Kerek Istenfája
Az esztendő körének szokásrendszere

A magyar néphagyomány az évkör változásainak meg- és átélésén alapszik. Az esztendőnek szinte minden napja tartogat valami jelentőset, fontosat a megszentelt időben létező ember számára. A Mindenség összefüggéseit nem csupán holt tananyagként tapasztalja meg, hanem a szűkebb-tágabb világ összetett üzenőrendszerének jelzéseit fogva közvetlen kapcsolatban él a teremtéssel, Teremtőjével.

Ezen az oldalon szerves műveltségünk hivatott ismerője, Molnár V. József néplélekkutató (1930-2022) munkássága előtt kívánunk tisztelegni. Elsőként azzal, hogy időről-időre közlünk egy részletet az „esztendőkörös változásrendet” bemutató könyvéből, a Kerek Istenfájá-ból – a vaskos kötetet megjelentető Ős-Kép Kiadó engedélyével. Ebben a művében a kiváló néprajzkutató, Bálint Sándor munkásságának folytatójaként átfogó képet ad eleink „kerek világáról”, melyben az évköri ünnepek, az emberélet szentsége, fordulói és a velünk születő ősképek egyetlen összefüggő, élő rendszert alkotnak.

Letöltés: Kerek istenfája - Virágvasárnaptól Húsvét hétfőig-részlet

 

Virágvasárnap

(Húsvétot előző vasárnap, Jézus Jeruzsálembe – szamárháton való –
bevonulásának napja; „vándorló ünnep”.)

 

Jézus – a próféciáknak megfelelően – szamárháton vonul be Jeruzsálembe: „Másnap, amikor a nagy tömeg, amely az ünnepre jött, meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogott, eléje ment és kiáltozott: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, és Izrael királya!« (Zsolt 118,26) Jézus pedig talált egy szamárcsikót, felült rá, amint meg van írva: »Ne félj, Sion leánya! Íme, királyod jön szamárcsikón ülve!« (Zak 9,9) Tanítványai eleinte nem értették ezt, de amikor Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy azt tették vele, ami meg volt róla írva.” (Jn.12,12-16)

Márk evangéliuma említi, hogy többen köntöseiket terítették az érkező Jézus elé, hódolatuk jeléül: „A szamarat elvitték Jézushoz. Ráterítették ruháikat, ő pedig felült rá. Sokan az útra terítették ruhájukat, mások meg lombokat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Akik előtte mentek és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Zsolt 118,26) Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely íme, eljön! Hozsanna a magasságban!«” (Mk.11,7-10)

Jeruzsálem népe ujjong, ünnepli a Megváltót, várja a jövendölések beteljesülését. Ezt a várakozással teli örömet fejezi ki a győzelmi pálma, az uralkodónak kijáró ruha-szőnyeg.

Előtte való szombaton a Kárpát-hazai gyermeknép barkát szedett a határban, amelyet virágvasárnap a templomban szentelt meg a pap. A XIX-XX. század fordulóján a göcseji iskolások a közeli erdőre mentek ki szombaton barkaágért. A fiúk fekete cukorsüvegből készített zsákot tettek a fejükre felbokrétázva, felpántlikázva, oldalukra fakardot kötöttek. Kifelé lármásan ment az aprónép, de a visszautat a barka, a Bárány simogatása csöndessé varázsolta. A kislányok fehérkoszorúsan jelentek meg az iskolában, s innen a mesterrel az élen párosával dalolva mentek ágat törni a határba; a magukkal vitt tojást idekint költötték el – s rendszerint akadt olyan gazda, aki a hegyen borral kínálta őket. Virágvasárnapi énekkel vitték hazafele vállukon a barkaágakat; háromszor megkerülték vele a templomot, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz; a hívek másnap ebből vettek maguknak. A Bakony-vidékiek olvasójukkal körülfogva tartják föl a barkát szentelésre. Tápén e szentelményt a halott koporsójába teszik; Szilhalmon a szalma-, és szénakazalba szúrják. A matyóknál az eladólányt megveregetik a barkaággal, hogy hamar férjet találjon. A nyírvasvári görögkatolikusoknál az édesapa veregeti meg vele a gyerekek hátát. A palóc Székfaluban, hogy a ló jól menjen, ostornyelet is tesznek a szentelendő barkaágak közé. Némely vidéken a szentelt barkát a mestergerenda mellé teszik az istállóban, mert különben a gonosz megronthatja a tehenet. Makón tettek belőle még a jószág eledelébe is, s vastagabb ágával keverték a moslékot. De szentelt barkaágat tűztek a földekre, és a kertbe is került belőle – a rendbehozott sírokat is barkával öltöztették. A barka simogató melege Jézust idézte meg, ezért került a sírra és a határba, kertbe, hogy az elhunytaknak és a határban lévő növénynek, a kert veteményének is legyen feltámadása (a már nevében is a bárányt idéző barka félreérthetetlenül Isten Bárányára utal, aki elveszi a világ bűneit (Jn.1,29), a Megváltóra – nem pedig földi királyra.) De barka került az eresz alá is, hogy a nagy vihar, a tetőt lecibáló szél és a házat veszélyeztető villám elkerülje a család hajlékát – parázsra tétele mennykőcsapást hárított. Az áldozatból támadó élet adta föltámadás a legteljesebben Jézusban, Isten Bárányában valósult, aki magát áldozta értünk, hogy mindannyiunknak örök élete legyen: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki őbenne hisz az el ne vesszen, hanem örök életet legyen.” (Jn. 3,16).

