Támogató jegy vásárlása / Belépés

A Makoldi Sándor Központ programja

SzaRVaSNyoMoN szabadegyetem

SzaRVaSNyoMoN. Gondolkodás a szerves műveltségről

SzaRVaSNyoMoN 

Avagy mit keresnek a magyar lélek formái a Nemzeti Művelődési Intézet székházának homlokzatán? 

A szerves műveltségről 

Amióta csak a szerves műveltségről egyáltalán szó esik a hazai közbeszédben – ez a 70-es évek elejére, közepére tehető, legnagyobb mértékben Pap Gábor művészettörténész munkásságának köszönhetően –, azóta állandó kérdés az e területet kutatók számára, hogy miként lehet úgy vizsgálni, tárgyalni az e körbe tartozó jelenségeket, hogy az ne legyen a vizsgálat tárgyától idegen, vagyis ideillő szóval szervetlen. 

Egyáltalán, mi az, hogy szerves műveltség? Számtalanszor feltett, körbejárt kérdés. Több definíciója, meghatározása született, de talán szerencsésebb, ha közelítésekről beszélünk. Egyre jobban megismervén szerves műveltségünk legalapvetőbb sajátosságait, működésének módozatait, legfőbb jellegzetessége éppen abban ragadható meg, hogy élő, azaz élő szervezetként viselkedő minőség, s ennek megfelelő a létezési módja is. Nem tűri a merev rendszereket, a rasztert, abban előbb-utóbb leépül, elpusztul. 

A több évtizednyi kutatás egyfajta összegzéseképpen így lehet megközelíteni a szerves műveltség, Molnár V. József kifejezésével természetes műveltség lényegét, néhány gondolattal. Először Pap Gábor konkrétabb meghatározását idézzük: 

„Az organikus, azaz szerves műveltségnek lényegében egyetlen mondatban össze lehet foglalni a meghatározását. A műveltség-típusok között ennek a viselkedése hasonló ahhoz, mint amilyen a mindenség működésének hierarchiájában a szerves lényeké. Ez annyit jelent, hogy a legkisebb egysége is minden lényeges információt őriz az egészre vonatkozóan. Egy élő szervezet minden egyes sejtjében az egész szervezet működésére vonatkozó összes fontos információ jelen van. Ez az, amit a maga összességében genetikai kódnak nevezünk. Magyarán: ha ez a fajta műveltség lepusztul. s egyetlen sejtje marad csak meg, abból is újra lehet alkotni az egészet.”(1) 

Ezen túl álljon még itt a természetes műveltség néhány lényeges további ismertető jegye, jellemzéke: 
- Élő minőség lévén, létezését a mindenség ritmusai és életfolyamatai szabályozzák, ezért viselkedése az élő szervezetekével rokon: a természet létrehozó-teremtő, fenntartó-szabályozó és lebontó-megszüntető erői működtetik. 
- Az emberi minőséget – ebből fakadóan – nem csupán a kozmosz, a mindenség részének, hanem egészének is tekinti, aki maga is mikrokozmosz, teljesség kicsiben. A mindenséget ennek megfelelően emberszabásúnak, az embert pedig mindenségszabásúnak tételezi. 
- Sok ezer év megélt emberi tapasztalatát, bölcsességét sűrítő élő, személyes tudás: nemzedékről nemzedékre közvetlenül örökítődik személytől személyig, lélektől lélekig. 
- Hasonlóan az emberi génállományhoz, e műveltség az élet egészséges továbbadása és fenntartása szempontjából legfontosabb természetes tudást hordozza, ezért joggal tekinthető az emberi műveltség „génbankjának”. Meghatározó sajátossága az élet kozmikus elvének tisztelete, az élet szentségének mindenek előttisége (Adyval: „Az élet szent okokból élni akar”). 
- Létezése nyelvhez és közösséghez kötött, leginkább az ún. íjfeszítő népek, azaz az eurázsiai sztyeppe velünk rokon népeinek körében mutatható ki a folyamatos jelenléte. Ezt nevezi Pap Gábor szkíta-hun-magyar etnokulturális folyamatosságnak. 
- A szerves műveltség teljes, önálló világképpel rendelkezik, mely háromrétegű (felső, középső, alsó világ), s ezzel analóg módon háromrétegű az emberképe is (szellemiség, lelkiség, testiség). 
- Egységes erkölcsi világrend jellemzi, melyet a mi eredetmondánk testvérpárja, Hunor és Magyar életviteli és erkölcsi modellje képvisel, alapelve az egymásért való élés. 

