, NAPÚTON

Kerek Istenfája
Az esztendő körének szokásrendszere

A magyar néphagyomány az évkör változásainak meg- és átélésén alapszik. Az esztendőnek szinte minden napja tartogat valami jelentőset, fontosat a megszentelt időben létező ember számára. A Mindenség összefüggéseit nem csupán holt tananyagként tapasztalja meg, hanem a szűkebb-tágabb világ összetett üzenőrendszerének jelzéseit fogva közvetlen kapcsolatban él a teremtéssel, Teremtőjével.

Ezen az oldalon szerves műveltségünk hivatott ismerője, Molnár V. József néplélekkutató (1930-2022) munkássága előtt kívánunk tisztelegni. Elsőként azzal, hogy időről-időre közlünk egy részletet az „esztendőkörös változásrendet” bemutató könyvéből, a Kerek Istenfájá-ból – a vaskos kötetet megjelentető Ős-Kép Kiadó engedélyével. Ebben a művében a kiváló néprajzkutató, Bálint Sándor munkásságának folytatójaként átfogó képet ad eleink „kerek világáról”, melyben az évköri ünnepek, az emberélet szentsége, fordulói és a velünk születő ősképek egyetlen összefüggő, élő rendszert alkotnak.

Letöltés: Kerek istenfája - Virágvasárnaptól Húsvét hétfőig-részlet

Virágvasárnap

(Húsvétot előző vasárnap, Jézus Jeruzsálembe – szamárháton való –

bevonulásának napja; „vándorló ünnep”.)

 

Jézus – a próféciáknak megfelelően – szamárháton vonul be Jeruzsálembe: „Másnap, amikor a nagy tömeg, amely az ünnepre jött, meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogott, eléje ment és kiáltozott: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, és Izrael királya!« (Zsolt 118,26) Jézus pedig talált egy szamárcsikót, felült rá, amint meg van írva: »Ne félj, Sion leánya! Íme, királyod jön szamárcsikón ülve!« (Zak 9,9) Tanítványai eleinte nem értették ezt, de amikor Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy azt tették vele, ami meg volt róla írva.” (Jn.12,12-16)

Márk evangéliuma említi, hogy többen köntöseiket terítették az érkező Jézus elé, hódolatuk jeléül: „A szamarat elvitték Jézushoz. Ráterítették ruháikat, ő pedig felült rá. Sokan az útra terítették ruhájukat, mások meg lombokat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Akik előtte mentek és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Zsolt 118,26) Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely íme, eljön! Hozsanna a magasságban!«” (Mk.11,7-10)

Jeruzsálem népe ujjong, ünnepli a Megváltót, várja a jövendölések beteljesülését. Ezt a

várakozással teli örömet fejezi ki a győzelmi pálma, az uralkodónak kijáró ruha-szőnyeg.

Előtte való szombaton a Kárpát-hazai gyermeknép barkát szedett a határban, amelyet virágvasárnap a templomban szentelt meg a pap. A XIX-XX. század fordulóján a göcseji iskolások a közeli erdőre mentek ki szombaton barkaágért. A fiúk fekete cukorsüvegből készített zsákot tettek a fejükre felbokrétázva, felpántlikázva, oldalukra fakardot kötöttek. Kifelé lármásan ment az aprónép, de a visszautat a barka, a Bárány simogatása csöndessé varázsolta. A kislányok fehérkoszorúsan jelentek meg az iskolában, s innen a mesterrel az élen párosával dalolva mentek ágat törni a határba; a magukkal vitt tojást idekint költötték el – s rendszerint akadt olyan gazda, aki a hegyen borral kínálta őket. Virágvasárnapi énekkel vitték hazafele vállukon a barkaágakat; háromszor megkerülték vele a templomot, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz; a hívek másnap ebből vettek maguknak. A Bakony-vidékiek olvasójukkal körülfogva tartják föl a barkát szentelésre. Tápén e szentelményt a halott koporsójába teszik; Szilhalmon a szalma-, és szénakazalba szúrják. A matyóknál az eladólányt megveregetik a barkaággal, hogy hamar férjet találjon. A nyírvasvári görögkatolikusoknál az édesapa veregeti meg vele a gyerekek hátát. A palóc Székfaluban, hogy a ló jól menjen, ostornyelet is tesznek a szentelendő barkaágak közé. Némely vidéken a szentelt barkát a mestergerenda mellé teszik az istállóban, mert különben a gonosz megronthatja a tehenet. Makón tettek belőle még a jószág eledelébe is, s vastagabb ágával keverték a moslékot. De szentelt barkaágat tűztek a földekre, és a kertbe is került belőle – a rendbehozott sírokat is barkával öltöztették. A barka simogató melege Jézust idézte meg, ezért került a sírra és a határba, kertbe, hogy az elhunytaknak és a határban lévő növénynek, a kert veteményének is legyen feltámadása (a már nevében is a bárányt idéző barka félreérthetetlenül Isten Bárányára utal, aki elveszi a világ bűneit (Jn.1,29), a Megváltóra – nem pedig földi királyra.) De barka került az eresz alá is, hogy a nagy vihar, a tetőt lecibáló szél és a házat veszélyeztető villám elkerülje a család hajlékát – parázsra tétele mennykőcsapást hárított. Az áldozatból támadó élet adta föltámadás a legteljesebben Jézusban, Isten Bárányában valósult, aki magát áldozta értünk, hogy mindannyiunknak örök élete legyen: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki őbenne hisz az el ne vesszen, hanem örök életet legyen.” (Jn. 3,16).

Nagykörü alföldi faluban virágvasárnapot előzően, „virágszombaton” a gyerekek kolompot kötnek a nyakukba és zajt csapva azzal szaladgáltak az utcán. A legények pedig este, amikor már mindenki nyugovóra tért, befogtak egy lovat az ekébe, s a lányosházak udvarán vagy kertjében barázdát szántottak és virágmagot szórtak bele. Otok szlavóniai horvát faluban virágvasárnap a lányok a kutakat virággal öltöztették. A moldvai Klézse csángó legényei pedig virágvasárnap belefújnak a tilinkának nevezett fűzfasípba, „habajgatnak”.

Dunántúl egyes vidékein mise után a lányok zöld ágakkal a kezükben, énekelve járták végig az utcákat. E nap szokásaihoz tartozott a „bújj-bújj zöld ág” játék is, amely a támadatot, a föltámadást varázsolta.

A palócok ezen a napon űzik el a telet: a felöltöztetett szalmabábot, a „kiszét” énekszóval viszik a határba, ott elégetik, vagy a patakba dobják. (A Galga mentén ezt farsang végén, hamvazószerdára virradó hajnalon tették, s föltehetően ez a régebbi szokás.)

Feketevasárnap gyásza után virágvasárnap újra az ünnepé; a Nagyhét embert próbáló szenvedése előtt még egy utolsó merítkezés az örömbe, Krisztus eljövendő uralmának ígéretébe.

 

Nagyhét

(Krisztus kínszenvedését bevezető hét, a megváltó keresztáldozatra való készület ideje,

„Vándorló ünnep”)

 

Húsvét a keresztény élet közepe, lelke: időbeli és „térbeli” közepe is, hiszen a három „aranyalma” közül második, és az ember életének középpontja, üdvösségünk záloga is egyben. Karácsonykor a Megváltó születésével az ígéret köszönt ránk; pünkösdkor a mennybe távozó Jézus a megváltás művét örökkön folytató Szentlelket küldi el, aki által velünk van a világ végezetéig (Mt.28,20), mikor Ő maga már a mennyei dicsőségben trónol; húsvét hozza azonban üdvösségünket: a megváltó keresztáldozat Jézus életének, közénk-jöttének célja, ebben teljesedik be Isten végtelen szeretete.

E hét, Krisztus szenvedésének hete ezért nagynak neveztetik, mert a legnagyobbat vitte végbe ekkor, kiengesztelte Istent a bűnös emberiséggel, saját életét adva bűneink bocsánatára. A nagypénteken beteljesülő megváltás művét készíti elő és öleli körbe a nagyhét, annak minden cselekménye ezen szent tettet célozza, ennek ágyaz fészket, minden a kereszt halált legyőző hatalmát munkálja.

Húsvét neve a böjti időszakot követő újbóli húsétel, az ünnepi sonka után kapta a „húsvét” elnevezést; a böjtöt hamvazószerdát előző „húshagyókedd” vezeti be.

Hétfőn, a nagyhét első napján, jószágot se fogtak szekér vagy kocsi elé. A ganajt se talicskával tolták a ganajdombhoz, e zörgés nélküli napon a kutyák is elfelejtettek ugatni, a tyúkok csöndben maradtak, a disznó nem túrta a hídlást, a tehenek nem bődültek, asszony és gyerek nem rikácsolt; csönd adódott: a lélek vihart sejtő süppedéke.

Kedden és szerdán a Galga-mente asszonynépe a határba állított fogadalmi feszületeket kereste föl, melyeket rendszerint családok állítottak (amint a kertben lévőket is), imádkoztak és énekeltek ott; kérték a Teremtőt, hogy küldje haza a hazától távol elesett hozzátartozók lelkét, akik idegenben, végtisztesség nélkül kerültek földbe, hogy majd itthon a hazai földről a húsvét után negyven nappal mennybe távozó Krisztus magával vihesse őket országába (a végtisztesség nélkül maradt lelkek „bolyongó lelkekké” váltak, őket hívták haza ekkor, hogy élők és holtak egyaránt nyugalmat találjanak). Ezen feszületeket a Nagyhét során később is felkeresik: nagyszombat éjjel és húsvétvasárnap hajnalán is körmenetet tartanak, s a határban feltámadó Krisztust keresik.

Nagycsütörtök: az utolsó vacsora, az Oltáriszentség szerzésének és Júdás árulásának estéje. Jézus ekkor kezdi meg a passiót, vért izzadva az Olajfák hegyén imádkozik, majd elfogják. A tanítványok elhagyják mesterüket.

Nagypéntek a szenvedés teljessége: e napon ítélik Jézust halálra, majd keresztre feszítik, s meghal. Este leveszik a keresztről és sírba fektetik, elé követ hengerítenek.

Nagyszombaton Jézus a sírban fekszik, illetve – amint a Hiszekegyben is imádkozzuk – „alászáll a poklokra”, az igaz lelkek szabadulására. E nap egykor minden ember számára a reménytelenség ideje volt, egyedül szent Anyja hite marad meg a Megváltó Fiúistenben.

Húsvétvasárnap: a feltámadás ünnepe – reggel, a sírhoz érkező asszonyok üresen találják a sírt; sietnek az apostolokhoz a hírrel, ők is már csak az üres sírboltot látják; innen a nap ujjongó öröme, a vasárnap szentségi ereje: föltámadt Krisztus, örvendjünk!

 

Nagycsütörtök

(magyar nevén „Zöldcsütörtök”; az Utolsó vacsora estéje,

az Oltáriszentség szerzésének alkalma – régi nevén „Coena Domini”; Jézus elárultatása,

és kínszenvedésének kezdete; „vándorló ünnep”.)

 

Az Utolsó Vacsora ünnepe – eredete igen régi: már a 397-es III. Karthágói zsinat is említi. Az ünnep nevének eredetét magyarázza a Szentírásban többször felbukkanó elszáradt, illetve kizöldült ág; ugyanis régen e napon fogadták vissza a templomba a nyilvános bűnösöket, miután a penitenciát lerótták; s mivel a bűn által a lélek meghal, ekkor lettek újra élő (mintegy zöldellő) tagjai az Egyháznak.

E napon Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól; mikor a hagyományos zsidó húsvéti ételt, a

bárányt elkölti, kenyérrel és borral új szövetséget köt a földkerekség minden népével.

Előtte azonban megmossa tanítványai lábát, alázatra tanítva őket: „Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel.” (Mt.26,20) „A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.« Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” (Jn.13,2-17)

„Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.« Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta tanítványainak e szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem.« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. (Kiv 24,8; Jer 31,31) Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában.«” (Mt.26,21-29)

Jézus az Utolsó vacsorán mintegy „elővételezi” kálváriai áldozatát; hiszen az általa rendelt szentségben, az Eucharistiában az Ő megváltó keresztáldozata ismétlődik immár vér nélkül minden szentmisében; ekkor, az Utolsó vacsorán szerzi e szentséget, ez alkalommal éppúgy mint a szentmisén, vér nélkül mutatva be az áldozatot.

A vacsora után Jézus – szokása szerint – imádkozni megy, az Olajfák hegyére; megjövendöli, hogy tanítványai elhagyják – Péter tiltakozik; Jézus – előre látván a rá váró szenvedéseket és kereszthalálát – vért izzad; ezzel, a fájdalmas szentolvasó első titkával veszi kezdetét a passió:

„Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére. Jézus azt mondta nekik:

»Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: ‘Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok’. (Zak 13,7) De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.« Péter erre azt mondta neki: »Ha mindenki megbotránkozik is benned, én nem fogok!« Jézus azt felelte neki: »Bizony, mondom neked, te még ma éjszaka, mielőtt a kakas kétszer megszólal, háromszor is megtagadsz engem.« Ő még erősebben fogadkozott: »Még ha veled együtt meg is kell halnom, akkor sem tagadlak meg téged!« Ugyanígy beszéltek a többiek is valamennyien.” (Mk.14,26-31)

„Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: »Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom.« Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: »Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.« Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.« Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: »Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.« Aztán újra elment másodszor is, és így imádkozott: »Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.« Megint visszatért, és újra alva találta őket, mert a szemük elnehezedett. Erre otthagyta őket, ismét elment és harmadszor is imádkozott újra, ugyanazokkal a szavakkal. Aztán odament a tanítványokhoz és azt mondta nekik: »Aludjatok már és nyugodjatok! Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki elárul engem.«” (Mt.26,36-46)

Az áruló Iskarióti Júdás segítségével Jézust elfogják, és a főpapok elé viszik – Péter pedig háromszor is megtagadja Mesterét: „Még beszélt, amikor egy sereg közeledett; Júdás vezette őket, egy a tizenkettő közül. Odament Jézushoz, hogy megcsókolja. Jézus azonban azt mondta neki: »Júdás! Csókkal árulod el az Emberfiát?« Azok, akik körülötte voltak, látva, hogy mi készül, azt mondták: »Uram, közéjük vágjunk karddal?« Egyikük rá is csapott a főpap egyik szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus azt felelte: »Hagyjátok, elég!« Aztán megérintette a fülét, és meggyógyította. Akkor Jézus ezt mondta azoknak, akik ellene jöttek, a főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek: »Mint rabló ellen, úgy jöttetek kardokkal és dorongokkal. Amikor nap mint nap köztetek voltam a templomban, nem emeltetek rám kezet, de ez a ti órátok, és a sötétség hatalmáé.« Megragadták tehát őt, és a főpap házába vitték. Péter pedig messziről követte. Amikor tüzet raktak az udvar közepén és körbeülték, Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ő is ott ül a tűznél, szemügyre vette, és azt mondta: »Ez is vele volt!« De ő tagadta: »Asszony, nem ismerem őt!« Nem sokkal ezután egy másik látta meg, és így szólt: »Te is közülük való vagy.« Péter azt felelte: »Ember! Nem vagyok!« Körülbelül egy óra múltán ismét erősítgette egy másik: »Bizony, ez is vele volt, hiszen galileai.« Péter erre így szólt: »Ember! Nem tudom, mit beszélsz!« És azonnal, mikor még beszélt, megszólalt a kakas. Akkor az Úr hátrafordult, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, hogy azt mondta neki: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is megtagadsz engem.« Ekkor kiment, és keservesen sírni kezdett.” (Lk.22,47-62)

A régiségben néhol ilyenkor állították a „hajnalfát”; s az asszonyok e napon „keresztet

jártak”: végiglátogatták az utcai és a határban állított kereszteket, s imádkoztak, énekeltek előttük. A Galga mentén énekükkel „hazahívták” a messze földön nyugvók lelkeit is. A harangok elhallgattak, „Rómába mentek”, búgattyúk és kereplők szóltak helyettük. A harangszó fölemeli az ember lelkét az égbe, a kereplő hangja a lenthez köt, a földhöz, az alsó világhoz, ahová alászállni készült Jézussal képletesen a régi ember. Otthon is eloltották a tüzet, amiképpen a templomban is az örökmécsest. Néhol passiójátékot tartottak; s az egész éjszakát átvirrasztották, hogy együtt lehessenek az ilyenkor virrasztó Jézussal.

Sápiné Homoki Júlia elmondása szerint nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjszakát szemhunyás nélkül, imádsággal töltötték el, mert a haláltusa éjszakáján nem akarták „cserbenhagyni” Jézust, amint azt az apostolok tették. A közénk született Teremtő iránti hűség hatalmas példáját adták ezzel, de egyben előkészület volt ez kinek-kinek saját haláltusájára is hiszen tudták, hogy a halálban szükségképpen egyedül kell maradniuk, lett légyen bár a lélek távozása otthonukban, a családtagok között. Az utolsó órák, vagy percek egyedüllétében már csak a közénkszületett Isten, Jézus volt velük: hiszen a halott szószólója által kezükbe adott gyertya képében, amellyel ha nem tudott kezébe tartani, a halott szószólója kerítette az arcát: a lelket az élet és a halál szűk résén Jézus, a bűneinket kereszthalállal megváltó Isten vezette át. A galgamentiek és a palócok szerint aki gyertyával a kezében halt meg, annak a lélek távozása után nem kellett fölkötni az állát.