Nagykörü alföldi faluban virágvasárnapot előzően, „virágszombaton” a gyerekek kolompot kötnek a nyakukba és zajt csapva azzal szaladgáltak az utcán. A legények pedig este, amikor már mindenki nyugovóra tért, befogtak egy lovat az ekébe, s a lányosházak udvarán vagy kertjében barázdát szántottak és virágmagot szórtak bele. Otok szlavóniai horvát faluban virágvasárnap a lányok a kutakat virággal öltöztették. A moldvai Klézse csángó legényei pedig virágvasárnap belefújnak a tilinkának nevezett fűzfasípba, „habajgatnak”.

Dunántúl egyes vidékein mise után a lányok zöld ágakkal a kezükben, énekelve járták végig az utcákat. E nap szokásaihoz tartozott a „bújj-bújj zöld ág” játék is, amely a támadatot, a föltámadást varázsolta.

A palócok ezen a napon űzik el a telet: a felöltöztetett szalmabábot, a „kiszét” énekszóval viszik a határba, ott elégetik, vagy a patakba dobják. (A Galga mentén ezt farsang végén, hamvazószerdára virradó hajnalon tették, s föltehetően ez a régebbi szokás.)

Feketevasárnap gyásza után virágvasárnap újra az ünnepé; a Nagyhét embert próbáló szenvedése előtt még egy utolsó merítkezés az örömbe, Krisztus eljövendő uralmának ígéretébe.

 

Nagyhét

(Krisztus kínszenvedését bevezető hét, a megváltó keresztáldozatra való készület ideje,
„Vándorló ünnep”)

 

Húsvét a keresztény élet közepe, lelke: időbeli és „térbeli” közepe is, hiszen a három „aranyalma” közül második, és az ember életének középpontja, üdvösségünk záloga is egyben. Karácsonykor a Megváltó születésével az ígéret köszönt ránk; pünkösdkor a mennybe távozó Jézus a megváltás művét örökkön folytató Szentlelket küldi el, aki által velünk van a világ végezetéig (Mt.28,20), mikor Ő maga már a mennyei dicsőségben trónol; húsvét hozza azonban üdvösségünket: a megváltó keresztáldozat Jézus életének, közénk-jöttének célja, ebben teljesedik be Isten végtelen szeretete.

E hét, Krisztus szenvedésének hete ezért nagynak neveztetik, mert a legnagyobbat vitte végbe ekkor, kiengesztelte Istent a bűnös emberiséggel, saját életét adva bűneink bocsánatára. A nagypénteken beteljesülő megváltás művét készíti elő és öleli körbe a nagyhét, annak minden cselekménye ezen szent tettet célozza, ennek ágyaz fészket, minden a kereszt halált legyőző hatalmát munkálja.

Húsvét neve a böjti időszakot követő újbóli húsétel, az ünnepi sonka után kapta a „húsvét” elnevezést; a böjtöt hamvazószerdát előző „húshagyókedd” vezeti be.

Hétfőn, a nagyhét első napján, jószágot se fogtak szekér vagy kocsi elé. A ganajt se talicskával tolták a ganajdombhoz, e zörgés nélküli napon a kutyák is elfelejtettek ugatni, a tyúkok csöndben maradtak, a disznó nem túrta a hídlást, a tehenek nem bődültek, asszony és gyerek nem rikácsolt; csönd adódott: a lélek vihart sejtő süppedéke.