Tudomány és szerves műveltség 

Az előzőek alapján belátható, hogy a máig uralkodó tudományos módszerekkel, melyek a társadalomtudományok terén is a matematizált kutatásmódszertani elveket és gyakorlatot jelentik, is döntően csak a felszínét lehet letapogatni e jelenségkörnek.(2) A korábbi – meglehetősen egyoldalú és nem éppen prekoncepció mentes – kutatás ettől függetlenül óriási eredményt hozott anyanyelvi műveltségünk emlékeinek felgyűjtése terén, s itt elsősorban a régészetre és a néprajztudományra kell gondolnunk. Óriási feltáró- és gyűjtőmunkát végeztek több területen, így kiváló régészeink, mint pl. Fettich Nándor, vagy László Gyula, és néprajztudósaink Kálmány Lajostól, Bálint Sándoron, Szűcs Sándoron át Lükő Gáborig. Nem véletlenül Lükő Gáborral zártam a sort, mivel ő tekinthető a mai szerves műveltségi kutatások közvetlen szellemi előzményének. Ő és Karácsony Sándor szemléletmódjukban is igyekezett magyarul közelíteni a magyar hagyományhoz, ezért tudományfilozófiai szempontból sem elhanyagolható kettejük munkássága. Lükő Gábor néprajztudósként a magyar néphagyomány egységben való látását, vizsgálatát szorgalmazta. Pap Gábor művészettörténész ebből kiindulva igen hamar eljut oda, hogy a teljes magyar műveltségi anyagot bevonja vizsgálódásaiba, s hangsúlyozza a történeti folytonosságot és a rokonságot ezen csoportok emlékei között. A végletekig specializálódott tudományosság ma sem fogadja el a teljességben való vizsgálódást, sem módszerében, sem eredményeiben, miközben letagadhatatlan tény, hogy napjainkra létrejött, megteremtődött – visszatérve kialakulásának egykori, XVIII-XIX. századi kezdeteihez – egy magyar szemléletű „második tudományosság”, ami korántsem másodvonalbelit jelent, bár az „első”, azaz hivatalos, akadémikus vonulat mindent megtesz e magyar szemléletű tudományosság létezésének letagadására, elhallgatására, eredményeinek bagatellizálására, vagy éppen lejáratására! 
A „nagy öregek” közül Pap Gábor, Molnár V. József, Andrásfalvy Bertalan, Makoldi Sándor, dr. Végvári József, dr. Mandics György és dr. Bakay Kornél, a középgenerációból Szántai Lajos, dr. Török Tibor, Harangozó Imre, a fiatalabbak sorából dr. Obrusánszky Borbála, és Makoldi Miklós: ez a messze nem teljes kutatói névsor is igazolja, hogy létezik egy magyar tudományos közösség, mely „iskolának” talán még nem, de szellemi-kutatói körnek mindenképpen nevezhető. 