 

Nagypéntek

(Krisztus elítélésének és megváltó kereszthalálának napja; átokidő.

A hívő ember számára a legszigorúbb böjti nap; „Vándorló ünnep.”)

 

E napon az elfogott Krisztust a zsidók halálra adják: „Amikor megvirradt, a főpapok mindnyájan, és a nép vénei, döntést hoztak Jézus ellen, hogy halálra adják őt. Megkötözték, elvezették és átadták Pilátus helytartónak.” (Mt.27,1-2)

Júdás látva tette súlyát, öngyilkos lesz: „Amikor Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: »Vétkeztem, elárultam az igaz vért.« Azok azt felelték: »Mi közünk hozzá? A te dolgod!« Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán eltávozott, elment és fölakasztotta magát”. (Mt.27,3-5)

A feltüzelt nép Jézus helyett a rablógyilkos Barabás szabadon engedését követeli: „Ünnep alkalmával (Pilátus) el szokta nekik bocsátani a foglyok közül azt, akit kérnek. Volt akkor egy Barabás nevű, akit a lázadókkal együtt fogtak el, s aki a lázadás során gyilkosságot követett el. Felvonult tehát a tömeg, és kérni kezdte azt, amit mindig megtett nekik. Pilátus azt felelte nekik: »Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?« Tudta ugyanis, hogy a főpapok irigységből adták őt a kezébe. A főpapok azonban felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabást bocsássa el nekik. Pilátus újra megkérdezte tőlük: »Mit akartok tehát, mit tegyek a zsidók királyával?« Azok újra csak azt kiáltozták: »Feszítsd meg őt!« Pilátus megkérdezte őket: »De hát mi rosszat tett?« Azok erre még hangosabban kiáltoztak: »Feszítsd meg őt!«”

(Mk.15,6-14)

Pilátus menteni próbálva magát „mossa kezeit”: „Pilátus, látva, hogy semmire sem megy, sőt inkább zavargás támad, vizet hozatott, megmosta a kezét a tömeg előtt és így szólt: »Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok!« Az egész nép azt felelte: »Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!« Erre elbocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.” (Mt.27,24-26)

A halálra ítélt Jézust kigúnyolják, ruhájára sorsot vetnek, majd két latorral együtt megfeszítik: „Ekkor a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és összegyűjtötték köréje az egész csapatot. Levetkőztették, vörös katonaköpenyt adtak rá, tövisekből koronát fontak, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a katonaköpenyt, ráadták saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék. Miközben kifelé mentek, találtak egy cirenei embert, név szerint Simont. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztjét.” (Mt.27,27-32) „Amikor a Koponyahelynek nevezett helyhez értek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« A ruháit elosztották, és sorsot vetettek rájuk. (Zsolt 22,19) A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: »Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!« (Zsolt 22,8) A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: »Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!« Felirat is volt fölötte: »Ez a zsidók királya.« A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: »Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!« De a másik megrótta ezekkel a szavakkal: »Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.« Aztán így szólt: »Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.« Ő azt felelte neki: »Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!«” (Lk.23,33-43)

Jézus még a kereszten függve Jánosra bízza Édesanyját: „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.” (Jn. 19,25-27)

Ezután Jézus meghal a kereszten: „A hatodik órától sötétség lett az egész földön a kilencedik óráig. A kilencedik óra körül Jézus hangosan felkiáltott: »Élí, Élí, lemá szabaktáni?«, azaz: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« (Zsolt 22,2) Ennek hallatára egyesek az ott állók közül így szóltak: »Ez Illést hívja.« Az egyikük mindjárt elszaladt, hozott egy szivacsot, ecetbe mártotta, és nádszálra tűzve inni adott neki. (Zsolt 69,22) A többiek pedig így szóltak: »Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa?« Ekkor Jézus ismét hangosan felkiáltott és kiadta a lelkét. És íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste. Föltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. A százados pedig, és akik vele együtt őrizték Jézust, a földrengés és a történtek láttán nagyon megrémültek és azt mondták: »Ez valóban Isten Fia volt.«” (Mt.27,45-54)

A halott Jézus csontját nem törik meg, de oldalát megnyitják – onnan vér és víz folyik

ki: „A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.” (Jn.19,31-34) (A Krisztus oldalát megnyitó katonáról és a Krisztus oldalából kifolyó vérről és vízről bővebben ld. Longinusnál, március 17.-én.)

Krisztust leveszik a keresztről, majd Arimateai József elkéri a testet, és eltemeti: „Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, és betette sziklába vágott, saját, új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.” (Mt.27,57-61)

Krisztus kereszthalálával beteljesíti Isten megváltó szeretetét, szabadulást hoz a bűn által elveszett embernek. Amint János apostol írja: „Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn. 19,28-30)

Jézus áldozatra adja magát a bűnökért, és a szeretetből vállalt halállal megtöri annak hatalmát, s az Őt követőknek örök életet szerez. Pál apostol szavaival: „»Elnyelte a halált a

diadal. (Iz 25,8) Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?« (Óz 13,14) A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor. 15,54b-57)

Krisztus a bűnök bocsánatáért adja életét; a bűnbeesett embert váltja meg kereszthalálával; apokrif hagyomány szerint Ádámot a Kálvária hegyén temették el. A legenda szerint Ádám szájában van az alma magja, mely a kárhozat szerzője lett az emberiség számára, s ebből nő ki azon fa, melyből Krisztus keresztjét ácsolják. A kárhozat fája így válik – Isten szeretetéből – az üdvösség eszközévé).

Nagypéntek a csíki székelységnél „hosszúnap”, az északi csángóknál „aszupéntek”, a gyász és a vezeklő szemlélődés ideje. Böjti napnak számít minden péntek: a hívők ilyenkor megtartóztatják magukat a húsételtől, sokan csak kenyéren és vízen élnek e napon és más, önként vállalt lemondást tesznek. Amint a vasárnap az örömé, úgy a péntek Krisztus szenvedésére való emlékezés, a lemondás napja.

A legtöbb helyen ilyenkor tartották a passiót: a Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról való játékot, amely alkalmát adta a kereszt és a kínzóeszközök „számbavételének” is. A nagypénteki misztériumjáték a liturgikus passiómondás gyakorlatából kikívánkozott a szabad ég alá; forrása az apokrifekben, középkori látomásokban, obszerváns szerzők épületes műveiben és az íratlan jámborságban keresendő.

A szent passió egyik része: Jézus temetése és virrasztása a nagypéntek népi liturgiájának máig eleven része. Helyi szokás szerint hol temetőben, hol templomban, hol pedig útszéli kereszteknél, esetleg egy-egy háznál napközben vagy az éjszakába is belenyúlva tartják. Vasvár sajátos hagyománya a „feketelakodalom” (gyászmenyegző). Itt Nagypénteken egész éjszaka virrasztanak; ilyenkor kerítenek sort a gyászmenyegző énekére is, amelytől az ájtatosság nevét kapta. A barokkban aztán két irányban fejlődött tovább a passió: részben a csíksomlyói passió, annak ferences útján (itt külön játékszínben került bemutatásra), részben pedig a jezsuiták kezdeményezte vezeklő körmenetekben, amelyek önostorozó, kereszthordozó felvonulások voltak. A passió ösztönözte a szabadtéri kálváriák építését, de a „Szentgrádicsét” és a keresztek, keresztutak állítását is. Szentistván matyó faluban nagypéntek délután a stációkat fáklyafény mellett látogatják végig. Ipoly felső vidékén a passió szerepei egy-egy családban nemzedékről-nemzedékre öröklődtek. Hétfalu evangélikus csángósága körében még a XIX-XX. század fordulóján is járta a templomban énekelt passió. A nagypénteki templomi liturgiának máig egyik legjellegzetesebb mozzanata a János-passió anyanyelvi előadása. A tizennégy állomás Jézus megalázásának és szenvedésének legfontosabb helyét-idejét idézte meg. Falusi népünk passiójárásának jellemzője volt: élték és átélték az Istenember szenvedését, a végső állomásoknál számos esetben – főleg az idősebbeket – már támogatni kellett de voltak olyanok is, akik elájultak. A szenvedés nem fölösleges, hanem feltétele, ágya a megváltás ajándékainak; a tövisek elengedhetetlen részei a Szentlélek gyümölcsének. A szenvedést Krisztusért vállalja ilyenkor (is) az ember: Krisztus iránti szeretetből – és az Ő ígérete szerint aki vele a szenvedésben egyesül, az részese lesz Krisztus feltámadásának is. „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.”- írja szent Pál (Fil.3,10-11) A Megváltó iránti szeretet teszi képessé az embert a szenvedésre és ad erőt mindennek az elviselésére. De erről vall ezen húsvéti énekünk is: „A keresztfához megyek,/ mert máshol nem lelhetek,/ nyugodalmat lelkemnek.”

Isten végtelen szeretetét mutatja, hogy bár Ő maga Krisztusban minden szenvedést magára vett érettünk és saját áldozata gyümölcseként mindannyiunknak kínálja a legnagyobb

ajándékot, amit csak földi halandó kaphat: az örök életet; tőlünk e mérhetetlen kegyelemért

nem várja el, hogy mindnyájan az Ő szenvedését mindenestül végigéljük (erre nem is lennénk

képesek) – emberi léptékkel mérve szeretete nagyobb még igazságosságánál is! Ám

a hívő lélek aligha tud hálát adni e mérhetetlen ajándékért (mivel teremtmény a Teremtőnek

aligha adhatna bármi jót is amiben Teremtője hiányt szenvedne), ezért nem marad más

eszköze, mint együtt szenvedni a szenvedő Istennel csak az Ő szerelméért, részesedni szenvedésében, megmutatva ezzel Iránta való hűségét, szeretetét.

De nemcsak ember, nemzet is vállalhatja a krisztusi sorsot; nem véletlenül nevezik így hazánkat Trianon óta, mikor a nemzet keresztrefeszíttetett: „Népek Krisztusa, Magyarország”.

Ezen gyalázatban állíttatta a székelység a csíkmolyói Krisztus-hágó egyik stációját a következő felirattal: „Keresztviselő Krisztusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel viselje keresztjét!” Aki vállalja nagypéntekét, annak lesz feltámadása!

A szentsír, másként „Úr koporsója” (Csökölyben „Isten koporsója”) sajátos hazai fejlemény; már Hartwik győri püspök megemlékezik róla. A szentsír eredetileg csak keresztekből állott – ezt födték be gyolccsal, miseruhával és stólával is, miseénekek kíséretében. Meghintették szenteltvízzel, s úgy füstölték meg, mint a temetésnél szokás. Követ helyeztek rá, lepecsételték, őrség vigyázta. Manapság a nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot a benedekiek már nagycsütörtök este ravatalra helyezik, felvirágozzák és a hívek késő éjszakáig virrasztanak mellette. Nagypénteken a csonkamise végeztével a koporsóban hagyott corpust Szent Mihály lovára teszik, és a templomon körmenetben kísérik végig a Koháry-sírbolt fölé állított szentsírhoz. Csanádpalotán „jézuskatonának” nevezik a szentsír őrzőjét. A szentsírt a tápai asszonyok régebben rozmaringgal, a múlhatatlanság virágával ékesítették. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térden csúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje.

Öregek emlékezetében sokfelé máig megmaradt a „nagypénteki kenyér”. Nagypénteken a szegedi tájon nem égett tűz. Kenyeret ezen a napon nem sütöttek, de akkorát mégis dagasztottak, mint a libatojás. Megszárították, eltették, és csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyetyát tettek bele. Majd a vízre eresztették és ahol a gyertya belefordult, ott kellett a holttestet keresni. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte golyó. Székesfehérvár-felsővárosi és pölöskei szokás, hogy a gazdasszony régebben nagycsütörtökön sütött kenyeret, de csak a húsvéti szentelés után szegték meg. Abaliget német gazdasszonyai nagypénteken egyetlen kenyeret sütnek; hitük szerint Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl.

Nagypénteket református, evangélikus szlovákjaink is böjttel ülik meg. Versend horvátjai egész napon át böjtölnek, csupán este, amikor a Hold és a csillagok feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és ittak rá vizet. Régebben akadtak olyan emberek Miskén, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és más palóc falvak hagyománya szerint nagypénteken éppúgy terítették meg az asztalt, mint karácsony estéjén. Zagyvarékáson nagyhét alkalmán piros almát dobtak a kútba; egész héten erről ivott egészséget az ember és a jószág is – húsvétkor vették ki a kútból, és megették.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, bensőséges átéléssel ünnepli népünk idősebb rétege – a világnak van halottja e napon. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, mint rendesen, ha halott van a háznál; hiszen az van, ilyenkor a halott: az otthonokban (ahol hívják, mindegyikben!) Krisztus, az érettünk emberré lett Isten. Úgy járnak-kelnek, mintha kinek-kinek házában lenne a mindenek halottja.

Jézust azok juttatják „szégyenfára”, akik ujjongva fogadták virágvasárnapon Jeruzsálembe való bevonulását. Csalódtak a Messiásban, mert nem állt a Róma ellen lázadók élére, mert a kereskedőket és pénzváltókat korbáccsal űzte ki a templomból (Mt.21,12; Mk.11,15; Jn.2,15). Jézustól – ahogyan a nekik adott próféciákat a maguk szája íze szerint értelmezték – politikai és gazdasági megoldást vártak. Csalódtak hallván, hogy az Ő királysága „nem evilágból való” (Jn.18,36). De magunkra ismerhetünk mi is mindahányan a Krisztust megfeszítőkben éppúgy, mint Júdásban: mert bűneinkkel, a szeretet elárulásával mi is újra és újra eláruljuk és megfeszítjük Őt; és mikor földi javak után törjük magunkat a mennyei kincsek gyűjtése helyett, akkor nem a Megváltót ünnepeljük, hanem Jézus állandó szenvedésének eszközei leszünk. A keresztúti ájtatosságok mind e szellemben kötik életünket Krisztus keresztáldozatához, hogy egyesülve a passióval, részesedve Krisztus szenvedéseiből mi is az örök élet birtokosaivá legyünk.

Mivel a szentmise Krisztus keresztáldozatát vér nélkül újítja meg, ezért mikor a véres áldozat napja van, nem mondatik szentmise. A protestánsok (egy ideig a keleti egyház is) mint a Megváltás művének beteljesítését, legnagyobb ünnepükként tartják számon e napot, a katolikusok számára azonban a gyász és fájdalom időszaka ez (szigorú értelemben véve nem ünnepnap!), hiszen Krisztus a mi bűneinkért halt meg, a mi bűnös életünk adta okát kereszthalálának – ez pedig nem ujjongásra, hanem bűnbánatra kell indítson mindannyiunkat.

Istensegíts székelyei az „innapló gúnyát” e napon kitették az udvarra, ott megfújta a szél, s áldás szállt viselőjére. A zagyvarékásiak azt tartják, a nagypénteki káromkodás villámot csalogat. E napon is elmentek a lányos házhoz Nagyécsfalu legényei, de csak azért, hogy fekete szalagot kössenek a fára. Csököly református asszonyai még a XX. század elején is hófehérben, eltakart arccal „igazodtak fel” a nagypénteki gyászistentiszteletre. A régiségben a fehér volt a gyász színe; a fehér, amely a színek összessége, a Teremtő színe (a moldvai csángók még napjainkban is fehér kendőt kötnek a gyászmenet feszületére). Református hagyomány, hogy Nagyszalontán az anyák e napon apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy a csöppségek hamarabb tanuljanak beszélni.

Régebben a falvak népe Gyimesben a patakok vizében fürdött hajnalon. Apokrif hagyomány őrizte meg, hogy mikor Jézust a gecsemáni kertből a városba vezetik, beledobják a megáradt Cedron patakba; más változat szerint át kell gázolnia azon, s egy kőben megbotlik a lába: vétkeink, „az örök farizeusság” kövében. Az alámerülő Jézus áldozati vére: a korbácsütés és a töviskorona adta szent vér változtatja aranyossá e napon a vizeket (Jézus születésekor, karácsonyon is aranyossá válnak a vizek ugyanúgy, mint nagypénteken: Jézus jelenvalósága „aranyozza be” az életet mindenkor). A férfiak a lovakat úsztatják meg az áldott vízben, az asszonynép a patakról hozott vízzel az istállóban fűzfaággal rajzol keresztet a tehenekre a megszentelt vízzel. „Nagypénteken mossa holló a fiát.” A lányok a patakparti füzek alatt fésülködtek, hogy a rontás távol maradjon, hogy a füzek földig hajló zöldaranya majdani anyaságukat erősítse.