Kedden és szerdán a Galga-mente asszonynépe a határba állított fogadalmi feszületeket kereste föl, melyeket rendszerint családok állítottak (amint a kertben lévőket is), imádkoztak és énekeltek ott; kérték a Teremtőt, hogy küldje haza a hazától távol elesett hozzátartozók lelkét, akik idegenben, végtisztesség nélkül kerültek földbe, hogy majd itthon a hazai földről a húsvét után negyven nappal mennybe távozó Krisztus magával vihesse őket országába (a végtisztesség nélkül maradt lelkek „bolyongó lelkekké” váltak, őket hívták haza ekkor, hogy élők és holtak egyaránt nyugalmat találjanak). Ezen feszületeket a Nagyhét során később is felkeresik: nagyszombat éjjel és húsvétvasárnap hajnalán is körmenetet tartanak, s a határban feltámadó Krisztust keresik.

Nagycsütörtök: az utolsó vacsora, az Oltáriszentség szerzésének és Júdás árulásának estéje. Jézus ekkor kezdi meg a passiót, vért izzadva az Olajfák hegyén imádkozik, majd elfogják. A tanítványok elhagyják mesterüket.

Nagypéntek a szenvedés teljessége: e napon ítélik Jézust halálra, majd keresztre feszítik, s meghal. Este leveszik a keresztről és sírba fektetik, elé követ hengerítenek.

Nagyszombaton Jézus a sírban fekszik, illetve – amint a Hiszekegyben is imádkozzuk – „alászáll a poklokra”, az igaz lelkek szabadulására. E nap egykor minden ember számára a reménytelenség ideje volt, egyedül szent Anyja hite marad meg a Megváltó Fiúistenben.

Húsvétvasárnap: a feltámadás ünnepe – reggel, a sírhoz érkező asszonyok üresen találják a sírt; sietnek az apostolokhoz a hírrel, ők is már csak az üres sírboltot látják; innen a nap ujjongó öröme, a vasárnap szentségi ereje: föltámadt Krisztus, örvendjünk!

 

Nagycsütörtök

(magyar nevén „Zöldcsütörtök”; az Utolsó vacsora estéje,
az Oltáriszentség szerzésének alkalma – régi nevén „Coena Domini”; Jézus elárultatása,
és kínszenvedésének kezdete; „vándorló ünnep”.)

 

Az Utolsó Vacsora ünnepe – eredete igen régi: már a 397-es III. Karthágói zsinat is említi. Az ünnep nevének eredetét magyarázza a Szentírásban többször felbukkanó elszáradt, illetve kizöldült ág; ugyanis régen e napon fogadták vissza a templomba a nyilvános bűnösöket, miután a penitenciát lerótták; s mivel a bűn által a lélek meghal, ekkor lettek újra élő (mintegy zöldellő) tagjai az Egyháznak.

E napon Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól; mikor a hagyományos zsidó húsvéti ételt, a bárányt elkölti, kenyérrel és borral új szövetséget köt a földkerekség minden népével.

Előtte azonban megmossa tanítványai lábát, alázatra tanítva őket: „Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel.” (Mt.26,20) „A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.« Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek.” (Jn.13,2-17)

„Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.« Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta tanítványainak e szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem.« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. (Kiv 24,8; Jer 31,31) Mondom nektek: mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában.«” (Mt.26,21-29)

Jézus az Utolsó vacsorán mintegy „elővételezi” kálváriai áldozatát; hiszen az általa rendelt szentségben, az Eucharistiában az Ő megváltó keresztáldozata ismétlődik immár vér nélkül minden szentmisében; ekkor, az Utolsó vacsorán szerzi e szentséget, ez alkalommal éppúgy mint a szentmisén, vér nélkül mutatva be az áldozatot.

A vacsora után Jézus – szokása szerint – imádkozni megy, az Olajfák hegyére; megjövendöli, hogy tanítványai elhagyják – Péter tiltakozik; Jézus – előre látván a rá váró szenvedéseket és kereszthalálát – vért izzad; ezzel, a fájdalmas szentolvasó első titkával veszi kezdetét a passió:

„Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére. Jézus azt mondta nekik:

»Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: ‘Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok’. (Zak 13,7) De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.« Péter erre azt mondta neki: »Ha mindenki megbotránkozik is benned, én nem fogok!« Jézus azt felelte neki: »Bizony, mondom neked, te még ma éjszaka, mielőtt a kakas kétszer megszólal, háromszor is megtagadsz engem.« Ő még erősebben fogadkozott: »Még ha veled együtt meg is kell halnom, akkor sem tagadlak meg téged!« Ugyanígy beszéltek a többiek is valamennyien.” (Mk.14,26-31)