Magyar szerves műveltség 
Nyelv és műveltség viszonya 

Sokan éppen ezen oldalát szeretik a legkevésbé szerves műveltségünknek, nevezetesen azt, hogy nyelvhez kötött, s éppen a magyar nyelvhez. Márpedig ez a lényege, létmódja, hogy minden területe, legyen az zenei, szöveges, képi megnyilatkozás, vagy ezek együttese, anyanyelvi szinten szól – hozzánk. Az iménti területek alapvető hatásmechanizmusa az anyanyelvre jellemző sajátosságokat mutat és e területek a szerves műveltség esetében elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. 
Bizonyára nem véletlen, hogy először éppen a népzene kutatása hozott valódi áttörést a magyar népi műveltség értékeinek meg- és elismertetése tekintetében, Kodály, Bartók és tanítványaik munkásságának köszönhetően. Kodály zenei anyanyelvről beszél, melynek elsajátítása már magzati korban elkezdődik. A zene nyelvének közvetlen felfogása egyik legösszetettebb érzékszervünk, a fülünk által történik („akinek van füle a hallásra”, az meghallja az Igét, azaz értheti a Teremtő üzenetét is…), de a testünk, még inkább az abban lakozó lélek által is! Egyik gyönyörű népdalunk tanúsága szerint, „addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek”. Az éltető zene közvetlen és elemi módon hozza rezgésbe a lélek húrjait, tehát a ráhangolódás megelőzi a befogadás, vagy a megértés mozzanatát. A képi közlés felfogása is a nyelvre jellemző módon történik, Molnár V. József és más kutatók is ősképekről beszélnek, melyek rendszere a gyermekkel vele született látens képnyelvi tudást jelenti és a nyelvhez kötött szemlélet, látás hitelesíti, mely világképi megalapozottságú. A magyar nyelv gyönyörű egységben vall erről: a világ képét a virág képével idézi meg népművészetünk, a világét, melynek működése, léte ugyanúgy a világossághoz (a fény-árnyék arányváltozásokhoz) kötött, mint a virágé. Pap Gábor kutatásai (Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, 1993.) világossá tették, hogy szerves műveltségünk vizuális emlékeit nem elég csupán az elsődleges látvány alapján, életképi szinten megközelíteni, üzenetüket a képírás szintjén is lehet és kell értelmeznünk és itt nem az írástörténeti értelemben vett képírásról (ideografikus írás) van szó. Minden nyelv sajátossága, hogy a hang képe annak képzése során vizualizálódik, leképeződik az agyban. 

Ennek megfelelően a látást is – beszélt anyanyelvünkhöz hasonlóan – anyanyelvi módon kell(ene) palléroznunk, hogy felismerjük, megerősítsük a magunkkal hozott ősképeket, melyek a kimondott szóval együttesen tesznek képessé bennünket a világ jelenségeinek egységes, rendszerszintű felfogására és értelmezésére, vagyis világkép-alkotásra. 

Be kellene végre látnunk, hogy ajándékba kaptunk egy akkora kincset, mint a magyar nyelv és az arra épülő szerves műveltség: végre élnünk kellene vele, mert nem az a kérdés, hogy mi lesz a magyar nyelvvel és a magyar szerves műveltséggel, ha nem műveljük, hanem az, hogy velünk mi lesz, e hatalmas, teljességet modellező nyelv és tudás nélkül? 

Nemzeti műveltség – szerves műveltség 
Hogyan viszonyul szerves műveltségünk az ún. nemzeti műveltséghez, ha jobban tetszik, a magyar kultúra egészéhez? 

A ma uralkodó kultúrafelfogás erősen leszűkítő, amennyiben csak azokat a jelenségeket hajlandó a kultúra fogalomkörébe tartozónak tekinteni, amelyek a természettől láthatóan jól elkülönülő, emberi tevékenység által létrehozott minőségeket jelentik. Még szűkebben az emberi társadalom mindenkori szellemi életének produktumait, az ún. autonóm kultúra javait foglalja magában. Holott a kultúra eredetileg elválaszthatatlan volt a földtől, hiszen annak művelését jelentette. Ez a jó értelemben vett földhöz kötöttség szerves műveltségünk alapvető sajátossága. Soha nem szakadt el természetes közegétől, a természettől – és a kultusztól, azaz szakrális alapjától, a teremtéstől. Élő minőség lévén, legtágabban minden szellemi és lelki megnyilvánulást magába foglal, pontosabban foglalt, ami a „nembéli”- emberi és a nemzeti létezés sajátja. Azért kell pontosítani, mert történetileg egészen sokáig nem válik külön a magyarság életében a nép műveltsége és az ún. magas, vagy „elit” kultúra, hiszen a középkori feljegyzések is arról tanúskodnak, hogy a nép és az uralkodó réteg egy nyelven beszélt – kulturális értelemben is. Hunyadi Mátyás halála után ez drasztikusan megváltozik, különösen a török pusztítást és a Habsburg „felszabadítást” követően, amikor szinte teljesen kicserélődik nem csak az alapnépesség, de a nemesség is. Innentől válik ketté a nemzeti művelődés útja. Leszorítva, szellemi mélyáramként, búvópatakként él tovább több ezer éves múltra visszatekintő szerves műveltségünk a nép „ajkán”, lelkében, miközben külön válik az ún. magas, vagy elitkultúra, mely legkiválóbb képviselőinek munkásságában nem tagadja meg gyökérzetét. Így tud megújulni több hullámban is nemzeti műveltségünk, mindig ebből a mélyben csörgedező éltető forrásból merítve, leglátványosabban a reformkorban, de előtte és utána is. A magyar népművészet kivirágzása sem a reformkorban veszi kezdetét: a XVII. század közepe óta születő – zömmel református – templomi kazettás mennyezeteinken egészen a XIX. század közepéig eleven, beszélt nyelvként szól a hívekhez. Nemzeti irodalmunk látványos reformkori szárba szökkenése, megújulása is elképzelhetetlen lett volna népköltészetünk, és népdalaink folyamatos, élő jelenléte nélkül. 
Amit népi, nemzeti kultúraként emlegetünk, annak a mai napig a magyar szerves műveltség jelenti a talapzatát: ebből született minden számottevő értékünk az elmúlt néhány ezer évben, még ha ez a megállapítás sokaknak nem is igazán tetszik. Látszólag ellene szól e ténynek, hogy mind a középkor, mind a reneszánsz és az újabb korok idején született szellemi-kulturális értékeink tetemes hányadát erőteljesen áthatotta a görög-latin kultúra. Ahogyan többen megfogalmazták, meglepően magas fokú latinizáltság jellemző nálunk mind a közjog és az államigazgatás terén, mind pedig a tudományban, az oktatásban és a kultúrában. Ezt sok korabeli külföldi utazó, diplomata és történetíró is nagy meglepetéssel, sőt értetlenséggel nyugtázza, mert nem fért bele a barbár népről alkotott sztereotip képzetek körébe. Pedig ez is csupán az etnokulturális folyamatosság tényét igazolja, miszerint a műveltségünk nagyon régóta és nagyon mélyen be volt ágyazva a Tarim-medencétől a Kárpát-medencéig terjedő hatalmas eurázsiai térség életébe, így kulturális vérkeringésébe is, mely területen egyfajta közvetítő nyelvként volt használatban mind a görög, mind a latin nyelv. 