Napközben, szinte minden vidékünkön mezsgyét tisztogattak, kívül-belül meszelték a házakat, néhol az istállókat és az ólakat is; kitakarították a porta minden zugát, utcát-udvart söpörtek és fölöntözték a megtisztult földet. A lányok e napon festették, írták a tojásokat. A tojás pirosa az áldozati vért idézte, Jézusét, az Ő áldozatából megújuló életet. A tojásra írott minták ősképek, a Teremtőtől ajándékba kapott formák voltak, átváltozást, „támadatot”

varázsolók; használatában e formákból napjainkban nálunk, magyaroknál találhatók a legősibbek, s egyben a legnagyobb számban.

Este (néhol a szerdai, csütörtöki vagy nagyszombati estelen) a litánián, illetve a litánia után „pilátusverést” „pilátus-, és júdáségetést” tartottak. Deszkával zajt csaptak, kerepeltek; deszkára rajzolt Pilátus-, vagy Júdás-képeket, rongyot, bőrt, fadarabokat raktak a tűzbe – ezzel gonoszt, ártó szellemet űztek.

Nagypéntek vetőnap borsóra; palántázó alkalom, virágültető nap. Egykoron e napon és

nagyszombaton is tilos volt a szántás, mivel Jézus teste ilyenkor a földben van. A falvak népe

ilyenkor meglátogatta halottait, a temetőben a sírokat gondozták.

 

 

 

Nagyszombat

(Krisztus a sírban pihen; „vándorló ünnep”.)

 

E napon Krisztus a sírban fekszik – a zsidó főtanács őröket rendel a sírhoz, mert félnek a test eltűnésétől: „Másnap pedig, azaz a készületnap után, Pilátusnál összegyűltek a főpapok és a farizeusok és azt mondták: »Uram! Emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: ‘Három nap múlva föltámadok.’ Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják, és azt mondják a népnek: ‘Feltámadt a halálból’. Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél!« Pilátus azt felelte nekik: »Van őrségtek, menjetek és biztosítsátok magatoknak, ahogy tudjátok.« Azok pedig elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel biztosították maguknak a sírt.” (Mt.27,62-66)

Amint a Hiszekegyben imádkozzuk, Jézus „alászállt a poklokra”, vagyis a megváltásra

váró, igaz lelkek várakozását beteljesíti: megnyitja számukra az üdvösség kapuját, immár eljött mennybe jutásuk ideje.

Szombat egyben Szűz Mária napja; ő az egyetlen, akinek hite nem inog meg ekkor sem – mindenki más elveszti a hitet abban, amit Krisztus mondott, ígért. Egyedül a Szűzanya az, aki kitart Krisztus mellett akkor is, mikor szent Fia elhagyja a földi tereket, mikor látszólag legyőzetik. Ennek a töretlen hitnek emlékére lesz a szombat Szűz Máriáé.

A nagypénteki takarítás, az udvar és az utca fellocsolása, a meszelés (sokszor az ólaké

is!) a régiségben minden helyen nagyszombaton reggel történt. Ezzel a szentséges cselekvéssel ki-ki saját lelkét rendezte-takarította, készítette elő a húsvéti támadatra – nemének és korának megfelelően! A házak-ólak meszelése asszonyi dolognak számított, az udvart és a ház előtti utcarészt lányok öntözték-söpörték, a mezsgyebokrokat a férfiak nyesték, az iskoláskorú gyermekek pedig a lábbeliket készítették elő a szentmisére. Ilyenkor a gonoszt űző, Teremtőt idéző mész illata egybevegyült a fölöntözött föld, a Földanya és a megnyesett növények nedve Jézus áldozati vérét idéző illatával. (A régiségben minden szombaton lányaink felöntözték az udvart és az utcát, előkészítve az emberek lelkét a minden vasárnap hozta támadatra.)

A feltámadást is csak tiszta lélekkel „fogadhatja” az ember; de tisztának kellett lennie az ember környezetének is, hiszen Jézus amint tiszta testben, szűzben fogant és született a

világra, úgy feltámadása is tiszta földi környezetben kell történjen; ezt ágyazta a mész fehérsége, az ember külső-belső készülete is, hogy Jézus feltámadását méltó környezet várja

odakint, s bennünk, lelkünkben is.

Az ősegyházban a nagyhét utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Manapság az elmúlt évben szentelt barkára tüzet csiholnak, s ennek lángjánál gyújtják meg a gyertyákat és az örökmécsest.

Tűzszentelés: az istensegítsi székely asszonyok pimpóval (virágvasárnap szentelt barkaággal) gyújtanak tüzet az előrefőzendő húsvéti ételek alá (a barka-jelölte Bárány áldozatából támad föl az élet a testet tápláló étel alatt is). Göcsejben, Babarcon, Eleken, Vámosmiskén, Kunszigeten, Nagykörün a harangozó régebben összeszedte a temető korhadt fakeresztjeit; ezeknek a tüzét szentelte meg a pap, s róla gyújtották meg az új tüzet. Hamuját a következő esztendő hamvazószerdájára tették el; parazsából minden hívő vitt magával. Az eképpen keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Sümegen szentelt parázs „adta” az új tüzet – minden tűzhelyen. Búcsúszentlászlón az összetört, elszenesedett parázzsal a ház helyiségeinek és az istállónak négy sarkát hintették föl. A szentelt tűz hamuját kiszórták a földekre Bakonyszentivánon, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a gazdák a szentelt tűz szenét „elültetik”, hogy ne érje jégverés a földet. A láziak e szenet a libák itatójába is beleteszik, hogy a jószágok egészséget igyanak róla. Vihar idején a szentelt szenet a tűzhely tüzébe teszik, hogy a villám távol maradjon. Az esztergomiak még a XX. század elején is lámpában vitték haza a megszentelt „fényt”. A megszentelt parazsat Hegykőn, s a szentelésből megmaradt tömjénszenet gyertyaszentelőkor a szentelt gyertyára teszik és a házban fohászkodva körülhordozzák. Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe, magzatuk feje alá tették. Dusnokon a ház bejáratát keresztezték meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetettek belőle. A szaniszlói németek hazulról hozott hosszú karókat raktak máglyaszerűen a szentelt tűz fölé, majd azokat tűzvész elhárítására házuk ereszébe szúrták. A szentelt karóból a móriak két szilánkot lehasítottak, s a szőlő két végébe szúrták. Az abai magyarok a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A szentelt tűz maradványát a bukovinai székelyek „júdásszénnek” nevezték, disznózsírral keverték, és sebet gyógyítottak vele. A gyöngyösi szőlősgazdák a szentelt parazsat szőlőik négy sarkába ásták el, s egyben megmetszették az ottlévő „őrtőkéket” is. Csanádpalotán a szentelt tűz parazsát a jószág itatóvizébe teszik. A templomból hozott faszénnel az istálló és az ól ajtaját keresztezik meg a mecseknádasdiak. A nagyszombaton égetett keresztfa szenét Göcsejben fehér nyárfa ágával és keserűgombával a szántóföldekre viszik, nagyszombati szenteltvízzel meghintve. A szentelt szénből három szemet a kemencébe vetnek jégeső ellen. A böhönyeiek Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A szentelt szénből tesznek el, s ha a kisgyermek megijed, egy pohár vízbe törnek belőle, s megitatják vele. Kaposszekcsőn az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, s felkölti gyermekeit, hogy melegedjenek mellette. Eleink ősi hitében Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzből kipattanó szikrával – innen a Fiú áldozatával megújuló tűz kitüntetett szerepe: „Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.” – mondja Keresztelő János Jézusról. (Mt.3,11.).

Szent István idején a felnőttek megkeresztelése – föltehetően – nagyszombaton történt.

Jellegzetes hagyományok kötődnek a nagyszombati vízszenteléshez. A régiségben a pap karingben és fehér stólában a keresztelőkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vizet, s ezzel szentelte meg a lakóházakat nagyszombat alkalmán. Csíkdelnén szenteltvízzel hintik meg az udvart, hogy a békák és a férgek távol maradjanak. A lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele Csekefalván, a beteg jószággal pedig itatják; de meghintik vele a fejfájós embert is. Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, aztán a templomot kerülik körbe. Zagyvarékáson a család minden tagja iszik a szentelt vízből

(másutt mosakodnak benne), s csak utána fognak a szentelt étel elköltéséhez; kereszt alakban a kútba is öntenek belőle és megszentelik a házat, az istállót, az ólat is – ezen szavak kíséretében: „Négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísértse.” A jánoshidasiak szerint, akit a húsvéti szentelt vízből először keresztelnek meg, annak keze áldásos lesz. „Újvíz” e szentelt víz hagonyi neve. Kálló népe az ismét megszólaló harangra a patakban mosdott meg (máshol a mosdás nagypéntek szentségéhez tartozik).

Sióagárdon harangszókor kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Magyarbánhegyesen a harang hallatára kitárják az ablakokat, hogy beszállhasson az áldás. Egervidéken harangszóra a kútból vizet húznak, és megmosdanak benne. A németprónaiak kulccsomót rázogatnak ilyenkor a patkányok elzavarására. Andrásfalván „madárkát” készítettek: kifúrt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. A szegedi tájon a gyermeknép hatalmas lármát csapott, s így kiabált: „kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok!” Az újkígyósi és a veszprémvarsányi asszonyok ilyenkor gyorsan kisöpörték a házat, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén a nagylány vagy a gazdasszony söprűjével körülszaladta a házat. Az idősebb asszonyok Kerekegyházán ilyenkor vetik a babot és a borsót.

A nagyszombat délutáni feltámadási körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a papok a körmenet térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros vallásos népe áldás közben ezeket mondja: „Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária!” – panaszos, éneklő hangon.

Az esti körmenet, a határjárás: a zsendülő határ titokzatos támadata. A feltámadási körmenet valódi ideje a húsvétra virradó hajnal, amikor azt például a gyergyói székelyek is tartják. Krisztus ekkor támadt föl; s támad föl minden esztendőben halottaiból körülöttünk és

bennünk, ha tesszük a dolgunk a Teremtő rendelése szerint. Föltámadása nekünk, keresztényeknek minden hetünk főünnepéül a vasárnapot adta. A gyergyóiak húsvét éjszakára virradó határjárásában a régiségben a férfiak lovon ültek, a többiek gyalog követték a zarándokfeszületet és a zászlót – húsvét hajnalán három határ székelye találkozott egymással; amikor a Vénusz csillag alatt Szűz Mária kapujában megmutatta magát a Nap, amely ezen a hajnalon a föltámadt Krisztust hozta el. A három falu népe a meghajtott feszülettel és búcsús-zászlóval először egymást köszöntötte, aztán térdepelve a feltámadó Krisztust hozó Nap felé köszöntöttek. Ez alkalomból a férfiak is leszálltak a lóról, együtt köszöntöttek s imádkoztak térdepelve a többiekkel. (A nagyszombati feltámadási körmenet és a hajnali határkerülés legtöbbször egybeolvadt; a további példákat húsvét vasárnapnál soroljuk.)

Galgamente néhány falujában még a XX. század derekán a falu népe nagyszombat éjfélén, amikoris a Nap karácsonyt idéző születése érkezik, gyülekeztek a templom előtt; búcsús-zászlóval és feszülettel, énekelve-imádkozva indult szentséges menetük a határba – fölkeresve a határba állított fogadalmi feszületeket, együtt támadtak föl a fákkal, a madarakkal, a füvekkel, a földdel, és napkeltekor értek a határba kiásott „Jézus sírjához”, amelyből az őrök már elvitték a Krisztus-szobrot. A feltámadt Jézust hozó Nap előtt – hasonlóképpen a székelyekhez – ők is meghajtották a zászlót és a feszületet, és megújult, imádságos lélekkel indultak vissza a faluba. Mielőtt a templomba mentek volna, a Nap látszólagos földet kerülő irányában háromszor megkerülték azt, aztán a menetet vezető előénekes-asszony háromszor kopogott a templomajtón; az ott várakozó hívek beengedték őket, megkérdezvén: „- Hol jártatok?” A válasz erre az volt: „- A határt kerültük.” Az újabb kérdés: „- Miért tettétek ezt?” A válasz pedig: „- Kerestük Jézus sírját, azt megtaláltuk, de Jézus már nem volt benne, föltámadott!” Aztán a határból érkezők és a templomban várakozók együtt mondták háromszor, gyermeki hittel: „- Alleluja!”

A nagyszombati feltámadási körmenet végén a legtöbb helyen a templomban az előző év száraz parazsából tettek tüzet, s abból vittek parazsat haza, legtöbb helyen egész éjszaka őrizték a piciny parazsat és (csak) akkor gyújtották meg az új tüzet, amikor a látóhatár szélén Szűz Mária kapujában megjelent a Nap.

 

 

Húsvét vasárnap

(Krisztus feltámadásának ünnepe; „Vándorló ünnep”.)

 

Pilinszky János: Harmadnapon

 

„Es fölzúgnak a hamuszin egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhettek hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive -

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

 

E nap reggelére Krisztus feltámad a halottak közül – elsőként az asszonyok, majd az apostolok fedezik fel az üres sírt: „Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból.” (Jn.20,1-9)

Jézus ezután megjelenik a tanítványoknak, elküldi őket, hogy térítsenek és a bűnbánat (szentgyónás) szentségét szerzi, hatalmat adva az apostoloknak és utódaiknak a bűnök megbocsátására: „Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn.20,19-23).

Tamás azonban nincs jelen ekkor, s nem hisz a többi tanítvány szavának – Jézus azonban megjelenik neki is, hogy hite megerősödjön:  

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!« Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«” (Jn.20,24-29)

Húsvétvasárnap a „támadás”, „feltámadás”, „kikerülés” ünnepe; Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: „Feltámadt Krisztus!” Majd így felelnek: „Higgyünk valóban!”

A Kárpát-haza számos vidékén, különösképpen az „őrző” peremeken azonban máig él a húsvéti határkerülés. Húsvét magasztos virradatán a régi ember hírül vitte a „rábízottnak”, a földnek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy az ártani akaró rosszat, a természeti csapásokat, a fényesruhás Krisztus hatalmával a határtól elrettentse. (Mivel a vasárnap hajnali

feltámadáshoz kötődő szokásjátékok szinte kivétel nélkül szombaton kezdődtek, ezért Nagyszombaton csak azokat említettük, melyek tartalma azon naphoz kötődik; ugyanakkor az itt, húsvétvasárnapon kiteljesedő feltámadási ünneplések bemutatásakor elkerülhetetlen, hogy az előző napi, Nagyszombati kezdetekről is szóljunk.)

Országos hagyománynak számít húsvétra virradóra „Jézus keresése”, „Istenkeresés”, „Szentasszony követése”, „szentsírkeresés”. Főleg Székelyföldön (amint erről szó volt az előzőekben, ld. Nagyszombatnál, a három székely falu együttes határkerülése) a „határkerülés” elemeivel keveredett ezen ősi szokás. (A Galgamente nagyszombati határkerülésekor elhangzó, feltámadást hírül adó „Alleluja!” felkiáltásról Nagyszombatnál emlékezünk meg).

Garamszentbenedeken a szentsírhoz tartozott egy feltámadt Krisztust megjelenítő szobor is, olyan helyzetben, mintha a levegőben lebegne. Felsőipolyvidék magyar falvaiban nagyszombat éjszakáján éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek; a szülők gyermekeiket is magukkal vitték. A templom előtt imádkoztak, könyörögtek, énekeltek, aztán énekszóval sorra látogatták a határkereszteket. A legtávolabbi határkeresztnél volt elrejtve a feltámadt Krisztus szobor-mása, amelyet diadalmenetben vittek a templomba. Ott kigyulladtak a gyertyák és lobogtak a napraforgószárból készített fáklyák. Lelkük ilyen módon együtt támadt föl a határral, a teremtett, bennünket eltartó élő mindenekkel, együtt a Nappal, amely e támadatot adta, együtt a minden esztendőben mindenütt újra meg újra feltámadó Krisztussal! Végül a körmenet a temetőbe látogatott a már csonkig égett méhviaszgyertyákkal; a hívek letelepedtek a sírokhoz, s amikor hasadt az ég, Krisztus egyetemes támadata adódott – onnan tértek haza. Hajnalban a templomban ájtatoskodnak Litke palócai; hajnali harangszókor, amikor az ég a földdel összeköttetik, indulnak haza, s megmosakodnak az aranyossá változó patakban. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor gyűlnek egybe az emberek a templomban és a feszülettel a temetőbe indulnak, hogy megkeressék Jézust. Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd énekelve megkerülik az egész falut. Ekkor mindenki felkel, kimegy az utcára és megcsókolja a keresztet; innen a körmenet a templomba tér vissza. Egyes falvakban a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl „sírjából” a Nap, amely Jézus jelölője. Hosszúhetényben a férfinép húsvét éjszakáján egyenként fölszállingózik a „Zengő” tetejére; itt tüzet gyújtanak és áhítattal várják a naptámadatot. Régen a pap ott fönn a hegyen, a „Mindenség templomában” – várakozás közben gyóntatott is. Valamikor Alsódomború fiatalsága és pásztornépe a falu felső és alsó végén tüzet gyújtott e varázsos éjjelen, s ostorpattogással hajtották a jószágot a tűzhöz. Húsvét hajnalán az erdélyi evangélikus szász legények ki szoktak vonulni a magaslatokra, hogy a fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsák. Csepel hajdani német Jézus-keresőit a legények lóháton kísérték. Az éjszakai sötétben Jézus kínszenvedéséről énekeltek; amikor a Nap feljött, a feltámadásról szólt az énekük. A budaörsiek hite szerint a Nap hármat ugrik örömében és megjelenik fényességében a Húsvéti Bárány. A pesthidegkútiak pedig a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, a hajnali Nap felé fordulva imát mondanak és megmosdanak a feltámadás-áldotta harmatban.