„Akkor Jézus elment velük egy majorba, amelyet Getszemáninak hívnak, és azt mondta a tanítványoknak: »Üljetek le itt, amíg én elmegyek oda és imádkozom.« Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, s elkezdett remegni és gyötrődni. Akkor azt mondta nekik: »Szomorú az én lelkem mindhalálig. Maradjatok itt, és virrasszatok velem.« Egy kissé előbbre ment, arcra borult és így imádkozott: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.« Ezután odament a tanítványokhoz, és alva találta őket. Azt mondta Péternek: »Így hát nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek! A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.« Aztán újra elment másodszor is, és így imádkozott: »Atyám, ha nem lehet, hogy elmúljon ez anélkül, hogy kiigyam, legyen meg a te akaratod.« Megint visszatért, és újra alva találta őket, mert a szemük elnehezedett. Erre otthagyta őket, ismét elment és harmadszor is imádkozott újra, ugyanazokkal a szavakkal. Aztán odament a tanítványokhoz és azt mondta nekik: »Aludjatok már és nyugodjatok! Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják. Keljetek föl, menjünk! Íme, közel van már, aki elárul engem.«” (Mt.26,36-46)

Az áruló Iskarióti Júdás segítségével Jézust elfogják, és a főpapok elé viszik – Péter pedig háromszor is megtagadja Mesterét: „Még beszélt, amikor egy sereg közeledett; Júdás vezette őket, egy a tizenkettő közül. Odament Jézushoz, hogy megcsókolja. Jézus azonban azt mondta neki: »Júdás! Csókkal árulod el az Emberfiát?« Azok, akik körülötte voltak, látva, hogy mi készül, azt mondták: »Uram, közéjük vágjunk karddal?« Egyikük rá is csapott a főpap egyik szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus azt felelte: »Hagyjátok, elég!« Aztán megérintette a fülét, és meggyógyította. Akkor Jézus ezt mondta azoknak, akik ellene jöttek, a főpapoknak, a templomőrség tisztjeinek és a véneknek: »Mint rabló ellen, úgy jöttetek kardokkal és dorongokkal. Amikor nap mint nap köztetek voltam a templomban, nem emeltetek rám kezet, de ez a ti órátok, és a sötétség hatalmáé.« Megragadták tehát őt, és a főpap házába vitték. Péter pedig messziről követte. Amikor tüzet raktak az udvar közepén és körbeülték, Péter is közéjük ült. Egy szolgáló meglátta, hogy ő is ott ül a tűznél, szemügyre vette, és azt mondta: »Ez is vele volt!« De ő tagadta: »Asszony, nem ismerem őt!« Nem sokkal ezután egy másik látta meg, és így szólt: »Te is közülük való vagy.« Péter azt felelte: »Ember! Nem vagyok!« Körülbelül egy óra múltán ismét erősítgette egy másik: »Bizony, ez is vele volt, hiszen galileai.« Péter erre így szólt: »Ember! Nem tudom, mit beszélsz!« És azonnal, mikor még beszélt, megszólalt a kakas. Akkor az Úr hátrafordult, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, hogy azt mondta neki: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is megtagadsz engem.« Ekkor kiment, és keservesen sírni kezdett.” (Lk.22,47-62)

A régiségben néhol ilyenkor állították a „hajnalfát”; s az asszonyok e napon „keresztet jártak”: végiglátogatták az utcai és a határban állított kereszteket, s imádkoztak, énekeltek előttük. A Galga mentén énekükkel „hazahívták” a messze földön nyugvók lelkeit is. A harangok elhallgattak, „Rómába mentek”, búgattyúk és kereplők szóltak helyettük. A harangszó fölemeli az ember lelkét az égbe, a kereplő hangja a lenthez köt, a földhöz, az alsó világhoz, ahová alászállni készült Jézussal képletesen a régi ember. Otthon is eloltották a tüzet, amiképpen a templomban is az örökmécsest. Néhol passiójátékot tartottak; s az egész éjszakát átvirrasztották, hogy együtt lehessenek az ilyenkor virrasztó Jézussal.

Sápiné Homoki Júlia elmondása szerint nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjszakát szemhunyás nélkül, imádsággal töltötték el, mert a haláltusa éjszakáján nem akarták „cserbenhagyni” Jézust, amint azt az apostolok tették. A közénk született Teremtő iránti hűség hatalmas példáját adták ezzel, de egyben előkészület volt ez kinek-kinek saját haláltusájára is hiszen tudták, hogy a halálban szükségképpen egyedül kell maradniuk, lett légyen bár a lélek távozása otthonukban, a családtagok között. Az utolsó órák, vagy percek egyedüllétében már csak a közénkszületett Isten, Jézus volt velük: hiszen a halott szószólója által kezükbe adott gyertya képében, amellyel ha nem tudott kezébe tartani, a halott szószólója kerítette az arcát: a lelket az élet és a halál szűk résén Jézus, a bűneinket kereszthalállal megváltó Isten vezette át. A galgamentiek és a palócok szerint aki gyertyával a kezében halt meg, annak a lélek távozása után nem kellett fölkötni az állát.

