotát építettek.” (Molnár V. József, Világ-virág 1996. 2004:18.) A kör a teljességet jeleníti meg, a kör osztása, az egyenlőszárú kereszt meg a végességet idézi meg világunkban. Ebben az emberi lélek azon természete nyilvánul meg, hogy bár mindig vágyik a lelke mélyén a teljességre, a halhatatlanságra, törekszik a tökéletességre, azt azonban soha sem tudja elérni, mert földi élete véges keretek közé van bezárva. A teljesség és a végesség kettőségének ambivalenciája feszül benne, ennek kifejezése a legfőbb üzenete a körkereszt ősformának.

Korai gyermekrajz-fejlődési folyamat, az eredendő kifejezésmód kibontakozásának bemutatása

A kisgyermek firkái nem céltalan összevisszaságok, hanem struktúrával, dinamikus rendszerrel rendelkező rajzi alkotó folyamatok, a szerveződés belső élményére épülnek. Az önmagától bontakozó rajzi folyamatot párhuzamba állítom az újabb csecsemőkutatásokban lezajlott forradalmon alapuló én-fejlődési elméletekkel, különösen Daniel N. Stern világhírű amerikai fejlődéspszichológus, pszichiáter, pszichoanalitikus átfogó elméletével.  A korábban 0-9 hónapos korban lezajlott szelf fejlődési folyamatot másfél - két és fél éves korában újra végig járja a kisgyermek, melyet már ősidők óta jelen lévő vizuális képzetek segítségével jelenít meg, hiszen a szelf-érzetek, más szóval önérzékelések, ha kialakulnak, az egész élet során aktívak, funkcionálók maradnak, növekednek és egyidőben léteznek. Vagyis a benne élő ősi, alapvető vizuális jelek, képzetek segítségével lemodellezi és ezzel újra átéli a kisgyerek a benne már korában formálódott szelf-fejlődési folyamatot. Különösen azért is lehet ez így, hiszen a rajzolással, firkálgatással szinte egyidőben jelenik meg a szimbolikus játék is életében. A szimbolikus játék is egyfajta modellezésként értelmezhető. Úgy tűnik, hogy a kisgyermekek a bontakozó önérzékelésüket újra és újra szeretik előszeretettel átélni és ebben segít számukra a mindezt megidéző firkarajzolás, hiszen később is, amikor már összetettebben szerveződő firkaformákkal kísérleteznek, e mellett újra és újra szeretik rajzolni a kezdeti alapfirkákat. (Lásd majd később 26. kép)

A gyermekek legelső 1-2 éves kor között megjelenő firkái már üzenetet hordoznak, nem összevissza-vonalak, hanem már bizonyos struktúrákat alkotnak. E struktúráknak 4 karakteres alaptípusa figyelhető meg, szerintem. (Ezen belül Rhoda Kellogg még 20 alapfirkára bontja a négy alapkaraktert.)

3.       kép – Tünde (másfél éves) „fészekfirka” rajza

Világ egységben érzékelése

Az egyik ilyen alaptípus a fészekfirka /3, 4. kép/. A fészekfirka az anyaöl, az anyaméh, a védelem, a bentiség, a megóvó, megtartó, életet tápláló szeretet, és egyben a teljesség, a világ egységben érzékelésének megidézője is a gyermek számára. A teljesség megéléséről így vall Molnár V. József képzőművész, néplélekrajzi író „A Nap arca” című művében: „A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol, a termő, televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a "csillagocska" fáradhatatlanul keresi majd az elveszett paradicsomot, a biztonságot adó "kinti" rendet, amelyről ott "bent" mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaiban tudatja, hogy a teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak.

A kisgyermekben - hasonlóan az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek, akaratával, nyiladozó értelmével alig tud avatkozni annak megvalósulásában. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján.” (A nap arca, A gyermekrajzok üzenete 1990., 2003:5.)

4.       kép – Fanni másfél éves „fészekfirka” rajza, mennyire más, mint Tündéé.

Már a legelső firkákon megfigyelhetők az egyénre jellemző karakterisztikus vonások.

Letöltés: Az eredendő kifejezésmód I. A művészet születése a kisgyermekben. A teljesség

******

Platthy István kétrészes tanulmányának második részében az eredendő kifejezésmód fejlődésének útját követhetjük végig szemléletes rajzi példákon keresztül kisgyermekkortól az óvodáskorig. A gyermek az én-fejlődéssel párhuzamos rajzi önkifejezési folyamat során a megtapasztalt valóságot költői módon továbbteremti, s nem a látható világot képezi le, ugyanúgy, ahogyan a népművész, az ihletett művész, vagy a törzsi műveltségben élő ember.

Platthy István: Az eredendő kifejezésmód II. A művészet születése a kisgyermekben.