A XX. század derekán a székelyföldi legények és fiatal házasemberek nagyszombaton vacsora után a templomot környező temetőben gyülekeztek, s ott megválasztották elöljáróikat:

a „főkirálybírót”, a „dúlókat”, a „bírákat”, a „papot”, az „énekvezetőt” és másokat. Aztán zsoltárokat zengedezve templomot kerültek majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött, áldást kért, könyörgött a veszedelmek elhárításáért. Imádság után végigvonultak a falun tovább imádkozva és énekelve az utcákon is; végül a határba látogattak el. Ott kitakarították a mezei forrásokat, hogy bő és jó ivóvizet adjanak, s megigazították a határcövekeket. Rossz idő esetén csupán a búzatáblákat járták végig; onnan visszatértek a templomba, imádkoztak, majd a pap áldásával és a főkirálybíró intelmeivel szétoszlottak. (Föltehetően a középkor „kerek társadalmát”, az egész-séget varázsolták e szentséges játékukkal vissza, amelyben a tisztségviselők mindahányan tudták még mit, s hogyan kell tenniük, hogy a rájuk bízottak lelkükben elégüljenek.) Ekkortájt már hajnalodott, a legények fenyőágakat törtek, színes szalaggal, cifra pirossal, hímes tojással öltöztették, és kedvesük kapujára tűzték. A fiatal házasok pedig „dideregtek”: az ablakok alatt fázósan bebocsátásukat kérték; eláldották a házbelieket és tréfásan kibeszélték a fiatalok titkát; játékukért jutalmat kaptak. Határjáráskor a szomszéd falvak „kerülőivel” is találkoztak. Több falu népe várta együtt a húsvét hajnalon feltámadó Napot, s tűz mellett együtt könyörgött békességért, áldásért. Némely helyen a határjárás után „hajnaloztak”; a lányos és fiatal menyecskés házak kapujára barkaágat tűztek: ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda másnap nem mentek locsolni. (Zalaegerszegen a határjárókat a pap és a hívek egész a falu végéig elkísérték.)

A karancsalji palóc lányok és menyecskék húsvétkor tiszta fehérbe öltöznek. A bánáti

bolgárok új ruhájukat húsvétkor veszik föl – valamikor országos szokás volt ez.

A húsvéti ételszentelést egyes vidékeken „ételáldásnak” nevezik. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt utáni mértéktelenségtől. A többféle ételnek jelképes szerepe volt. A húsvéti ételek jellegzetes régi neve „kókonya” (kalács, sonka, bárány, tojás, só), keleti eredetű nevén pedig „páska”. A XIX-XX. század fordulóján Göcsejben sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek szentelésre egy kengyeles kosárban. A családban mindahányan először a tormából ettek, hogy Krisztus „keserűségét” idézzék meg magukban. Aki a húst nem küldte szentelésre, az nagyszombat este a kosárba helyezett ételeket az „első ház” ablakába tette, s az Úr angyala ott megáldotta azt. Evéskor a szentelt tojással egymást kínálták. Nagyon megjegyezték, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévedtek, csak az illetőre kellett gondolniuk és nyomban eligazodtak. Gyönyörű képes beszéd a tojásé: akivel a „kezdet kezdetén” (képi nyelven a tojásban) megosztottuk életünket, aki az idők kezdete óta a mi ízünket hordozza magában s mi is az övét, az segíthet igazán a világban eltévedt léleknek magára találni, elvesztett ízét-zamatát újra meglelni, irányt mutatni a sokszínű-sokízű, gyakran éppen ezért tarkaságával zavart keltő világban. Dante Isteni színjátékában a kedves, Beatrice „mutatja az utat”, míg népünk hagyományában az „eleve rendelt” társ, az a mindenkori „másik”, akiben ki-ki a maga arcát véli felfedezni. Ma is mondjuk: úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás – s nem a test, hanem a lélek hasonlatossága tükröződik ebben; a Teremtőben, az egyetlen Istenben való egyezés, a lélek örök közössége. A segítő – ha gondolunk rá, még ha testben nincs is ott – lélekben akkor is ezer és ezer szállal össze van kötve mivelünk, s a segítséget kérő szóra megindul lelke, és segítségünkre lesz. A Teremtő Isten a teremtett világ minden létezőjét a szeretet társ-kapcsolatával kötötte össze; ez az összhangzat a világ megmaradásának alapja, s mindez különösen vonatkozik az emberre, akit Isten saját képmására formált (Bölcs.2,23) és a teremtett mindenek gazdájának rendelt. Ember és ember között ezernyi láthatatlanul létező szál teremt megszakíthatatlan kapcsolatot, tér és idő kereteit lebírva az egyetlen törvény: a szeretet által.

Zalában a század elején azok az uradalmi cselédek, pásztorok, akik távol éltek a templomtól, húsvét hajnali eledelüket tarisznyában, kosárban kiakasztották a fákra. Ilyenkor a világot szentelő pápa megáldotta az ő ételeiket is. Kethelyen régen úgy vélekedtek, hogy ahány darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja adódik a disznajuknak, s ahány szem morzsa lehull a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem majd. Felsőberkifaluban a „szentűttet” először a méhekhez vitték: keresztet vetettek vele a kasokra. Tojást, sonkát, kenyeret, bort szenteltettek a Zamárdiak s azt tartották, aki az áldott piros tojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Városdombón a szentelésre egész „ebédösvéka” ételt vittek a fejükön a menyecskék. Az ételeskosarat hímzett terítővel takarták le, ezeket máskor csak a „paszita”, az újszülött anyjához vitt ételhez vették elő. A templomban aztán a félig kibontott kosarakat a pad mellé helyezték, szertartás után letakarták; siettek haza, szóba nem álltak senkivel: a szentelt ételt húsvét reggelén kezdték meg. Számos vidéken a gazda két falatot készített, Istennek és a Földanyának szánt áldozatként – az egyiket a tűzbe, a másikat pedig a kútba vetette. A pölöskeiek egy patkó kalácsot, jó szelet sonkát és kolbászt szentelés után a templom lépcsőjén várakozó szegényeknek adták. Bátya asszonyai háromszor megkerítették a házat a „szentelttel”, a Nap látszó járását követve.

Ipoly felsővidékén az újasszony legelső teendője a húsvéti abrosz hímzése; a lakodalmas kalácsot is ebben vitték a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is megáldották a templomban, s délben az ebédnél ezt terítették föl az asztalra. Szilhalom asszonyai a megszentelendő ételek mellé gyolcszacskóban kukorica- és árpaszemeket tettek, majd azt a jószág ünnepi takarmányába szórták. Istensegítsen „kokonyát” (húsvéti kalácsot), piros tojást, sonkát, szalonnát, kolbászt, tormát, fokhagymát, sót szenteltettek a napkelti misén. Éhomra ették a gyerekek is; az ételt a családfő osztotta szét. A gyónást sokan hagyták húsvét napjára, hogy áldozás után a szenteltből a kegyelem frissességében egyenek. A „pászka”: sonka, tojás, túró, vaj, bárány, torma és bor a szabolcsi görögkatolikusoknál. Az ünnepélyes szentelés után valósággal menekülnek vele otthonukba; azt tartják ugyanis, hogy aki leghátul marad, még abban az esztendőben meghal. Az ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé szokták emelni, s mondogatták: „híres legyek, mint a pászka!” Anarcson a szentelésből hazavitt pászkát körülhordozzák a házban, hogy a gonosz meg a férgek messze kerüljenek onnan. A gazdaasszony Cséken a pászka tetejére tésztából formált öt szentsebet és a kínzóeszközöket teszi.

Alsófehér románságától a pap a szentelésért szép fehér bárányt kap, amely az istentisztelet alatt ott jár szabadon a hívek között. Az óhitűek régen megtartották a halottak húsvétját is, húsvét után egy héttel, hétfőn. A sírokon terítettek e napon, s a pap ott szentelte meg az ételeket.

Csíkszentimrén a bárányt pénteken ölik le. Székelyföldön még a minden jószágot számon tartó kommunizmusban is, amikor szigorúan büntették az engedély nélküli állatvágást, gondoskodtak arról, hogy falunként legalább egy bárányt – az áldozati vágás okán – beteggé minősítsen az állatorvos. Zalaegerszegen nagypénteken tartották a bárányvásárt. Egészben sütötték meg a bárányt Budaörs németjei.

Az ősi húsvéti eledelekhez tartozik a tojás is. A tojás az életnek, az átváltozásnak, az újjászületésnek ősi jelölője, megidézője. Amint a tojásból élet kel ki, éppúgy támad föl Krisztus is az Atya akaratából, a Szentlélek erejével sírjából. Csíkmenaságban a piros héj Krisztus elhullajtott vére, alatta a belső, festetlen fehér rész pedig a verejtéke. A körmendiek azt tartják, amikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, kötényében tojással. Egy csöpp vér cseppent a tojásra és az nyomban megpirosodott. A keresztszülők húsvétkor a feltámadást jelentő tojást elküldték keresztgyermekeiknek. Városdombón a kereszt- és bérmakomák, komaasszonyok korozsmával tisztelték meg egymást: szép fehér abroszba fogott hímes tojással, almával, süteménnyel; ezt a meglátogatott hasonlóval viszonozta. A komalátogatás a keresztgyermek menyegzőjéig tart. Konyár reformátusai az elsőként meghúzott barázdába helyezett tojást beszántották. Másutt a vetőzsákba tették, s arról vetettek. Sövényházán, amikor először viszik valahova az újszülöttet, a vendéglátó háziasszony egy pirosra sült cipóval megkeríti a gyermek arcát, mondván: „ilyen szép lögyél, ilyen jó lögyél, mint ez a cipó!” – a cipót később koldusnak adják. A gyermek látogatásakor, a „bubáltatásnál” a gyermek egy tojást is kap, amelyet otthon édesanyja megfőz és belőle egy csipetnyit a magzat szájába tesz, hogy hamarabb megtanuljon beszélni, az Urat dicsérni. Az egykori Istensegíts hívei a szentsír elé fektetett feszülethez piros tojást tettek. Nemcsak a húsvéti, de minden elfogyasztott tojás héját összetörték néhol a XX. század elején-derekán a Pest megyei Gombán, hogy ne lehessen lakása a gonosznak – nehogy a szépasszony, vagy más rontó erő költözhessen belé. Lelkünk héja, az ember testi is hajléka lehet a Teremtőnek, de helyét elfoglalhatja a gonosz is, ha ennek alkalmát adjuk. Ha Isten szeretete betölti életünket, nem marad benne hely a gonosznak; amint a sötétben egyetlen gyertya is fényt tud csinálni de a világosságot nem lehet megszüntetni, úgy Isten jelenlétében sem tehet semmit a gonosz; hogy Istent-e, vagy a sátánt engedjük be életünkbe, ez a mi felelősségünk!

A tojás, hasonlóképpen a gyertyához, a Szentháromság megidézését is szolgálta: a tojás fehérje a Teremtő Atyát; napsárgája a közénkszületett Istent, Jézust, és a szeretet teremtő s megtartó melegével a tojásból támadt élet, a „madárka” a Szentlelket hozza el.

A húsvéti sonkát sok helyen úgy eszik, hogy csontot nem törnek benne (ennek okát az

adja, hogy Jézus – az isteni Bárány – lábszárcsontját sem törték meg (Jn.19,33) – ld. Nagypénteken). A szentelt sonka evése az algyőiek szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába evés utáni pihenőn, nyáron kint a földön. A tormának, hagymának, sónak ősi gonoszűző szerepe van csakúgy, mint a fokhagymának. A szentelt sóból a gazdaasszony némely vidéken a dagasztáskor a tésztába tesz; de e szentelményből az állatok eledelébe is kerül. Göcsejben, Sióagárdon a sonka egy darabka csontját a kémény füstjárójára szokták tenni, hogy a tűzvész távol maradjon. Lesenceújfaluban a rosszul termő fára akasztják ugyanezt. A sonkacsont velőjéből készítették a betegségről való kenőcsöt Homokmégy asszonyai. Vámosmiskén, Zalavégen, Búcsúszentlászlón egy szentelt piros tojást pohárban a tisztaszoba szekrényének tetejére tesznek. Verseg sokácai húsvét napján egy megáldott piros tojást hozzátartozóik sírjára visznek. Egy szentelt tojást a kútba dobtak régen e napon a nagysimonyiak. Kisáron az első kihajtáskor egy tojáson át ment ki a portáról a jószág. A szentelt étel maradványait is megbecsülték: Csíkcsekefalván a tüzes sebet megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolták; nyáron pedig verébkár ellen hintették a gabonaföldekre – máshol tűzre vetették, hogy ne kerüljön oktalan állat szájába. Az istálló gerendájára kötözik a sonka csontját Csíkszentkirályon, hogy a „szépasszonyok” ne bogozzák össze a lovak farkát és sörényét. A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat a kerti vetemények „kapják meg” és az aprójószággal etetik meg, van ahol pedig a szőlő négy sarkába ássák.

Húsvét a rokonság látogatásának, a haragosok fölkeresésének alkalmát is hozta. A kiben-kiben föltámadt Krisztus kért bocsánatot ilyenkor a másiktól, s ő volt a megbocsátó is. Némely vidéken a fehérvasárnapi „komálást” is e napon tették: nagymise után a templom szentnek tartott és érzékelt helyén.

Aki a feltámadást előző negyvenhat napon szigorú böjtjével a teremtett földi mindenek

áldozatával együtt a közénkszületett Isten áldozatának részévé nemesedett, húsvét diadalában egy napra lelkében a feltámadt Krisztussal az „ígérvény” lélek- és test romolhatatlanságának a „fénytestnek” birtokába jutott, erőt adó, hitet erősítő ízelítőt kapva az örök életből.

A Kárpát-haza számos vidékén a feltámadt Istenfiút Fénykrisztusnak nevezték.

 

 

Húsvéthétfő

(„Vándorló ünnep”)

 

Egyes vidékeken „vízbevetőhétfő”, „húsvét másnapja”; fölszabadult emberi örömök, mindenekelőtt a fiatalság ünnepe; az életre locsolás alkalma. A böjt hozta megtartóztatás áldozata ezer örömet szabadított föl a fiatalságban, amely örömnek tüze azonos volt a föltámadt határ zöldaranyával. Ez a megtartóztatás a másik nemű megbecsülését és felmagasztalását is segítette; a testi böjt hozta magával, hogy az együttlét mindig örömös maradt, „megérdemeltté” vált, s ennek adta súlyát és formálta gazdaggá zamatát a másik idő-hozta, szükséges nélkülözése. Ez az áldozat alapozta, előkészítette a házastársak egy életre szóló szövetségét; 46 nap böjt után ekkor érinhették egymást férj és feleségként.

A húsvéti tojással összefüggő „elnyerős” játékok ideje érkezik; e nap adja alkalmát a tojásütés, koccintás, kókányolás, Istensegítsen kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon töröközés szokásának.

Húsvéthétfőn este televidám locsolómulatságok voltak. Néhol „jakabágat” tűztek a kapukra, illetve „hajnalfát” állítottak a legények a lányos házaknál, a templomkertbe és a legénybíró háza elé; s azt Somonyban pünkösdkor táncolták ki.