 

Nagypéntek

(Krisztus elítélésének és megváltó kereszthalálának napja; átokidő.
A hívő ember számára a legszigorúbb böjti nap; „Vándorló ünnep.”)

 

E napon az elfogott Krisztust a zsidók halálra adják: „Amikor megvirradt, a főpapok mindnyájan, és a nép vénei, döntést hoztak Jézus ellen, hogy halálra adják őt. Megkötözték, elvezették és átadták Pilátus helytartónak.” (Mt.27,1-2)

Júdás látva tette súlyát, öngyilkos lesz: „Amikor Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: »Vétkeztem, elárultam az igaz vért.« Azok azt felelték: »Mi közünk hozzá? A te dolgod!« Erre beszórta az ezüstöket a templomba, aztán eltávozott, elment és fölakasztotta magát”. (Mt.27,3-5)

A feltüzelt nép Jézus helyett a rablógyilkos Barabás szabadon engedését követeli: „Ünnep alkalmával (Pilátus) el szokta nekik bocsátani a foglyok közül azt, akit kérnek. Volt akkor egy Barabás nevű, akit a lázadókkal együtt fogtak el, s aki a lázadás során gyilkosságot követett el. Felvonult tehát a tömeg, és kérni kezdte azt, amit mindig megtett nekik. Pilátus azt felelte nekik: »Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?« Tudta ugyanis, hogy a főpapok irigységből adták őt a kezébe. A főpapok azonban felizgatták a tömeget, hogy inkább Barabást bocsássa el nekik. Pilátus újra megkérdezte tőlük: »Mit akartok tehát, mit tegyek a zsidók királyával?« Azok újra csak azt kiáltozták: »Feszítsd meg őt!« Pilátus megkérdezte őket: »De hát mi rosszat tett?« Azok erre még hangosabban kiáltoztak: »Feszítsd meg őt!«”

(Mk.15,6-14)

Pilátus menteni próbálva magát „mossa kezeit”: „Pilátus, látva, hogy semmire sem megy, sőt inkább zavargás támad, vizet hozatott, megmosta a kezét a tömeg előtt és így szólt: »Én ártatlan vagyok ennek a vérétől. Ti lássátok!« Az egész nép azt felelte: »Az ő vére rajtunk és gyermekeinken!« Erre elbocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.” (Mt.27,24-26)

A halálra ítélt Jézust kigúnyolják, ruhájára sorsot vetnek, majd két latorral együtt megfeszítik: „Ekkor a helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, és összegyűjtötték köréje az egész csapatot. Levetkőztették, vörös katonaköpenyt adtak rá, tövisekből koronát fontak, rátették a fejére, egy nádszálat pedig a jobb kezébe, aztán térdet hajtva előtte így gúnyolták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« Leköpdösték, elvették a nádat és a fejét verték. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a katonaköpenyt, ráadták saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék. Miközben kifelé mentek, találtak egy cirenei embert, név szerint Simont. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztjét.” (Mt.27,27-32) „Amikor a Koponyahelynek nevezett helyhez értek, megfeszítették őt ott, és vele a gonosztevőket is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Jézus ekkor így szólt: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« A ruháit elosztották, és sorsot vetettek rájuk. (Zsolt 22,19) A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt: »Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!« (Zsolt 22,8) A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: »Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!« Felirat is volt fölötte: »Ez a zsidók királya.« A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: »Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!« De a másik megrótta ezekkel a szavakkal: »Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.« Aztán így szólt: »Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.« Ő azt felelte neki: »Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!«” (Lk.23,33-43)

Jézus még a kereszten függve Jánosra bízza Édesanyját: „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány.” (Jn. 19,25-27)

Ezután Jézus meghal a kereszten: „A hatodik órától sötétség lett az egész földön a kilencedik óráig. A kilencedik óra körül Jézus hangosan felkiáltott: »Élí, Élí, lemá szabaktáni?«, azaz: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« (Zsolt 22,2) Ennek hallatára egyesek az ott állók közül így szóltak: »Ez Illést hívja.« Az egyikük mindjárt elszaladt, hozott egy szivacsot, ecetbe mártotta, és nádszálra tűzve inni adott neki. (Zsolt 69,22) A többiek pedig így szóltak: »Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa?« Ekkor Jézus ismét hangosan felkiáltott és kiadta a lelkét. És íme, a templom függönye kettészakadt felülről az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste. Föltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. A százados pedig, és akik vele együtt őrizték Jézust, a földrengés és a történtek láttán nagyon megrémültek és azt mondták: »Ez valóban Isten Fia volt.«” (Mt.27,45-54)

A halott Jézus csontját nem törik meg, de oldalát megnyitják – onnan vér és víz folyik ki: „A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele együtt keresztrefeszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.” (Jn.19,31-34) (A Krisztus oldalát megnyitó katonáról és a Krisztus oldalából kifolyó vérről és vízről bővebben ld. Longinusnál, március 17.-én.)