Hiába születnek ma is újabb és újabb elméletek őstörténetünkről, e folyamatosság tudomásul vétele nélkül semmit sem fogunk megérteni történelmünkből és kultúránkból! Különösen, ha az egyes időszakokat, és a különböző neveken felbukkanó, de alapvetően rokon népeket éles cezúrával választjuk el egymástól, ahogyan azt a szakkutatás ma is teszi. 

A magyar lélek formái(3) 

Lehet-e szerves műveltséget működtetni szervetlen társadalmi és intézményi keretek között? 

Eredendően szerves lények vagyunk, a világgal való együttlélegzésre, összhangzatos létezésre vagyunk teremtve. Ezzel szemben az elmúlt évszázadok, különösen az utóbbi ötszáz év története semmi másról nem szólt, mint természetességünk elvesztéséről, teremtett mivoltunk felszámolásáról: a modern történet- és jogfelfogás nem is tagadja, hogy mindennel szemben bizalmatlan, ami organikus.(4) Ez a kozmikus-természeti ritmusokról való lehangolódás még ennél is régebbi keletű, s éppen kozmikus-természeti folyamatok állnak a hátterében .(5) 

A napjainkra kialakult társadalmi intézményrendszer e szervetlenülés következtében merev alá-fölérendeltségi viszonyokra épül, amit tévesen hierarchikus szervezeti modellnek neveznek. A hierarchia, ami eredetileg szent eredetet, szent rendet jelent, éppen a szerves berendezkedések sajátja, hiszen maga a világegyetem is így épül fel. A természetes hierarchián alapuló felépítés és működés legékesebb példája a magyar Szent Korona közjogi tana alapján szerveződő társadalmi modell, melynek alapján Európa kellős közepén évszázadokon át működhetett az egyetlen apostoli keresztény királyság. A Szent Korona közjogi tana értelmében egyetlen forrása és alanya a hatalomnak a Szent Korona, melynek szentsége isteni eredetű, földi hatalom már nem áll fölötte. A hatalom és a jog egyetlen forrásaként úgy „osztja le” a földi keretek között hatalmat gyakorlók közötti szerepeket, hogy a szent rend isteni majd apostoli szintjéről leérkezvén ne alakulhasson ki még az egyeduralomra való törekvés sem, vagyis ne születhessen abszolút királyság, de tömegtársadalom sem! Ezt az ikresedés, vagyis az ikerszerepek szerinti hatalommegosztási gyakorlat biztosítja, Karácsony Sándor ezt nevezi a mellérendelés elvének. A valóságban ez úgy ölt testet, hogy a nemzet és a király együttesen gyakorolja a hatalmat, méghozzá úgy, hogy a nemzet választ magának királyt és nem a király „szerez” magának országot (Pap Gábor találó megfogalmazása szerint). A Szent Korona társadalmi berendezkedése az ún. Árpád-korban és a vegyes házi királyok idején még rendeltetésszerűen működik, a tényleges határt itt is Mátyás halála jelenti. 