A Nyárád mentén minden olyan házba bementek (ilyenkor) a legények, ahol a kapun „hajnalozási ágat” találtak; s a lányokat vödör vízzel öntözték meg, hogy ékes virágokat teremjenek. (Hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét holdudvarában történt.) A legények a locsolkodásért hímes tojást kaptak. Néhol a vályúba fektették a leányt, vagy a patakba dobták. (Ez utóbbi szokásban talán az ősi emberáldozat emléke él. A székelyek vízbevető- hétfő elnevezése is erre utalhat.) A Galga mentén az itatóvályúba tett, kapálózó lány szoknyája alá öntöttek egy vödör vizet, a második vödör az ingét célozta meg, a harmadiknak vize pedig a fejére ömlött. E hármassággal a leány teljes „kicsi-mindenségét” támasztották életre, és az életre támasztottal citera- vagy furulyaszó mellett minden legény a „tett színhelyén” perdült is egyet. A régiek hitében a másik nemű életre locsolásával a határ nő-növényi életét is serkentették, hiszen Isten nem parazitának, hanem gazdának teremtette az embert és a gondos gazdának az idő-hozta változásrendre, a Teremtő adta összefüggésekre ügyelnie kell. A lány által adott, legszebben írókázott tojást a locsolócsapatból az a legény kapta, akit a leány szíve legbelső rejtekében hordozott; akinek mintegy élete párjául ajánlotta föl magát; a húsvéti locsolóbálra a lány keblébe melengette az aranyozott rozmaringágat, és a mulatságon annak a legénynek a kalapjába tűzte, akit szíve választottjának tartott. A régiségben a legfontosabb belső gondolatok, amelyek alig formálhatók szóvá-mondattá, jelekkel-jelzésekkel történtek.

Ugyancsak a Galga mentén másnap (kedden) a lányok locsolták meg a legényeket, rendszerint orvul, lesben állva, a palánk árnyékából.

Kakas- és tyúkütést tartottak e napon számos faluban. A legények nyíllal lőtték át a kakast, a lányok pedig bekötött szemmel ütötték le a karóhoz kötött tyúk fejét. (A kakas- és tyúkütés okát a feledésbe veszett múltban az adhatta, hogy a keleti állatövi jegyrendszerben a Halak megfelelője a Madár vagy Kakas; s az „élő állatövben” a Halak jegy végét a húsvéti támadat hozza.)

E napon tartották az „emmausjárást” is, amely a határjáró szertartások egyike. Bólyban

nagymise után a falu apraja-nagyja étellel-itallal megrakodva fölkerekedik és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig mulatnak. A lányok és legények kint labdáznak, hancúroznak. Esti lakoma után körültáncolják a pincét és kezdetét veszi a táncmulatság. Emmausz-járásnak nevezik Budakeszin azt a szokást mikor a helybeliek, illetve a szomszédos falvak lakossága kölcsönösen meglátogatják egymást. Leányváron a jámborabb hívek korán reggel napkelte előtt szoktak kimenni a szabadba és ott a szentolvasót imádkozzák. Szil rábaközi faluból is „mennek Emmausba”: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket látogatnak, a fiataloknak alkalom ez a párkeresésre, de a feltámadás erejével való falun-belüli barátkozás megújulása, megerősítése eképpen már a szomszédos falura is átterjedt, képletesen országossá nemesedett. A régiségben is megesett, hogy a szomszédos falvak nemes vetélkedése néhol haraggá válhatott; a feltámadt Krisztus ereje ezen haragot is föloldotta. (Húsvéton az egyes ember és a közösség is szélesítette, bővítette a nem vér szerinti kapcsolatot, megnagyobbította a családot: asszony és ura egymást fogadták legszorosabb társukul, hogy utódaik vér szerint is családot alkossanak; a szomszédos falvak „összejárása” és – adott esetben – békülése pedig a közösségek testvéri kapcsolatát erősítette. Ember és közösség a feltámadt Krisztusban kötött szövetséget, amint a Szent Korona-tanban is a nemzet és az egyén fontossága, feladata és kötelezettsége elválaszthatatlanul, szerves egységben élt, s él mindörökké. Az emberi társadalom szükséges szövetsége – emberhez méltó módon – egyedül Krisztusban lehetséges.)

A „húsvéti rét” somogyszobi hagyomány: a fiatalság a rétre ment ki labdázni, s kint volt az egész falu apraja-nagyja is. A budaörsi legények hajnali háromkor kilovagoltak a rétre, a harmatban járatták meg lovukat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtani a fűre a jószágot. Kecsekeméti szokás, hogy húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonul ki a nép ahol mulatsággal, vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötték el az időt. A régiségben számos vidéken a vőfélyviselt legények komakulaccsal hívogatták mulatságba a fiatalokat.

A húsvétot követő szerdát Apátfalván „száraz szerdának” mondják: aki ezen a napon dolgozik, annak elszárad a keze – tartották. A húsvét utáni hetet régen „fehér hétnek”, „komázóhétnek” nevezték. Görögkatolikusoknál ilyenkor a halottat fehér palástban temeti a pap.

 

 

Molnár V. József: Kerek Istenfája. Az esztendő körének szokásrendszere. Ős-kép Kiadó. Budapest. 2018. 224-244. o.



Letöltés: Kerek istenfája - Virágvasárnaptól Húsvét hétfőig-részlet


Április 24. Szent György

(Ókeresztény vértanú; alakját, történeti hitelességét a legújabb kutatások nem igazolták,

az egyház – ünnepét és templomtitulusait meghagyva – törölte a szentek sorából)

 

Szent György a szent hit érdekében viaskodott sárkánnyal, pokolbeli ördöggel, evilági fejedelmekkel. Az Érdy-kódex őrizte legendája szerint apja Kappadókia vitéz fejedelme volt, halála után vitézsége Györgyre szállott; ő lóháton Líbia tartományába ment (ábrázolásain szinte kivétel nélkül fehér lovon ül!), ahol Sylena pogány város mellett legyőzte a pusztító sárkányt, a poshadt tó urát, megmentve ezzel a várost a pusztulástól, s megszabadítva a pogány király lányának életét. Mikor odaért Sylena városához, a város és a környék sárkány-ura éppen a király lányát akarta elfogyasztani. Eleinte minden napon egy-egy állatot kért, majd miután a város összes állatát ekképpen elpusztította, a szűzleányok kerültek sorra – legvégül a király szépséges leányára került a sor. Ekkor jelenik meg Szent György, mikor a város sárkány-ura a királylány életére tör. György szól a sárkány fogságában lévő lánynak, hurkos kötelet adván neki: „húgom, akaszd ezt a sárkány nyakába!” (ez a mondai elem rokon Szent László és a kun küzdelmével, aholis a szűznek segítenie kellett, hogy a küzdelemben a rossz alulmaradjon). A sárkányt a királylány Szent György kíséretében bevezeti a városba, ám György csak úgy tudja pusztítását megfékezni, hogy a város minden lakója Krisztus hitére tér. A bennünk lévő sárkányt is csak az igaz hitre való megtérés űzheti el-ki magunkból – és a közösségből is.

A győzelem után az emberek Szent Egyházat rakattak Szűz Mária és Szent György tiszteletére. Oltára alól élő kútfő buzog, minden betegség gyógyítója. György a királytól kapott pénzjutalmat szétosztotta a szegények között. Később a császár pogányságán megkeseredve levetette vitézi ruháját, s mindenét a szegényeknek adta. Börtönbe vetették, megkínozták, szenvedésében Jézus vigasztalta. Nyolcadnapon fejét vették; gyilkosát tűz emésztette el. Legendájának számos népi változata él hazánkban is; de ide sorolhatók királylányt szabadító napvitézeinkről szóló meséink is.

Közbenjárása a hozzá fordulót megszabadítja a „mennyütéstől”; amikor a Györgyhöz könyörgő hadban jár, megszabadul a veszedelemtől. Segítsége távol tartja a hamisan tanúzót;

s megóvja a családot a nyomorék gyerek születésétől. A középkorban György a lovagok védőszentje (amint ez Szent Lászlóban valósul lovagkirályként), később a lovaskatonáké és a

cserkészeké is. Fegyverkovácsok, vándorlegények, lóval is foglalkozó parasztok patrónusa; görög neve, Georgius: parasztot jelent. Anglia védőszentje, a lovak őrzője; az istállótüzet az ő fehér paripája tapossa szét. Szent István a pogányok és tévelygők ellenállását az ő segítségével törte meg. Zománcképe – párban Demeterrel, a másik harcos szenttel – ott van a Magyar Szent Koronán. Károly Róbert 1318-ban Szent György lovagrendet alapít hazánkban, Zsigmond pedig Sárkányrendet. Báthori István szintén Szent György erejével győzi le a törököt Kenyérmezőnél (1479).

György fejereklyéjét a középkorban Veszprémben őrzik – a képzelt betegeket is Szent

György gyógyította meg. A „Szent György-tallér” a harcoló katonák oltalmát adta, akárcsak a Szűz Mária-érme. Régen napján misét mondtak a bevonulókért. A rekruták áldozás után kimentek a határba, s fölszalagozott kalapjukkal a négy égtáj felé suhintottak, hogy jó katona

váljék belőlük (Tápiógyörgye).

György a gonoszt elűző táltos; ő szabadítja ki végérvényesen a földeket a tél rabságából. „Süss föl nap, Szent György nap, kertünk alatt egy kis bárány majd megfagy. Terítsd le a köpenyeged, adjon Isten jó meleget, happ!” – e kiáltás után egyszerre guggoltak le, a földre csalogatták a Napot a Szeged környéki gyerekek. Amikor ezt énekelték, akkor mintegy a virág kitárulkozik a Napra, úgy tekintettek fölfele (a lányok), s amint a „terítsd le a köpönyegedet” énekelték, a Föld felé hajolva leguggoltak – így varázsolva Földre az Ég működésrendjét. (A virág is a fényre nyílik meg, a sötétre, éjszakára bezárul; így az ember lelke is, élete „virága” is a fényre, Isten kiáradó fényességére nyitott, a sötét elől bezárja kapuit. A „Virág virága Világnak világa”, Jézus is lelkünkben lakik – ha méltóvá, tisztává tesszük az Ő befogadására).

Szent György a kikelet ünnepe, a jószág mezőre való kihajtásának napja. A szentgyörgyi hajnal tele volt a pásztorok ostorcsattogásával, s a férfigyermekek örömével akik a legelőre tartó jószágok mellett szaladoztak és apa- vagy öregapa-készítette kicsi ostorukkal ők is vidáman csattogtattak. Az ostorpattogásnak felmenőink gonoszűző szerepet tulajdonítottak; a gonosz ugyanis mindig akkor feszül az embernek legnagyobb erejével, mikor a legnagyobb jó következik – a kísértés az állhatatosság jutalmával arányosan növekszik.

E napon tüzet és vizet szentelnek a templomban. A Szent György éjszakáján húzott harmat a föld erejét, zsírját, s az égi csillagfényt rejti. Kovászba csöppentették, hogy a kenyér

szépen süljön. „A Szent György napi eső aranyat ér”.

Fordított átkok kötődnek még nevéhez: „Szentgyörgyharmat. Szentgyörgyeső verje a

magyarokat!” (török fogságba esett magyar katona átka, mikor megátkoztatták vele hazáját; ő szorultságában is jót kívánt); és: „Verje meg az Isten Magyarországot új harmattal!” („magyar átok”).

E napon misét mondattak az anyaföld áldásáért, termékenységéért, alkalmas időjárásért, a parasztok boldogulásáért. Napjától Mihály arkangyalig (szeptember 29.) újholdvasárnapi körmenetek voltak; kenyéren és fokhagymán böjtölt ekkor az egész falu népe. Bátán az aratókoszorút „Szentgyörgynek”, „szentgyörgyvitéznek” nevezik. A Szent György napi határjáráson felújították a mesterséges halmokat és határjeleket. Néhol a határjáró körmeneten e napon szentelték meg a szőlőt és a vetést (Zala). A legények megtisztították a pap kútját és a mezei kutakat, forrásokat is. A jószág csak a tiszta kutakból ihatott, a „poshadt tó ura” előbb eltakaríttatott, a természetben uralkodó sárkányt el kellett űzni-tisztítani onnan; a Sylenában történtek itt úgy érvényesülnek, hogy Szent György sárkány-űző ereje a kutakat tisztítva rendezi ember és jószág életét, vezeti vissza a „tiszta forráshoz”, „téríti vissza” az „élet vizéhez”, a természetben is jelenlevő Krisztushoz. Az uszadék, az áldozatra adott növény maradványa ami a határ föltámadása, megújulása előtt segítséget jelentett, az a támadat után szerepét vesztve már a növekedés gátjává válik – szükséges hát eltakarítani az ember környezetéből.

A magyar népmesék sárkánya különbözik az általános európai felfogásban őrzött rontó-szerepű sárkánytól: a sárkány népünk szemléletében a téri és időbeli bentnek az őrzője

(a székelykapukon a már növényesedett sárkánykígyó a küszöb őrének neveztetik); amikor a késő őszön a bentbe szorul az élet, szerepe hasznos; amikor a kint ideje érkezik, károssá válik e működés. Népmeséinkben amikor a királylányt szabadító napvitéz a sárkány várába érkezik, a királylány nem segíti őt rögtön a szabadításban, hiszen még azt mondja, neki még sárkány ura számára vacsorát kell készítenie. De amint a sárkány, jövetelét jelezvén buzogányát a várba hajítja, a leány máris a vitéz társa lesz: a szabadító munkát segíti. A királylány a határ nő-növényi életét jelzi: a természetben éledő növekedést szabadítja ki béklyóiból Szent György napjának vitézi ereje. Eleink a Szent György utáni határt pusztító viharokban is a sárkány erejét vélték fölfedezni; „a sárkány jött vissza” – tartották. „Állat” szavunk jelölte az állapotot, úgy a sárkány esetében is a természet ekkori állása jelenik meg; az odakünn, és a mi emberi természetünkben is megbirkózik egymással szent György és a sárkány, s nekünk segítenünk, akarnunk kell, hogy a harc végén minden alkalommal a szent kerekedjen fölül…)

Szent György és Szent Mihály mindketten „sárkányölők”: György csak a földhöz szegezi, erejét fogja, mikor ennek van ideje; Mihály pedig mikor annak jön ideje, akkor a maga eszközével „szelídíti” a sárkányt. Népünk hagyományában Mihály sem pusztítja el végleg a sárkányt, csak megregulázza: őrző szerepére „neveli”, erre szorítja, fokozza le tomboló sárkány-erejét.

A Moldvai csángó magyarság falvaiban – néhány emberöltővel ezelőtt mindenütt, ma

már csak néhol – a Szent Györgyre virradó éjszaka zöld fűzfaágat tűztek a kapufélfára, ahol a hajnali nappal a falu utcáin végiglovagló Szent György nem találja az őt hívó ágat, ott a növekedésben nem tud segíteni.

E nap egykoron este dudaszó, tánc, lakoma járta. Azt tartották, hogy a mezei forráskutakból csak Szent György, illetve Márk napja (április 25.) után szabad inni és itatni is.

Néhol a gyepűjárást egybekötötték a hegybíró ítélkezésével, s ilyenkor a rendetlen gazdák pint borokat „fizettek”, amelyet együtt költöttek el. Falubíró- és sekrestyésválasztás is volt e napon; tisztújítás falun és városon egyaránt. Kőszegen 1740-től a szőlőhajtásokat Szent György napon a Hegymesterek Tanácsába viszik, termésre jósolnak belőlük, s le is rajzolják a „szőlő jövésének könyvébe” azokat.

 

 

BIKA

Szent György hava, Pünkösd hava

Az esztendő körének változásrendjében a nagyhatalmú Szent György után a beporzás időszaka következik: Ég és Föld násza tombol. A Márk-napi határjáró körmenet a „nászágyat

szenteli meg”. Szent György megtisztít, rögtön utána a megszentelés következik!

A kalotaszegi „tejmérésen” amelyen koma a komaasszonnyal „henderikézik”, gurul le összeölelkezve a domb oldalán, csakúgy a Mindenség nászát segítik, s egyben annak részévé is válnak mint az ősi hajnalfa-rítussal, amikor a legény szeretője kertjébe állítja fáját.

Ebben a korszakban, bár teszi a dolgát a férfi férfimódon, mégis mintha az egész teremtett világ nővé válna (Vénusz hónap-korszaka ez; kereszténnyé lett népünk hitében Boldogasszonyé – érte, benne és vele vannak a gonoszűző, mértéket varázsló májusi litániák, hogy a porzás mindeneket átható öröme termését hozza, s ne a puszta kéjelgés fészke legyen). A teremtett világ minden íze-porcikája reszket ilyenkor a termékenységet óhajtó határtalan nászörömben. Napokig tart csupán e láz, s azután mintha csömöre jönne a nagy örömnek: minden élő megáll, szinte lélekzetét fogja vissza a határ is „guggol”, tövében-bokrában erősödik minden. Várakozás feszül, írhatatlan félelem – mert május kellős közepén jön minden esztendőn a három kegyetlen „ác”: Pongrác, Szervác, Bonifác és az idő előtt szárbaszökkenteket kíméletlen fagyával „aratja le”.

A Mindenek belül, legbelül kerekedik ilyenkor és szedi össze magát, eképpen használva a nászt és a csömört hozó Nap megpróbáló, s mindig másképpen éltető szentséges erejét.

A régiségben valahány gyermek tíztől tizennégy esztendős koráig „gyűjtött”: töltekezett, tövében erősödött miképpen a Bika jegykorszakában a növény; „guggolt”, hogy majdan ha ideje érkezik, akkor termetében, lelkében, szellemiségében – az eget célozva meg – nagyot szökkenhessen.