A világ megszerkesztése 

(A korai gyermekrajz-fejlődési folyamat összehasonlító elemzése az énérzetek alakulásával és az ősi képzetekkel)

Mint ahogy „Az eredendő kifejezésmód I” a teljességről szóló előző írásomban kifejtettem, az ábrázolás és a rajzi önkifejezés megkülönböztetését fontosnak tartom. A kifejezésmód önmagunk és a világgal való viszonyunk belső megfogalmazása, mely érzékletes, élő módon kivetül az alkotásra.  Az ábrázolás ugyanakkor tanult folyamat, melyben a hagyományos rajzpedagógia konvenciót tanít, illetve a társadalmi környezet nyújt mintát rá a gyerekeknek. Az ábrázolás célja, hogy a rajzoló megközelítőleg élethűen jelenítse meg a látványt a papíron, vagy egyszerűen lemásolja az előtte lévő képi alakzatot, mintázatot. Ezzel szemben az óvodáskori gyermek a benne élő ősfirkákból és ősképekből felépítve bontakoztatja ki belső képzeteit a világról, önmagáról. Mindezt kisgyermekkori alakzataiból szerkeszti, konstruálja meg a rajzlapon. Vagyis nem lerajzolja, hanem felépíti, újrateremti, lemodellezi a benne élő külső és belső világot.

 Mind, ahogy az előző írásomban most is támaszkodok Rhoda Kellogg amerikai gyermekrajz kutató munkásságára és a magam vizsgálataira, az általam gyűjtött korai gyermekrajzok elemzésén keresztül folytatom az önmagától fejlődő rajzi folyamat bemutatását, amelyeken már fokozatosan megjelennek a kulturális és társadalmi hatások.

Újból hangsúlyozni kívánom, hogy e korai gyermekrajz-alakzatok, belső képzeteken alapuló képi jelek, egyetemesek, hozzátartoznak az emberi lélek természetéhez, alapját képezik a későbbi személyes élményekkel és kulturális hatásokkal egyre jobban feltöltődő alkotásnak, ha hagyjuk, hogy a gyermek az eredendő belső képzeteihez viszonyítsa, építse, befogadja a külső világot. Ez egy olyan velünk született adottságból kibontakozó alapképlet, mely segít a világban tájékozódni, a legfontosabb dolgokat megérteni, lelkünket ráhangolni a különböző életfeladatokra, segít életvitelünk, életutunk előrelendítésében, konfliktusaink nonverbális feldolgozásában. Fontos, hogy saját kifejezésmódjával a gyermek belső, szubjektív világa számára befogadhatóvá tegye az általa átélt élményeket, felismerje a benne, és kint a világban lévők közötti analógiákat. Ha a felnőtt nem várja ki, hogy a gyermek ráébredjen a világra; hanem túl korán, a gyermektől idegen észjárása alapján, ráerőlteti saját jónak vélt, megtanulandó, vizuális formáit; akkor ez a természetes belső képzetvilág elfojtódik, a tudattalan mélyére száműződik; a gyermeki ábrázolás görcsös lesz, kifejezőerőben elsilányosodik, és bekövetkezik a rajzi törés jelensége serdülőkorban.

Én ezt a születésünk óta bennünk lévő adottságokon alapuló, az emberi közösség hatására előhívódó, „őskép világra” épülő látást nevezem természetes belső látásnak, eredendő kifejezésmódnak.

1.     kép – Fanni (2 éves) „Állat és Nap megjelenítés”

Előző írásomban bemutatott Nap- és az embermegjelenítést összekapcsolja a gyermek, melyből az állatok születnek meg (1-3. kép). Körös-körül a Nap sugarai is gyakran jelen vannak a korai állatmegjelenítésen, azonban egy-egy sugár amőbaszerűen kitűrődik az állat testét hozva létre, vagy fejek, lábak lesznek belőle. Érdekes, hogy az egyik állatrajzon az eredeti napalakzat csigavonallal is központosul. Az első felismerhető állatmegjelenítés már 2 éves korban is megjelenhet, szinte a Nap, és embermegjelenítésekkel egy időben.

2.     kép – Fanni (2 éves) „Állat megjelenítés”

3.     kép – Fanni (2 éves) „Állat megjelenítés”

4.     kép – Rhoda Kellogg: kördiagramja,

mely azt mutatja, hogy a mandalából hogyan differenciálódik, alakul ki a többi forma, melyet a kisgyermek használ. (R. Kellogg 1970:273)

A korai gyermekrajz-fejlődés bemutatásának ezen a pontján mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az ősi mandalából, a körkeresztből – mint világegészből – bomlik ki, differenciálódik a gyermek rajzaiban – mint a világ egy-egy szelete – a nap, az ember, a ház, a fa, virág, állat stb. megjelenítése, mint egy pontból kiinduló teremtés, világkeletkezés folyamata. /4. kép/. Rhoda Kellogg óta számtalan kutató figyelte ezt meg.

Letöltés: Az eredendő kifejezésmód II. A művészet születése a kisgyermekben. A világ megszerkesztése