Szarvasnyomon – szerves nyomok napjainkig 

A magyar történelem „zivataros századai” súlyosan szétroncsolták a hagyományos társadalomszerkezetet és a benne meglévő szerves intézményrendszert, amelynek alapegysége a nagycsalád. Mégis szinte kizárólag a nagycsaládnak és a falvak közösségeinek köszönhető, hogy tovább élt szerves hagyatékunk. A nagycsaládra és az általa hordozott tudásra az igazi veszélyt a Mária Terézia által bevezetett kötelező oktatás jelentette a XVIII. sz. második felében, innentől – a népiskolák kivételével – latinul és németül folyt az oktatás, az uralkodó által szigorúan ellenőrzött módon. (Nem véletlen, hogy a reformátusok elutasították az állam beleszólását az altaluk kialakított iskolarendszerbe, a református egyházon belül működő demokratikus presbiteri rendszer pedig elvi szinten máig megtartotta a közösségi autonómia, az önigazgatás lehetőségét.). A kötelező oktatás és a nagycsaládok gazdasági létalapjának megszüntetése együttesen járultak hozzá szerves örökségünk eróziójához. Ennek ellenére még a XX. században is voltak, s ma is vannak olyan elmaradottnak tekintett, elszigetelt régiók, falvak, zsáktelepülések, ahol igen archaikus rétegei éltek, élnek tovább ősi kultúránknak, mint pl. a gyimesi, vagy a moldvai csángóknál. A városiasodás, majd a kommunista hatalomátvétel a hagyományos közösségek felszámolásával végső csapást mért a hagyományörökítés közösségi intézményeire, s emiatt már sokan és többször siratták, temették sokadik „utolsó óráját” megélő saját műveltségünket. Mégis, szinte abszurdba illő módon, a szocialista hetvenes években elindul a népi műveltség újrafelfedezése a nomád nemzedékkel, a táncházmozgalommal, s ekkor kezdődnek meg a szerves műveltségi kutatások, melynek egyik meghatározó műhelyét a ’70-es években a Művészet folyóirat jelenti Pap Gábor tevékenységének köszönhetően, elindítva a ma is zajló felfedező, értékmentő munkát. 

A mai helyzetet az jellemzi, hogy a szerves műveltség, ha nem is saját társadalmi, intézményi közegében, de most is él, mint nemzeti műveltségünk aranytartaléka, szellemi génbankja, s ekként kellene megbecsülnünk. Oktatásunk továbbra sem tudja involválni e terület alapvető értékeit, mivel az iskolarendszerű oktatáson belül nincsenek meg a közösségi tudásátadás keretei, formái, módszerei, éppen e műveltségtípus imént megfogalmazott sajátságai miatt. Természetesen voltak és vannak kísérleti, s már azon is túlmutató jellegű kezdeményezések anyanyelvi műveltségünk rendszerszerű oktatására, mint amilyen pl. Pap Gábor halasi kísérlete, a keszthelyi Japán-Magyar Életfa Iskolában folyó oktatási-nevelési program, a gödi Búzaszem Általános Iskola, a mezőörsi Magyar Műhely Alapítvány Általános Iskola és Gimnázium, vagy az abai Atilla Király Gimnázium pedagógiai gyakorlata, s ezek mellett nagyon sok részterületen, döntően a vizuális nevelés terén, főleg Makoldi Sándor és tanítványai jóvoltából születtek számottevő eredmények. 