Letöltés: Kerek istenfája - Szent György és a Bika hava-részlet


Május 8. Mihály megjelenése

(Az arkangyal „eljövetelének” ünnepe.)

 

I. Gelázius pápa idejében (†496) Nápoly határában a pásztorok üldözőbe vesznek egy bikát, az hegyi barlangba menekül előlük; nyíllal próbálják leteríteni, ám a nyilak rendre lepattannak róla. Az esetet jelentik a püspöknek, aki háromnapos böjtöt és könyörgést rendel el; a püspöknek éjszaka megjelenik Mihály arkangyal és közli vele, hogy a bika barlangja az ő szent helye. (A Bikát jegyhónapjának eleje-közepén még nem lehet „elejteni”!). Templommá alakítják a barlangot, amelyben angyali seregek végzik az istentiszteletet.

A soproni Szent Mihály templomot középkori búcsúnapján zöld lombbal ékesítették.

Mihály megjelenése és az isteni gondviselés kapcsolatáról szóló mese gyönyörűen rávilágít ezen ünnep tartalmára. Fedics Mihály meséjében az Úr leküldi Mihályt a földi terekre, hogy egy háromgyermekes özvegyasszony lelkét vigye-vegye el. Az arkangyal, emberré válva megszánja a három gyermeket: egy év haladékot ad az özvegyasszonynak, s addig ő maga beáll parádés kocsisnak egy gazdag emberhez. A szerződésben kiköti, hogy senki előtt nem fogja megemelni a kalapját. Egyik alkalommal gazdájával a vásárban tartózkodván, egy koldus előtt mégis kalapot emel. Amikor gazdája kérdőre vonja azzal válaszol, hogy a koldus nem akárki: jobb vállán Jézus Krisztust, bal vállán Szűz Máriát, feje fölött magát az Atyaistent látta – s valóban láthatta is, angyal-léte okán. Mikor az egyesztendő leteltével az özvegyasszony lelkét elévitte a Teremtő Istennek, ő is felelősségre vonja dolga halasztásáért, mutatván neki az egyik búza szálában élő aprócska létezőt, hangsúllyal mondván: „Én ezen létező életéről is gondoskodom, honnan vetted, hogy nem törődöm majd az özvegyasszony három árvájával?” Mihályt megdorgálván meg is büntette azzal, hogy többet emberalakban nem jelenhet meg a földön. (Fedics Mihály meséje: Mihály megjelenése)

A szegényekben (népi vallásosságunk különösen a koldusban látta meg) jelenlévő Isten

megsegítését a Szentírás alapozza, ezen szavaival: „Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. (MTörv 33,2) Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: ‘Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.’ Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk, mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?’ A király így válaszol majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.’ Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: ‘Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.’ Erre azok is megkérdezik: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?’ Akkor ő így felel majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.’ És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.«” (Mt.25,31-46)

A koldusban megjelenő Isten képe régi imádságaink egyikében így szerepel:

 

„Jobb vállamon Jézus Krisztus,

bal vállamon Szűz Mária,

fejem fölött Atyaisten.

Kerülj kereszt, őrizz angyal!”

 

Ezen imádság egyúttal zászlónkra is utal, hiszen ha függőlegesen maga elé tartja az ember (amit a kamaszodó gyermekek szívesen tesznek!), a zászló pirosa Jézus életadó áldozatát, zöldje Szűz Mária anyai óvását, a gerincet takaró fehérje pedig – amely a színek összessége – az Atyaistent idézi; a gerinc pdig az ember azon szerepére utal, mely szerint működésével az eget a földdel összekötheti. A piros-fehér-zöld színhármasa – népművészetünkben – már jóval a felvilágosodás hozta trikolór előtt jelenvaló volt.

 

 

Május 12-14. Pongrác, Szervác, Bonifác

(Ókeresztény vértanú; †304.; Püspök, vértanú; †304.; Püspök, vértanú; †303.)

 

Fagyosszentek, Göcsejben „fagyosnapok”. Az ekkor jövő fagy a sarjadó vetéseket, különösen a nagyon, rakoncátlanul nekiszökkenőt, s a zsenge hajtásokat tönkreteheti. Magyar legendájukban ruháikkal nyomorult betegeket takartak be, s a névünnepükön támadt szokatlan hidegben ők maguk megfagytak, de pártfogoltjaik megmaradtak.

Úgy tartották régen, hogy „sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz.” Az eleki németek trágyát égettek ilyenkor és félreverték a harangokat, hogy a pusztító fagyot elzavarják. A Szeged környékiek hitében csak a garabonciások tudják elzavarni a fagyosszenteket, azok „határt-égető” haragját. A garabonciás föltehetően népünk hitében nem ember képében élő személyiség volt, hanem jelenség; amely hasonlóképpen a középkori Európa Rosenkreutz-jelenéséhez akkor és ott jelent meg, ahol és amikor bajt kellett elhárítania. Ha nem ismerték föl, vagy nem részesült kellő fogadtatásban, akkor viszont bajt szaporított: esőt, vihart támasztott, jéggel verte el a határt.

Amint Sándor, József és Benedek, akik „zsákban hoznak meleget”, úgy a három „ác”, „Szervác, Pongrác, Bonifác” is – akárcsak a háromkirályok – hárman vannak. A három ugyanis

– az első páratlan számosság! – cselekvésre ösztönző, mozdulást valósító-varázsló erővel bír (a páros számok a kiegészülés, a szimmetria-párosság okán, a megnyugvás jelölői).

A Teremtő Isten földi életünkben, mikoris lelkünk e drága edényben, a testben megpróbáltatik, a megpróbáltatások egyike a három „ác” korai aratása: mindez akkor történik, mikor a környezetünkben már tövében erősödik az áldozatból megújult határ; amikor akár már az elbizakodás is belénk költözhet. Nemcsak a kinti határban, hanem az emberélet kerek egészében is jelenvaló tulajdonságot valósítva ezzel.

Termésjósló-, és palántára üres nap e hármas névünnep.


Letöltés: Kerek Istenfája - Mihálytól a fagyosszentekig-részlet


IKREK

PÜNKÖSD HAVA, SZENT IVÁN HAVA

 

A régiek hitében húsvétot követő negyven napig Krisztus fényes, új öltözetében itt jár, él körülöttünk, közöttünk, bennünk; s áldozócsütörtökön fölemelkedik Atyja országába. Akkor, e magasztos napon egy villanásra nyitva marad Krisztus nyomában az ég kapuja: aki csak él, az mind-mind be akar nézni a Föntbe; csudalátni nyújtózik, aki eddig guggolt, félve a fagyos napok idő előtt aratását az most szökken; és vele szökken az ember lelke is, miképpen a száras-szálas nyurga kender, a rozs, a gomba s a liliom.

A Teremtő pipacsot, rózsát terít a tájra: a tűz, a vér fölfelé törekvő piros örömét; minden

virág a Nap földi kedve, mely ekkor hatalmasan lendít fölfelé. (András lova az esztendő körének szembe-vidékéről a „Jézus Útján” át ide jár „parázsért”; s Erzsébet asszony rózsává változott kenyere is, az „Isten barázdája” szembe-felén – itt terem. A Tejút egyik „fészke” a Nyilas, a másik az Ikrek csillagképe; adventnek, s az Ikrek havának „tulajdonságot adó” égi képletei ezek a csillagképek.)

Áldozócsütörtökön és holdudvarában szinte hallható a növekedés: fecseg, locsog, cserfel a fa, a határ, a bogár, a madár, az ember; nyüzsög, nyüstöl a mindenek vér-kedve, s a nagy akarás a küzdelmet, a verekedést is hozza. Ki-ki akaratlanul is árnyékot ad a lustábban nyújtózónak, elnyomja-lopja annak életét.

A Fönt leköltözik, s e verekedésben is kamaszos szűzi óhajtásban a Paradicsom valósul a földi tereken – a Szentlélek hatalmas kiáradásának ereje által: együtt van itt, aki még zsenge alig-növény azzal, aki már virágzó csupa-pompa, s némelyek immár érett gyümölcsüket is kínálgatják.

Az Ikrek a kamaszkorral rokon: a szárbaszökkenés időszaka, a „csodalátásé” és a birkózásé. Valahány kamasz lelkében a gyermek és a felnőtt viaskodik ma is egymással; de a csatát minden kamasznak a környezetével is (elkerülhetetlenül) meg kell vívnia.

 

 

Május 25. Orbán

(A korai középkor egyik jeles pápája; †230.)

 

223-tól pápa. A városban tomboló keresztényüldözések idején a Róma falai mellett levő katakombákban időzik a keresztények között. Azonban itt is rátalálnak, s először a Vespasianus-palotába, majd innen a Rómától nem messze levő Jupiter-templomot rejtő faluba viszik, és börtönbe zárják. A hívek a börtönhöz menve bebocsátást kérnek a börtönőrtől és imádságban töltik az éjszakát. Másnap Orbánt kegyetlenül megkorbácsolják társaival együtt, majd újra börtönbe vetik. Következő nap újra megjelennek a hívek és a börtönőr is csatlakozik hozzájuk: Orbán megkereszteli, meg is bérmálja, majd ünnep lévén szentmisét mutat be, s mindannyian megáldoznak. Mikor a császár fülébe jut, hogy börtönőre kereszténnyé lett, fejét véteti. Miután Orbánt nem tudják hite elhagyására bírni, Jupiter templomába vitetik, ahol szavára a bálványszobor ledől, és több pogány papot halálra zúz. A helytartó fejvesztve menekül, de végül visszatér és kegyetlenül megbotoztatja a keresztényeket – egyikük bele is hal az ütlegelésbe, őt éjszaka méltóképp eltemetik. Harmadnapon a Diána-templomba hurcolják a megmaradtakat, majd miután megvallják hitüket, lefejezik őket. Orbán emlékére templom épül a via Appián; ám ez a későbbi viszontagságos időkben összedől, így az ereklyéket másik templomba szállítják.

Orbán pápa rendeli el, hogy a miseáldozat kelyhe és tányérkája aranyból vagy ezüstből készüljön. Először kehellyel a kezében ábrázolják; később a kehely helyébe sokhelyütt szőlőfürt

kerül. Szőlőművelők, kádárok, kocsmárosok védőszentje.

Névünnepe a könyörgő, áldást áhító szőlőhegyi körmenetek napja; számos szőlőhegyen szobra, vagy kápolnája áll. Ha jó az idő, ilyenkor körülhordozzák a szent képét vagy szobrát a szőlőben, ha pedig rossz időt hoz, szobrát meghempergetik a sárban. A baranyai német gazdák még feneküket is mutogatták neki, hangos szóval mondván: „Drink, drink, Orbán!” – a két szent, Flórián és Orbán „megbüntetése” oka az lehet, hogy a régiek igen féltek a tűzkártól és fagytól; s a maguk eszközével igyekeztek elébe menni ezen büntetéseknek. A szentek maguk is gyarlónak, esendőnek, bűnösnek érezték magukat csakúgy, ahogyan vallásos népünk is viszonyul hozzájuk, Isten-adta szerepükhöz. A szenteket eleink Istenhez való közelségükért tisztelték, nem holmi panteizmus vagy szellemhit megmaradt emlékei ők; de nem is őket imádtuk, ahogyan református testvéreink gondolják – a szenteket tiszteljük, mert Isten végtelen kegyelmét számunkra tiszta életükkel eszközölni tudják, ám az imádás egyedül Istent illeti – a szentek tisztelete ezért kitüntetett műveltségünkben. S végül nemzetünk is törekszik Isten szentje lenni, beteljesítve Jézus parancsát: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt.5,48), amint történelmével, vállalt sorsával méltán vívta ki a „Népek Krisztusa, Magyarország” címet.

Nagykéren az Orbán-szobor kezébe cseresznyét adnak. Ugyanitt a szőlőhegyről visszaindulóban a csőszök lövöldöznek, hogy az ártó szellemeket elriasszák. Orbán napja körül

általában hűvösre fordul az időjárás, ami a virágzó szőlőben nagy kárt tehet. A régiek azt tartották, hogy napja után nem kell már fagytól tartani. „Egyenesen száll a kéményből a füst, mert Orbán eltávozott a tűzhelyről” – mondogatták. Kethelyen és a Galga mentén seprűvel űzték az utcaajtóig, és verték nyomában a földet.

A gutorföldiek szerint ő ereszti ki a legyeket a zsákból; a nemeshetésiek pedig azt tartják, hogy a dongókat is Orbán „szabadítja”. A méhek, Orbán bogarai (más nevükön „Jézus bogárkái”) e napon kezdenek rajzani. A zamárdiak tapasztalatában „amilyen Orbán napja, olyan lesz az ősz.”

I. Orbán pápa földi maradványai több mint hat évszázadon át Rómában nyugodtak. Az

Szent Orbán-ereklyét 849-től 1771-ig az elzászi szőlővidéken található Erstein városka kolostorának templomában őrizték. Ekkor terjedt el Orbán tisztelete az egész nyugati világban.

Andrássy gróf 1771-ben Rómában járt. A tokaji aszúbort iszogatva került szóba, hogy e neves magyar borvidék nem minden évben terem aszú készítésére alkalmas szőlőt, és hogy a tavaszi fagyok milyen nagy károkat okoznak. Állítólag ekkor ajándékozta az egyházfő a magyar grófnak Szent Orbán teljes ereklyéjét. Elzászból átszállították Monokra (Kossuth Lajos szülőfalujába), ahol Andrássy ekkor épült kápolnájában helyezték el. Az ajándékozási okirat névre szóló és hiteles. Ma a monoki római katolikus templomban található Szent Orbán ereklyéje, ahol oroszlánlábas ezüst ereklyetartóban őrzik.

Orbán tiszteletéhez tartozik, hogy nemcsak keresztnévként, de vezetéknévként is előfordul (különösen a székelységnél, a keleti végeken éppúgy, mint Erdélyben).


Letöltés: Kerek Istenfája - Ikrek hava május-június-részlet


Pünkösd

(„Vándorló ünnep”, húsvét után a 8. vasárnap.)

 

Pünkösd az Egyház születésnapja; e napon az Atya jobbján trónoló Krisztus „hét ajándéka” száll alá: rangját, hitelét kapja a fölfele törekvő sok szép akarás.

Az apostolok feje felett lángnyelv alakjában a Szentlélek lebeg: „És mikor pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesenzúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenkire azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a lélek adta nékik szólniok.” (ApCsel 2,2-4.)

Amint az apostolokra is kettős lángnyelvek ereszkedtek alá, úgy e csoda kétféleképp is

megnyilvánul számunkra: az alászálló Szentlélek tüze parázslik az apostolok szavában, felgyújtva a hit lángját a lelkekben; s ugyanakkor a nyelveken szólás csodája a „láng” szóban is tükröződik, hiszen ez az Egyház nyelve a latin (s a belőle származó nyelvek) alapszava a nyelvre (lingva). Így lesz pünkösd csodája az egyszeri és az egyetemes összeolvadásában még

hatalmasabbá: a Krisztus igazságát a Szentlélek erejével hirdető „nyelveken beszélő” Egyház születésnapjává.

Azon a jeruzsálemi pünkösdön, amikor a zsidók az Egyiptomból való kivonulásukat ünnepelték, együtt van a tizenkét apostol (Júdás öngyilkossága után Mátyással kiegészülve); a

nemzedékről-nemzedékre öröklődő hagyományban az apostolok között jelen van Szűz Mária is. Az apostolok pedig – mesterük hiányában – föltehetően féltek. Félelmüknek kettős oka adódhatott: egyrészt árvának érezvén magukat joggal gondolhatták, hogy akik kint „ünnepelnek” elég erősek voltak ahhoz, hogy a közénkszületett Istent keresztre feszítsék, s ezért bármikor velük is elbánhatnak. Félelmük másik okát a megfelelési kényszer adta: hiszen a Mester égbe távozása előtt így szólt: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt. 28, 19-20). Erre a feladatra ők azonban – Krisztus nélkül – alkalmatlannak tartották magukat. A váratlan, gyűlölet-adta haláltól való rettegés és szorongás, hogy ki-ki a társadalomban – ma is! – képtelen Isten-adta hivatását betölteni (legyen bár gyermek, középkorú vagy öreg, férfi vagy nő) kishitűséget szült szívükben; ám a Szentlélek ereje, nemcsak akkor és ott, Jeruzsálemben, hanem mindenütt amikor ennek ideje érkezik kiárad ránk, s e kettős tövű félelem fölé emel. Így talán az sem véletlen, hogy amikor „hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása” (ApCsel. 2,2), s a kettős lángnyelv megjelent az apostolok feje fölött, közülük a legesendőbb, Péter, szólásra emelkedett és szavát mindenki értette – lett légyen görög, zsidó, vagy más nyelvű –, hiszen a Szentlélek szólt belőle (amint Jézus ezt korábban megígérte tanítványainak: „Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok.” (Mt. 10, 19-20) E beszéd (az Ige) hatására háromezren térnek meg: „Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: »Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Nem részegek ezek, ahogy ti gondoljátok, hiszen a nappalnak még csak a harmadik órája van, hanem csak az történt, amit Joel próféta megmondott: Szolgáimra és szolgálóimra kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, és prófétálni fognak.” (ApCsel 2,14-17) „Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: »Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől!« Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek; körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk.” (ApCsel 2,40-41)

Pedig korábban Péter volt az, aki az Urat – minden fogadkozása ellenére! – háromszor is elárulta (...)