Krisztust leveszik a keresztről, majd Arimateai József elkéri a testet, és eltemeti: „Mikor beesteledett, jött egy Arimateából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Odament Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József fogta a testet, begöngyölte tiszta gyolcsvászonba, és betette sziklába vágott, saját, új sírboltjába. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott voltak, és ültek a sírral szemben.” (Mt.27,57-61)

Krisztus kereszthalálával beteljesíti Isten megváltó szeretetét, szabadulást hoz a bűn által elveszett embernek. Amint János apostol írja: „Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn. 19,28-30)

Jézus áldozatra adja magát a bűnökért, és a szeretetből vállalt halállal megtöri annak hatalmát, s az Őt követőknek örök életet szerez. Pál apostol szavaival: „»Elnyelte a halált a diadal. (Iz 25,8) Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?« (Óz 13,14) A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki megadta nekünk a győzelmet a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor. 15,54b-57)

Krisztus a bűnök bocsánatáért adja életét; a bűnbeesett embert váltja meg kereszthalálával; apokrif hagyomány szerint Ádámot a Kálvária hegyén temették el. A legenda szerint Ádám szájában van az alma magja, mely a kárhozat szerzője lett az emberiség számára, s ebből nő ki azon fa, melyből Krisztus keresztjét ácsolják. A kárhozat fája így válik – Isten szeretetéből – az üdvösség eszközévé).

Nagypéntek a csíki székelységnél „hosszúnap”, az északi csángóknál „aszupéntek”, a gyász és a vezeklő szemlélődés ideje. Böjti napnak számít minden péntek: a hívők ilyenkor megtartóztatják magukat a húsételtől, sokan csak kenyéren és vízen élnek e napon és más, önként vállalt lemondást tesznek. Amint a vasárnap az örömé, úgy a péntek Krisztus szenvedésére való emlékezés, a lemondás napja.

A legtöbb helyen ilyenkor tartották a passiót: a Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról való játékot, amely alkalmát adta a kereszt és a kínzóeszközök „számbavételének” is. A nagypénteki misztériumjáték a liturgikus passiómondás gyakorlatából kikívánkozott a szabad ég alá; forrása az apokrifekben, középkori látomásokban, obszerváns szerzők épületes műveiben és az íratlan jámborságban keresendő.

A szent passió egyik része: Jézus temetése és virrasztása a nagypéntek népi liturgiájának máig eleven része. Helyi szokás szerint hol temetőben, hol templomban, hol pedig útszéli kereszteknél, esetleg egy-egy háznál napközben vagy az éjszakába is belenyúlva tartják. Vasvár sajátos hagyománya a „feketelakodalom” (gyászmenyegző). Itt Nagypénteken egész éjszaka virrasztanak; ilyenkor kerítenek sort a gyászmenyegző énekére is, amelytől az ájtatosság nevét kapta. A barokkban aztán két irányban fejlődött tovább a passió: részben a csíksomlyói passió, annak ferences útján (itt külön játékszínben került bemutatásra), részben pedig a jezsuiták kezdeményezte vezeklő körmenetekben, amelyek önostorozó, kereszthordozó felvonulások voltak. A passió ösztönözte a szabadtéri kálváriák építését, de a „Szentgrádicsét” és a keresztek, keresztutak állítását is. Szentistván matyó faluban nagypéntek délután a stációkat fáklyafény mellett látogatják végig. Ipoly felső vidékén a passió szerepei egy-egy családban nemzedékről-nemzedékre öröklődtek. Hétfalu evangélikus csángósága körében még a XIX-XX. század fordulóján is járta a templomban énekelt passió. A nagypénteki templomi liturgiának máig egyik legjellegzetesebb mozzanata a János-passió anyanyelvi előadása. A tizennégy állomás Jézus megalázásának és szenvedésének legfontosabb helyét-idejét idézte meg. Falusi népünk passiójárásának jellemzője volt: élték és átélték az Istenember szenvedését, a végső állomásoknál számos esetben – főleg az idősebbeket – már támogatni kellett de voltak olyanok is, akik elájultak. A szenvedés nem fölösleges, hanem feltétele, ágya a megváltás ajándékainak; a tövisek elengedhetetlen részei a Szentlélek gyümölcsének. A szenvedést Krisztusért vállalja ilyenkor (is) az ember: Krisztus iránti szeretetből – és az Ő ígérete szerint aki vele a szenvedésben egyesül, az részese lesz Krisztus feltámadásának is. „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.”- írja szent Pál (Fil.3,10-11) A Megváltó iránti szeretet teszi képessé az embert a szenvedésre és ad erőt mindennek az elviselésére. De erről vall ezen húsvéti énekünk is: „A keresztfához megyek,/ mert máshol nem lelhetek,/ nyugodalmat lelkemnek.”