Szarvas a homlokzaton – szerves műveltség és közösségi művelődés 

Óriási a jelentősége, hogy a Nemzeti Művelődési Intézet a nemzeti művelődést nem kívánja a magyar művelődés „láthatatlan” lelkiségét jelentő szerves műveltség nélkül értelmezni. Ezt bizonyítja, hogy a legláthatóbb helyre, a székház fő homlokzatára került Makoldi Sándor fríze, mely magyar vizuális anyanyelven, képírással szólva kapcsolja össze az emberi teremtés- és üdvtörténetet a magyarság mitikus történetével. De elől és az oldalsó homlokzatokon láthatjuk a magyar lélekből fakadó, népi építészetünkből jól ismert vakolathímeket is. Számomra ez egy nyílt vállalást jelez, a magyar szerves örökség értékei melletti állásfoglalást..

A magyar művelődés ügye szempontjából ez azért is rendkívül fontos, mert igen sok helyi közösség fordult érdeklődéssel az elmúlt évtizedekben szerves örökségünk felé, így a tudásátadás terén jó eséllyel felértékelődhetne, erősödhetne a jövőben a honi közművelődés intézményi keretei között folyó közösségi művelődés. A feltételes módot a vegyes tapasztalatok indokolják: a magyarság értékeinek megismerésére irányuló jó szándékú közösségi kezdeményezések szűk keresztmetszetét pontosan az jelenti, hogy már nincsenek műveltségmegtartó, örökítő szerves közösségek, hanem civil szervezetek igyekeznek szabadidős közösségi aktivitásként ismerkedni autonóm kultúraként felfogott anyanyelvi műveltségünkkel. Ez nem kritika, ez egy helyzet, adottság. 
Noha szakköri keretek között is lehet ismerkedni e hatalmas kinccsel, de először meg kell(ene) tanulnunk „magyarul” gondolkodni. Nem csupán a beszélt nyelv szintjén, hanem képben, zenében és minden más területén a műveltségünknek, melynek feladatát egykoron a család és a faluközösség szerves intézményei látták el. A közoktatás sohasem vállalkozott erre, mert rendszere – „óvodától egyetemig” – közel 250 éve idegen minták alapján szerveződik. 

Vállalhat-e valamit napjainkban a szerves tudásátadás hatalmas feladatából a közművelődés a maga eszközrendszerével? 
A kérdésben a válasz: igen, lehetséges és szükséges is vállalnia, hiszen sem a mai család, sem az iskolarendszerű oktatás keretein belül nem működik ezen értékek örökítése. Ehhez azonban a magyar értékekkel tisztában lévő, azokkal azonosulni tudó, lélekben is felkészült, mélyen elkötelezett közvetítők, „szolgálattevők” seregére lenne szükség, s nem véletlen, hogy nem szakembert írtam. 
S hogy milyen lehetőségei lehetnek e téren a közösségi művelődés honi szakmai-módszertani intézményének, arra álljon itt a Nemzeti Művelődési Intézet Makoldi Sándor Központjának tervezett közösségi művelődési programja.

(1) Pap Gábor: Az igazat mondd! Művelődéstörténeti írások. Két Hollós könyvkiadó, 2015, 25. o. 
(2) Pedig a szerves műveltség szemléletmódját, „egészben látó” világképét a korszerű természettudományos kutatások eredményeivel is érdemben össze lehet vetni, tehát nem érheti az a vád, hogy „korszerűtlen”. A holisztikus szemlélet térhódításán és a modern kvantumfizika eredményein túl az új valóság modellek is meglepő rokonságot mutatnak az ősi világlátással, különösen Michael Talbot holografikus univerzum modellje, vagy Grandpierre Attila Élő Világegyetem felfogása. 
(3) Lükő Gábor legismertebb művének címe (A magyar lélek formái. Exodus, Bp. 1942.; Táton, Bp. 2001.) 
(4) A természetjog, a szokásjog helyét, szerepét egyre inkább a szerzett jog, a népszuverenitás elve veszi át. 
(5) A kozmikus összefüggések megvilágítása helyett egy rövid kitérő erejéig érdemes számba venni, hogy a történelem folyamán egyre növekvő mértékben mi áll szemben a valóság jelenségei közül azzal, amit mi a szerves élet és műveltség megnyilatkozásának tekintünk. Alább azokat az ellentétpárokat idézzük, melyeket Pap Gábor említett egy televíziós interjúban, de ezek sora tetszés szerint folytatható, a mindennapi életünkre jellemző szervetlenülési folyamatot leginkább mutató további jelenségcsoportokkal: 
tények (tudás) – hírek (információ) 
igazság – bizonyíthatóság 
minőség – mennyiség 
egészség – tünetmentesség 
szervezet – szerkezet