Péter, a kőszikla, akire Krisztus az ő szent Egyházát építette, maga is esendő volt. Péter

után a többi apostol is feladatát végzendő, útnak indul. Nincs mögöttük anyagi tőke, nincs mögöttük hadsereg, nincs ember-kitalálta intézmény és mégis történelmileg „alig-idő” alatt a római birodalom lakosságának jelentős része, a java megtér, Krisztusra talál – annak ellenére, hogy a római császárok egyik kedvelt szórakozása volt a keresztényeket arénába terelvén felfegyverzett gladiátorokat vagy oroszlánokat engedni rájuk. Ezzel indul útjára Krisztus diadalmas Egyháza – és hódította meg a világot!

A Szentlélek mindig és mindenhol folyamatosan kiárad a teremtett mindenekre, de a Teremtő akaratából legteljesebb kiáradása pünkösd és annak holdudvara (nyolcada); aki a Kárpát-hazában él, ezen alkalmon a teljesnél is teljesebben részesülhet a Szentlélek áldásában, ha Csíksomlyóra zarándokol. Ezt a helyet Isten csodával jelölte ki még a középkorban; első fatemplomát Hunyadi János idején az ideérkező ferencesek építették. De előtte is, Mária-ünnepeken már ezrek látogatták, jöttek énekes- imádságos, böjtös lélekkel – találkozni Istennel.

A pünkösdi zarándoklat e szent helyen 1567-ben kezdődött (a ferencesek előtt minden jel szerint pálos szerzetesek éltek e helyen). Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes, csíkszeredai plébános kutatásait összegezve az alábbiakat mondta e csata és a búcsú kapcsolatáról: „A ferences hagyomány és a csíki köztudat azt tartja, hogy a Hargitán, a Tolvajos-tetőn 1567. május 17-én volt egy csata a csíki katolikusok és az őket unitárius hitre téríteni szándékozó székely sereg között. Ez a harc a katolikusok győzelmével ért véget, és ennek emlékére gyülekeznek minden évben Csíksomlyón a hívek. Van azonban olyan vélemény is, mely szerint ez az ütközet nem történt meg, mivel nem lehet olyan eredeti, korabeli

dokumentumot találni, amely erről írna. (…)

Búcsút engedélyezni a pápának fenntartott jog. 1300-ban VIII. Bonifác pápa szabályozta elsőként a búcsúengedélyezést. Először 50 éves ciklikusságban, majd 25 éves időközönként hirdettek búcsút a pápák. Legutóbb 2000-ben II. János Pál pápa Krisztus születésének kétezredik évfordulója tiszteletére hirdetett búcsút.

IV. Sixtus pápa Mátyás király kérésére 1471-ben búcsút engedélyezett tíz pálos kolostorban, majd 1475-ben minden pálos kolostorban. Utóda VIII. Ince pápa 1484-ben adott a pálos rendnek búcsúengedélyt pünkösd szombatjára és vasárnapjára. Minden bizonyíték arra mutat ugyanis, hogy a ferencesek előtt a pálos rend volt Csíksomlyón. Erre utaltak az 2010-ben végzett régészeti ásatások, amelyek 14. századi leleteket azonosítottak. A monostort valószínűleg Lackfi Endre erdélyi vajda építtette, fogadalma emlékére, hogy a székelyekkel a moldvai részeket megszállva tartó tatárok fölött nagy diadalt aratott 1345-ben és 1352-ben. 1421-ben, majd 1432-ben a törökök, amikor feldúlták a Székelyföldet, felégették, földig rombolták a kolostort is. Sok szerzetest megölhettek, ugyanis a pálosok harcos rendet képviseltek, életüket is képesek voltak áldozni azért, hogy a pogány ne tiporja Mária országát. A túlélők a Salvator-remeteségbe húzódtak vissza, lemondva a lerombolt monostorról.

A remetéket a nép szívesen felkereste a Salvator-hegyen. Hunyadi János vajdának és a pápa követének, Újlaki Dénesnek jogában állt egy szerzetesrend monostorát egy másiknak átadni, így kaphatta meg ezt a ferences rend 1442-ben. 1448-ban a hitélet és középfokú oktatás is elindult már a csíki konventben, mert a tizenkét felsőfokú végzettséggel rendelkező szerzetes közül kettő mindig a középfokú iskolát vezette. Valószínű, hogy a pálos hagyományból a ferencesek a búcsút is átvették.

János Zsigmond fejedelem Csíkba küldött kilenc prédikátort, hogy térítsenek mindenkit unitárius hitre. Mikes kapitány úgy bánt el velük, mint Mátyás király a huszitákkal: nyakig a földbe ásatta őket. Ahogy mondta: elültette a palántákat, amelyek persze imigyen nem kelhettek ki. Ennek hatására Telegdi Mihály királybíró összegyűjtötte a Homoród-menti és Nyikó-menti unitárius székelyeket, akiket szabad rablás ígérete mellett arra biztatott, hogy meginduljanak Csík ellen. Mikest élve elfogták, hogy pünkösd napján Udvarhelyen kivégezzék. Egy Fabritius nevű diplomata pap, aki János Zsigmond udvarához tartozott, levélben értesítette a csíkiakat. A térítésekről tudhatunk a szentegyházi katolikus egyházközség 1572-ben írt panaszleveléből, amelyet Báthory István fejedelemhez küldtek, hogy az udvarhelyi királybíró nem engedi, hogy körmenetet tartsanak, papjuk legyen, ami akkoriban ellehetetlenítette a működésüket. A fejedelem visszaírt a bírónak, hogy engedélyezze az egyházközség akadálytalan működését. Szintén Báthory István telepítette be a jezsuita szerzeteseket, megalapítván 1580-ban a kolozsvári egyetemet. Ezek a jezsuiták amikor 1581-ben Csíkban misszióztak, értesültek a csatáról, és mivel minden útjukról, tapasztalatukról be kellett számolniuk, lejegyezték e történetet is. 1729-ben Péterffy Domokos ferences misszionárius másolja ki – az akkori rendházfőnök engedélyével – ezt a dokumentumot. Ugyanezt a jezsuita forrást használta fel később Cserei Farkas is.”

Darvas-Kozma József elmondásából tudjuk, hogy 1572 és 1780 között több mint harminc olyan utalást talált, köztük a csíki papság és a szentegyházi hívek 1735-ben kelt levelét, amely a hargitai csata győzelme nyomán fogadalmi búcsúként tünteti fel a csíksomlyói pünkösdi búcsút, „tehát nem 1567-ből ered, de a győztes csata egy újabb patinát, erőt, hírnevet adott neki”.

Legutóbb, 1949-től 1962-ig a földi hatalom akadályát tette a zarándoklatnak, de azóta minden esztendőben a magyarság java – nemcsak a Kárpát-hazából, hanem a földi világ legtávolabbi helyeiről is – idelátogat, évről-évre egyre többen és többen. A székelység hite szerint Trianon gyalázata fölé – gyarlóságunk és tévelygéseink ellenére – az itt teljességgel kiáradó Szentlélek ereje emeli a nemzetet. Csíksomlyó – minden vadhajtása ellenére – a nemzet magára- és Krisztusra találásának szent helye.

Néhány esztendeje Csíksomlyó pünkösdszombati szentmiséjével együtt Pilisszántón is

szentmisét mondanak. 2017 óta a budai szent Anna-réti ájtatosság is a csíksomlyói és pilis- szántói imádsággal egyidőben, azonos rend szerint történik.

A pünkösdi, csíksomlyói zarándoklat szerves része a „napnézés”: pünkösdre virradó hajnalon a zarándokok a Kis-Somlyó oldalán lévő Szent János keresztelőkápolna előtt (manapság inkább a nyeregben) várják a Szentlélek erejét sugárzó, „Boldogasszony kapujában”

fölkelő Napot – akit a székelyek és csángók (hagyományát tartó vidéken a mai napig) áldottnak neveznek. E Napban ők a „repecskélő” Szentlelket, egyesek Boldogasszonyt, az Istenszülő asszonyt a gyermek Jézussal látják megjelenni. A napnézők egy villanásnyi időre szent révületbe esnek, ízelítőt kapván az öröklétből. Mindennek valósulásához hozzá tartozik a gyalog-zarándoklat (Erdély némely vidékéről napokig gyalogolnak kereszt és zászló alatt, de újabban Nyugat-Magyarországból is érkeznek gyalogszerrel!); a zarándokok „beköszöntése” a kegytemplomba Babba Máriához, mintegy jelezve a „Mindenki Édesanyjának”, nemzetünk örökös Királynő Asszonyának: megjöttünk hívásodra, a Te örökös otthonodba. A zarándokok ezután a Kis-Somlyó oldalán lévő meredek „Jézus-hágó” tizennégy stációkeresztjét látogatják és imádkozzák végig, ezáltal újra meg újra átélve Krisztus szenvedését. Éjszaka a Salvator-kápolnában, a mellette levő tisztáson, a kegytemplomban, régebben a csobodfalvi Péter-Pál-templomban is böjtös virrasztást tartanak; mindezen szertartás-láncolattal előkészítik fényt óhajtó lelküket a „mindenség templomában” történő hajnali csodára.

Pünkösdben is jelen van húsvét és karácsony is: az éjjeli virrasztás és a tizennégy stáció

húsvétot, a napnézésben pedig, a Nappal-Napban megszülető Jézus – az Igazság Napja, Sol Isutitiae (Mal.3,20) – karácsony örömét idézi meg.

A 2000-es évek után nemsokkal a Kárpátok Széphavasa is újra szerepét kapta pünkösd hétfőjén. A középkorban az itt épült Szentlélek-kápolna a Kárpátokon túli csángó magyarság és a székelyek (a különböző szerepű magyarság) találkozásának szent helye volt. Mária Terézia veszteglőzár-rendelete (1744) vetett véget a csángók és székelyek pünkösd szombati e helyen való találkozásának, ahonnan a csángatók („riasztók”) és a határvédők népe együtt zarándokolt Csíksomlyóra. Pünkösd hétfőn, visszamenetükben itt köszöntek el egymástól. (…)

A második ezredfordulót követően először egy apró zarándokcsapat, majd egyre többen keresték föl a Szentlélek-kápolna romjait pünkösdhétfőn, litániát téve a nemzet fölemelkedéséért. E buzgóság egyesületet létesített (Széphavas Egyesület), amely kalákamunkával, s a Kárpát-hazai hívek adományaival újraépítette a Szentlélek-kápolnát. 2014-ben, amikoris pünkösd hétfőn Tamás József, a székelyek segédpüspöke fölszentelte a templomot, több százan voltak jelen ekkor a Kárpát-haza különböző részeiből és a hazán kívüli szórvány-magyarságból: voltak itt újra csángómagyarok is (nemcsak a gyimesből, de Moldvából is) és ekkor a kápolna Isten-adta szerepéből következően újabb csoda történt: az egymással szembenálló, egymást vádoló két szomszéd falu (Csíkszépvíz és Gyimesfelsőlok) zarándoknépe a szentelés alkalmán kibékült egymással. A magyarság egyesülése e sátáni, mindent és mindenkit szétszóró, egymás ellen fenekítő időben a Szentlélek erejéből újra elkezdődött.

Pünkösd valamikor a nyár bevonulásának látványos ünnepe volt. Néhány faluban ekkor

állították a hajnalfát, a legtöbb helyen azonban e napon táncolták ki. A délelőtti istentisztelet után számos helyen lánysétát tartottak, s kántáló gyermekek járták a házakat. Délután a falu népe teres tisztásra, vagy a községi legelőre vonult ki, ahol a legények „lófuttatást”, „bikahajszt” és kakasnyakazást tartottak. A legényvetélkedőben az ember gazdaként, a teremtett élő mindenek gazdájaként szabályozni vélte a határban lévő növények szárbaszökkenéssel járó „birkózását” is. Aki a lófuttatásban vagy a bikával való harcban győzött, azt pünkösdi királlyá avatták. Rendszerint a pünkösdi király lett egyben a legénybíró is. A legénybíró-választásnak ezen vetélkedési módjában a tisztségviselésre alkalmas személy tisztségbe kerülésének őstársadalmi formája maradt meg. A legénybíró jelvénye királyi pálca volt, amellyel egész éven át fenyíthetett is; a Dunántúlon koszorút, másutt koronát és pántlikát kapott. Ő kezdeményezte a mulatságokat, szokásjátékokat, s rendezte vasárnap délelőttönként a legénybírói „igazlátó” gyűlést. A legénybírót deres, kaloda nem fenyegette; borát a földesúr vagy az elöljáróság fizette; lovát és marháit a legénytársak őrizték; hivatalos volt minden lakodalomba, házi-, vagy kocsmai összejövetelre; a rendtartás ellen vétő legényekre bírságot, vagy „lapickaütést” rótt ki; neki minden legény engedelmeskedni tartozott. Hatalma valóságos

hatalom volt: az életet merevítő, római típusú társadalmi rendszerben így az Isten-adta szabadság valósulhatott; ez a forma a vének tanácsa, az „igazlátógyűlés”, a sógorság és komaság sajátos valósulásával együtt a Kárpát-hazában hagyományát tartó vidékein lehetőségét adta és adja ellenséges társadalmi és intézményi közegben a magyarság megmaradásának. Ezek az Istentől való őstársadalmi formák a Szentlélek mindenek fölött való, az ember gyarlósága fölé emelő erejét valósították.

Szerte az országban pünkösdi „királynéjárást” is tartottak. A királynét rendszerint szalagokkal és virágokkal ékesítették; kendője volt, fejét koszorú koronázta, s arcát fehér fátyol fedte. Csallóközben hat pünkösdölő lány talpig fehérben, koszorúsan járta a falut és szépen felöltöztetett virágos, koronás fabábot vittek magukkal, a „kiránét”. Palócföldön négy fehérre hámozott botocskára feszített piros kendőt tartott négy leány a királyné feje fölé, akit a menet ünneplőruhás lányai körbetáncoltak. Két nagyobb lány vezette Somogyban a négy-öt esztendős királynét – növekvő kedve az ilyen korú kislánynak a legnagyobb! Ugyancsak itt a királyné neve „cucorka” volt, ami a fonóban kenderszöszből csavarintott, jóslásra szolgáló bábocskát jelentett. A cucorka kísérete, az önmagában is termékenységet jelentő, gyorsan szárba szökkenő kender emlegetésével kívánt bőséget, magasra emelve a királynét: „akkora kenderünk legyen, mint a mi cucorkánk!” Mátravidéken a „pünkösdi kiráné” fejét rózsakoszorú ékesítette tizenkét tagú kísérete fehér ingvállba és piros virágos szoknyába öltözött.

Palócföldön a pünkösdi királyné kapta a hatalmat és a büntetés pálcáját. Ugocsán a király maszkot viselt, fején papírkorona ékeskedett, mellén háborús érdemrendek, s két maszkos palatinusa kísérte.

Amint a pünkösdi király szerepe a határban birkózó növényi életet szabályozta, úgy a pünkösdi királyné a vele rokon nő-növényi élet szárbaszökkenését segítette.

Az ország számos vidékén a pásztorok gonoszűző „kongózást” tartottak e napon. Féreg-  és betegségűző napnak számított. Sok helyen hajnalban fehér lepedővel harmatot szedtek a lányok, s a patakban fürödtek. Az állatokat zöld ággal ékesítették és „életvesszővel” meg is veregették.

Idő-, és termésjósló napnak is számított pünkösd magasztos ünnepe.

 

Letöltés: Kerek Istenfája - Pünkösd-részlet

RÁK

SZENT IVÁN HAVA, SZENT JAKAB HAVA

 

Aki az Ikrek havában szárbaszökkent, az a Rák idejében kalásza formáját, gyümölcsét, rangját, nemzetségét kapja; ilyenkor címerét hozza már a kukorica is, virágját a mák meg a krumpli… „Isten terített asztalává” lesz a határ, s ezt immár „körbeülheti” az élők „nagycsaládja”.

A gabonának június 15-én Vid „tövét szakítja”, s ahány fajtája csak van, az most mind érni kezd; július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja pirosbetűs ünnepet hoz: megjelenése a régiségben az aratás kezdetét jelölte. („Nehézkes Mária” megy e napon Erzsébetet látogatni; a határ minden búzafeje ilyenkor Nehézkes Mária, minden kalász-méhben élet simul, a boldogságos Istenanya gyermeke.)