Isten végtelen szeretetét mutatja, hogy bár Ő maga Krisztusban minden szenvedést magára vett érettünk és saját áldozata gyümölcseként mindannyiunknak kínálja a legnagyobb ajándékot, amit csak földi halandó kaphat: az örök életet; tőlünk e mérhetetlen kegyelemért nem várja el, hogy mindnyájan az Ő szenvedését mindenestül végigéljük (erre nem is lennénk képesek) – emberi léptékkel mérve szeretete nagyobb még igazságosságánál is! Ám a hívő lélek aligha tud hálát adni e mérhetetlen ajándékért (mivel teremtmény a Teremtőnek aligha adhatna bármi jót is amiben Teremtője hiányt szenvedne), ezért nem marad más eszköze, mint együtt szenvedni a szenvedő Istennel csak az Ő szerelméért, részesedni szenvedésében, megmutatva ezzel Iránta való hűségét, szeretetét.

De nemcsak ember, nemzet is vállalhatja a krisztusi sorsot; nem véletlenül nevezik így hazánkat Trianon óta, mikor a nemzet keresztrefeszíttetett: „Népek Krisztusa, Magyarország”.

Ezen gyalázatban állíttatta a székelység a csíkmolyói Krisztus-hágó egyik stációját a következő felirattal: „Keresztviselő Krisztusom, tanítsd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel viselje keresztjét!” Aki vállalja nagypéntekét, annak lesz feltámadása!

A szentsír, másként „Úr koporsója” (Csökölyben „Isten koporsója”) sajátos hazai fejlemény; már Hartwik győri püspök megemlékezik róla. A szentsír eredetileg csak keresztekből állott – ezt födték be gyolccsal, miseruhával és stólával is, miseénekek kíséretében. Meghintették szenteltvízzel, s úgy füstölték meg, mint a temetésnél szokás. Követ helyeztek rá, lepecsételték, őrség vigyázta. Manapság a nyitott koporsóba fektetett Krisztus-szobrot a benedekiek már nagycsütörtök este ravatalra helyezik, felvirágozzák és a hívek késő éjszakáig virrasztanak mellette. Nagypénteken a csonkamise végeztével a koporsóban hagyott corpust Szent Mihály lovára teszik, és a templomon körmenetben kísérik végig a Koháry-sírbolt fölé állított szentsírhoz. Csanádpalotán „jézuskatonának” nevezik a szentsír őrzőjét. A szentsírt a tápai asszonyok régebben rozmaringgal, a múlhatatlanság virágával ékesítették. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térden csúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje.

Öregek emlékezetében sokfelé máig megmaradt a „nagypénteki kenyér”. Nagypénteken a szegedi tájon nem égett tűz. Kenyeret ezen a napon nem sütöttek, de akkorát mégis dagasztottak, mint a libatojás. Megszárították, eltették, és csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyetyát tettek bele. Majd a vízre eresztették és ahol a gyertya belefordult, ott kellett a holttestet keresni. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte golyó. Székesfehérvár-felsővárosi és pölöskei szokás, hogy a gazdasszony régebben nagycsütörtökön sütött kenyeret, de csak a húsvéti szentelés után szegték meg. Abaliget német gazdasszonyai nagypénteken egyetlen kenyeret sütnek; hitük szerint Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl.

Nagypénteket református, evangélikus szlovákjaink is böjttel ülik meg. Versend horvátjai egész napon át böjtölnek, csupán este, amikor a Hold és a csillagok feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és ittak rá vizet. Régebben akadtak olyan emberek Miskén, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és más palóc falvak hagyománya szerint nagypénteken éppúgy terítették meg az asztalt, mint karácsony estéjén. Zagyvarékáson nagyhét alkalmán piros almát dobtak a kútba; egész héten erről ivott egészséget az ember és a jószág is – húsvétkor vették ki a kútból, és megették.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, bensőséges átéléssel ünnepli népünk idősebb rétege – a világnak van halottja e napon. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, mint rendesen, ha halott van a háznál; hiszen az van, ilyenkor a halott: az otthonokban (ahol hívják, mindegyikben!) Krisztus, az érettünk emberré lett Isten. Úgy járnak-kelnek, mintha kinek-kinek házában lenne a mindenek halottja.