E napon jóval napkelte előtt hálaadás zengett minden (katolikus) templomunkban. Az emberek a templom fala mellé támasztották az aratás eszközeit, hogy áldás legyen rajtuk, s majdan az aratáson is. Mise után a templom egész népe a már megáldott szerszámokkal énekelve indult a határba. A nagycsaládokat ezen a hajnalon a „nagyasszony”, a család „asszony-öregje” vezette, s ő vágott három marok búzát sarlójával az érett táblából, s kötötte át, öltöztette piros szalaggal; e kicsi kéve neve számos vidékünkön Jézus volt (sok helyütt az aratás végén kötötték a „Jézus-kévét”). A serdülő lányok búzavirágból koszorút kötöttek a kéve fejére. A búza sár-aranya, kalász-sugara, szeme-sikérje a Napot idézte meg: „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap”; s a Nap Jézust hozta és hozza el minden hajnalon: „– Mit látol a fényös napon? – Ott látom a fényös Jézust!” (Gyimes) – imádkozták a régiek (a tápai öregek azt tartották, hogy Jézus a Napban lakik, s onnan irányítja a világot; a Napot emiatt tisztelték, de akit Isten akaratából megidézett, a közénk születettet, Jézust imádták egyedül); s minden búzaszemen rajta látták Jézus képét, vagy Boldogasszonyét, Gyermekével. Körbetérdepelték e kévét, s a felkelő nap felé fordulva megköszönték a Teremtőnek, hogy ismét úgy terítette meg a „mindenki-asztalát”, hogy jut bőven a családnak, a szegényeknek csakúgy, amint az ég madarainak is. Azután hazatértek; az aratás testet-lelket próbáló nehéz munkáját, ha telehold adódott éjszaka, vagy másnap reggel kezdték el.

A Rák – a határ „terített asztala” – érettséget hozott, alkalmát annak, hogy a felnőtté vált két különnemű eggyé legyen, családot alkosson. Bár az emberélet Rák-szakasza adta az egybekelés idejét, az esküvők nagyfarsang végén voltak, s az ekkor összeházasodók negyvenhét napig, húsvét hétfőig nem ölelkezhettek. A halálba avatódtak be eképpen, amely a nagyböjt időszakában egyetemesen jelenvaló; a földbe vetett mag szerepét „játszották el”, hiszen a házasságban nekik is azzá kellett válniuk: olyanná, aki oda tudja adni magát, aki áldozatra megy az újért – a fészeknyi gyermekért. A régiségben a házasságot a halál első lépcsőfokának tekintették.

 

 

 

 

Június 24. Iván

(Szent Iván, Keresztelő Szent János; Zoborvidéken: „Virágos Szent János”,

Szeged környékén: „Búzavágó Szent János”)

 

A nyári napforduló ősi ünnepe. Tűzzel, tűzgyújtással emlékeznek meg róla napjainkban is. Őseink hitében Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzből kipattanó szikrával; innen ered a tűz Naphoz hasonló, látszólag határtalan tisztelete.

Az Írás szerint Keresztelő János hat hónappal előzte meg születésével a Megváltót: „Volt egy Istentől küldött ember, János volt a neve. Azért jött, hogy tanúbizonyságot tegyen a világosságról. Nem ő volt a világosság, hanem azért küldetett, hogy bizonyságot tegyen róla, és mindenki higgyen általa.” (Jn.1,6-7) – mondja Jánosról a Szentírás. (…)

„…Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell.” (Jn.3,30) – mondja János Jézusról, s magáról. János születése után rövidülnek a napok, Jézusé után pedig növekszik a világos órák száma.

Keresztelő Jánosé a víz, Jézusé a tűz „szerepe”: „És tanúságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket mint galambot leszállani az égből; és rajta maradt. És én nem ismertem őt; hanem aki vízzel keresztelni küldött engem, az mondá nekem: Akire látod a lelket leszállani és rajta maradni, ő az, ki Szentlélekkel keresztel.” (Jn.1,32-33)

Az Árpád-kori Magyarországon a gyepűhatár monostorait ajánlották oltalmába. A Szentföld védelmére johannita rend alakult; III. Béla hazánkba telepíti őket, II. Andrást ők is elkísérik szentföldi hadjáratába, IV. Béla pedig rájuk bízza az ország keleti részének védelmét.

János a mészárosok védőszentje, mártíromságának eszköze, a bárd miatt; de tisztelték a bányászok is. A Jézust megkeresztelő János alakját számos barokk keresztelőmedencénken megtaláljuk.

Szent Iván hitvalló remete dalmát fejedelem gyermeke, aki a királyi koronáról önként lemondott. Egy barlangban élt elvonultan, 14 éven át elmélkedett és böjtölt Prága és Karlstein között. 904-ben megbetegedett, s visszaköltözött Mennyei Atyjához. Sírján később kápolna, utóbb bencés kolostor és templom is épült. Ünnepét – Keresztelő János fontosságát hansúlyozandó – hajdan másnap, 25-én ülték meg.

A felsőszentivániak szerint azért kell a jánosnapi tüzet háromszor átugrani, mert János édesanyja méhében hármat ugrott az örömtől, mikor a „Nehézkes Mária” köszöntötte. (A hármas szám ősidők óta az élet, az élet folyamatosságának, a termékenységnek és a cselekvésnek alapszáma, számossága.) Csíkdelnén előestéjén a hívek a templomban hálnak, s ilyenkor hallani vélik a Jordán vizének zúgását is. Más csíki falvakban az asszonyok zöld ágból, ágak szövevényéből sátrat építenek és imádkozva virrasztanak benne. A tüzet azért ugrották át, hogy minden szomorúságuk eliszkoljon; égő üszköket hordtak a másik, áldó tűzről a határba, hogy áldás legyen a termésen, s ugyanezért temettek belőle a földek kertjébe is; s kereket forgattak – néhol szalmából font égő kereket gurítottak, megidézve ezzel a napfordulót, s minden dolog forgandóságát.


Letöltés: Kerek Istenfája - Rák hava és Szent Iván-részlet

Június 27. László

 

(1077-1095-ig magyar király, a lovagkor eszményképe.)

 

A magyar lovagkor példaképe, népünk „tátus” királya, mondáink hőse, a legnépszerűbb magyarszent a régiségben. Harcos, nomád férfieszmény, Prohászka Ottokár szerint Atilla karizmájánakörököse, szent patrónusa (Athlete Patriae); népünk „újrakeresztelője”.

Lengyel nevelésben részesült. Hazatérte után harcra kelt a kunokkal és besenyőkkel. Acserhalmi (kerlési) csatával indult útjára lovagi híre. A Képes Krónika meséli el az unokatestvérével, Salamonnal történt „párviadalt”. E küzdelem során Mogyoród tájékán – ahol László ekkor testvérével, Gézával tartózkodott – világos nappal mennyei látomásban részesült: az Úr angyala szállott le az égből, kezében aranykoronát hozott és azt Géza fejére tette. A bokorból tüstént menyét ugrott elő és szaladt föl Géza lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugrott (a menyétet mindenki látja, de a koronát csak László, a táltos király) – e látomás a Salamon fölött aratott diadalt jósolta. Géza ekkor fogadalmat tett, hogy a látomás helyén, ha a győzelem neki adatik, a Szűzanya tiszteletére egyházat építtet… Királlyá koronázása után Lászlóval együtt fölkereste a csodás győzelem helyét. Ekkor szarvas tűnt föl előttük, szarvai telis-tele égő gyertyákkal; az erdő felé iramodván lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek nyila elől a Dunába szökkent. „Bizony nem szarvas volt az, hanem Isten angyala” – mondta László, „agancsain a gyertyák fényes tollak, s ahol a lábát megvetette: ott kell a monostort fölépíteni.”

László a régi „edényeket” nem szünteti meg, csupán új tartalommal tölti meg; amint népmeséink a mi „Ószövetségünk”, úgy László legendája az Újszövetséggel, annak időszerű tartalmával szenteli meg a régiben lévő krisztusi tartalmat.

„Madár méne fönn az égen/ nem madár az, fényes angyal” – szól az archaikus imádság.Mindez fényes bizonyítéka annak, hogy ezen „újítást” a nemzet elfogadta, életének élő részévétette. A legtöbb ember-alkotta újítás az idő rostáján kihullott, nyom nélkül maradt; ám az Istentől jött újítások, az Ő „javításai” rendre beépültek népünk életébe, formálták, alakították azt.

Szent László ugyanakkor „kövesít” is: véglegesíti, „megszenteli” a korábban is élő hagyományt, maradandóvá szilárdítja a megélt szokást. Nemzetünk különböző természetű vándorlása véget ér, táltos királyunk helyhez köt. E kövesítésgúzsozást” (béklyót) hozható erejét források fakasztásával, Boldogasszony segítségével oldja, szelídíti.

Géza korai halála után a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, ám ő mindaddig nemkoronáztatta meg magát, amíg Salamon le nem mondott a trónról. A Pozsony várába zárkózott Salamon ellen kénytelen volt hadat viselni. Vitézi ruhában egymaga lovagolt a vár alá. Salamon elindult a várból, hogy megvívjon az „ismeretlen” vitézzel (nem ismerte föl ugyanis Lászlót), ám riadtan fordult vissza – Lászlót az angyalok tüzes karddal védelmezték.

László szorgalmazta Gellért és Imre herceg mellett István szentté avatását is (1083). ld.István, Gellért. Az újratemetésnél István sírjának fedőkövét nem tudták elmozdítani a helyéről.Charitassomlyai szentéletű apáca – szerint a követ mindaddig nem lehet fölemelni, míg a királyi családban teljes béke nincsen; s valóban: Salamon szabadulása után a követ könnyedén elmozdították helyéről. Később Salamon az isztriai Póla erdőségeiben élt remete-életet. Népünk boldogként tartotta számon, s tisztelte őt – minden korábbi gyarlósága ellenére (Salamon birtokot kapott, ám hatalom nélkül, s László ellen mégis merényletet tervezett – ezért László Visegrád várába záratta).

László tágította ki a keleti gyepűhatárt; Erdélyt véglegesen az ország testébe építette. Horvátországot jóllehet hazánkhoz csatolja, de a horvátokat Szent Lászlónak ezen cselekedete a hűbériségtől védte meg, hiszen a német-római birodalom – hasonlóképpen mint Lengyel és Csehországot – a lengyel királyi házat, Zorimir halála után, hűbérállammá szándékozott tenni. Horvátország a szent korona tagjaként egyenrangú része volt a honalapító nemzettel együtt a Kárpát-hazának (ez Európában páratlan és példátlan rang és együttműködés).

Váradon püspökséget alapít – ő Erdély patrónusa is egyben. Az első keresztes hadjárat vezéréül Lászlót szemelték ki, ám közbejött váratlan halála miatt már nem tölthette be e tisztséget. Halála után egy évszázaddal az a hagyomány járta, hogy a nemzet három esztendeig

gyászolta őt tépett ruhában, úr s szolga egyaránt. (Atilláról is ezt tartották és fiáról, Dengedicsről is.) Végrendeletében meghagyta, hogy a váradi székesegyházban temessék el. Nyáridőben halt meg, a Vág völgyében; a hosszú utat nem kockáztatták meg a holttesttel, ezért

Somogyváron, az általa alapított Szent Egyed apátságban helyezték nyugalomra (Somogyvár Koppány birtoka volt korábban, nevezik Kupavárnak is; Egyed pedig „szarvasmentő” szent ld. Egyed). II. István idején – a váradiak küzdelme okán – „Istenítéletre” került sor, László végakaratának teljesítéséért: a szekér elé fogott lovak Várad felé indultak testével. A legenda szerint Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor az itteni templom dombján éjszakai pihenőre megálltak László testével, a szekér kerekei maguktól indultak meg Várad felé. Lászlót

1192-ben avatták szentté. Testével együtt temették el azt az ereklyetartó aranyláncot, amelyet életében gonoszűző célzattal a nyakában hordott. A sír közelében őrizték kétélű csatabárdját és ezüst kürtjét. Mellszobrot készítettek fejereklyéjének, és kar alakú ereklyetartót a kéz csontjai számára. Ezeket körmenetek alkalmával körülhordozták a városban; rendesen az oltáron voltak. A szent király a templomba lépő hívek felé tárta karját az oltáron, mintegy magához ölelve hites nemzetét. Fejereklyéjére tett kézzel esküdtek a váradi egyház szolgái.

1345 farsangján a székelyek és magyarok Lackfy András vezetésével a tatárok ellen vívtak. László király „feje” együtt harcolt híveivel.„A három napra, – így szól a legenda, – míg e harc tartott, Szent László feje a váradi templomból, ahol őrizték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza.”

1403-ban László fejére esküdve szövetkeztek a főpapok és főurak a királyi kötelességét és az ország ügyeit elhanyagoló, hagyományainkat fölrúgó Zsigmond ellen is. Ahogyan István jobbja, úgy László fejereklyéje is a nemzet erejét adta, hitét erősítette századokon át.

De már a szentté avatást is csoda kíséri: „…éppen a szentté avatás órájában egy fiú, akinek keze s lába helyén – minthogy csontjai hiányoztak – dagadt hústömeg himbálódzott, a Szent érdeméből tökéletesen visszanyerte lába s keze épségét: csont nőtt tagjaiba. A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslő, fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová a szent testét helyezték, s miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két teljes órán át vöröslött átható fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták.”

(Szent László legendája. In.: Árpád-kori legendák) …

 

Június 29. Péter és Pál

(Az „apostolfejedelem” és a „népek apostola” közös ünnepe.)

 

Péter az „emberek halásza”, Pál a pogányok térítője; Kr. u. 76-ban ezen a napon szenvedtek vértanúságot.

A keresztény hagyomány szerint: „Alkota Isten két nagy világítót, a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék éjjel.” (Gen.1,16): szintúgy a szellemi világban Péter és Pál apostol két nagy világító, melyek az evangéliom égboltozatán ragyognak. A nagyobbik a nap világítója, Szent Péter apostol arra vala hivatva, hogy a törvény szürkületében élt zsidókra derítse föl az evangéliom teljes napfényét, s mint Isten e földi országának, Krisztus anyaszentegyházának látható feje, igazgassa Isten földi országát. Az éjt földerítő kisebbik világítót szent Pál apostolt pedig Isten még a hitetlenség és babona setétségében tévelygett pogányok apostolává szemelte ki” – olvassuk az 1863-ban kiadott Szentek életében.

Szobraik templomok homlokzatán, főoltáron még akkor is megtalálhatók, ha nem ők a névadók (Szent koronánkon, történeti alkotmányunk „élő Jézusán” is rajta van párosuk!) Pál ünneplése Péter „nagyhatalma” mellett kissé háttérbe szorul; igazán január 25-én emlékezünk meg róla, „Pál fordulása” ünnepén.

Péter az első pápa, az Egyház kormányzója, az apostolok „feje”: „Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére érkezett, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azok így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az énmennyei Atyám. S én azt mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, a mennyben is föloldott lesz.” (Mt.16,13-19)

 

Letöltés: Kerek Istenfája - Szent Lászlótól Sarlós Boldogasszonyig


Csatlakozz!

A NapútON - Ébreszteni a fényt weboldalnak már a közösségi médiában is van társoldala, melyhez itt érdemes csatlakozni:

Kvízkitöltések

Eddigi kvízkitöltések száma: 319

Eddigi helyes válaszok átlaga: 14

Vendégkönyv

Most megyünk kirándulni erre a gyönyörű helyre!!
2021-06-30

Nagyon hangulatos kiránduláson vettünk részt, csodajó volt a szervezés, sok szépet láttunk. Köszönjük szépen Lovász Henriett kísérőnknek. Köszönettel: egy kaposvári csapat nevében: Fodor-Takács Eleonóra
2021-06-29

Köszönjük szépen ezt a kirándulás és a játékot.
2021-06-28

Köszönöm ezt a remek aplikációt nagyon érdekes és tanulságos.
2021-06-13

Ma jártunk Önöknél. Igazán jól éreztük magunkat. Szeretném megkérdezni, hogy tudható-e kinek a versei hangzottak el a színházi előadás alatt. Válaszukat előre is köszönöm
2021-06-09

Üdvözlöm önöket! Nagyon szép az épület, melegség önti el a szívemet. Nagyon tetszik, gratulálok a kialakításhoz, és szerintem ezt minden magyar embernek látnia kellene a kicsiktől az idősebb korosztályig. Köszönöm szépen az élményt, még ha csak így képeken keresztül.
2021-02-26

Nagyon jól összeszedett, tartalmas leírás, amely első olvasásra is érthető és megjegyezhető. A kvíz részben ellenőrizhető is, hogy mennyire. A kifestő is nagyon tetszett. Mondható játszva tanulásnak is.
2020-12-29

Töltsd le applikációnkat!

Járd be virtuálisan székházunkat az ingyenes mobilappunkkal! Tarts velünk a NAPÚTON az interaktív alkalmazás segítségével!

2020 Napúton - Minden jog fenntartva