Jézust azok juttatják „szégyenfára”, akik ujjongva fogadták virágvasárnapon Jeruzsálembe való bevonulását. Csalódtak a Messiásban, mert nem állt a Róma ellen lázadók élére, mert a kereskedőket és pénzváltókat korbáccsal űzte ki a templomból (Mt.21,12; Mk.11,15; Jn.2,15). Jézustól – ahogyan a nekik adott próféciákat a maguk szája íze szerint értelmezték – politikai és gazdasági megoldást vártak. Csalódtak hallván, hogy az Ő királysága „nem evilágból való” (Jn.18,36). De magunkra ismerhetünk mi is mindahányan a Krisztust megfeszítőkben éppúgy, mint Júdásban: mert bűneinkkel, a szeretet elárulásával mi is újra és újra eláruljuk és megfeszítjük Őt; és mikor földi javak után törjük magunkat a mennyei kincsek gyűjtése helyett, akkor nem a Megváltót ünnepeljük, hanem Jézus állandó szenvedésének eszközei leszünk. A keresztúti ájtatosságok mind e szellemben kötik életünket Krisztus keresztáldozatához, hogy egyesülve a passióval, részesedve Krisztus szenvedéseiből mi is az örök élet birtokosaivá legyünk.

Mivel a szentmise Krisztus keresztáldozatát vér nélkül újítja meg, ezért mikor a véres áldozat napja van, nem mondatik szentmise. A protestánsok (egy ideig a keleti egyház is) mint a Megváltás művének beteljesítését, legnagyobb ünnepükként tartják számon e napot, a katolikusok számára azonban a gyász és fájdalom időszaka ez (szigorú értelemben véve nem ünnepnap!), hiszen Krisztus a mi bűneinkért halt meg, a mi bűnös életünk adta okát kereszthalálának – ez pedig nem ujjongásra, hanem bűnbánatra kell indítson mindannyiunkat.

Istensegíts székelyei az „innapló gúnyát” e napon kitették az udvarra, ott megfújta a szél, s áldás szállt viselőjére. A zagyvarékásiak azt tartják, a nagypénteki káromkodás villámot csalogat. E napon is elmentek a lányos házhoz Nagyécsfalu legényei, de csak azért, hogy fekete szalagot kössenek a fára. Csököly református asszonyai még a XX. század elején is hófehérben, eltakart arccal „igazodtak fel” a nagypénteki gyászistentiszteletre. A régiségben a fehér volt a gyász színe; a fehér, amely a színek összessége, a Teremtő színe (a moldvai csángók még napjainkban is fehér kendőt kötnek a gyászmenet feszületére). Református hagyomány, hogy Nagyszalontán az anyák e napon apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy a csöppségek hamarabb tanuljanak beszélni.

Régebben a falvak népe Gyimesben a patakok vizében fürdött hajnalon. Apokrif hagyomány őrizte meg, hogy mikor Jézust a gecsemáni kertből a városba vezetik, beledobják a megáradt Cedron patakba; más változat szerint át kell gázolnia azon, s egy kőben megbotlik a lába: vétkeink, „az örök farizeusság” kövében. Az alámerülő Jézus áldozati vére: a korbácsütés és a töviskorona adta szent vér változtatja aranyossá e napon a vizeket (Jézus születésekor, karácsonyon is aranyossá válnak a vizek ugyanúgy, mint nagypénteken: Jézus jelenvalósága „aranyozza be” az életet mindenkor). A férfiak a lovakat úsztatják meg az áldott vízben, az asszonynép a patakról hozott vízzel az istállóban fűzfaággal rajzol keresztet a tehenekre a megszentelt vízzel. „Nagypénteken mossa holló a fiát.” A lányok a patakparti füzek alatt fésülködtek, hogy a rontás távol maradjon, hogy a füzek földig hajló zöldaranya majdani anyaságukat erősítse.

Napközben, szinte minden vidékünkön mezsgyét tisztogattak, kívül-belül meszelték a házakat, néhol az istállókat és az ólakat is; kitakarították a porta minden zugát, utcát-udvart söpörtek és fölöntözték a megtisztult földet. A lányok e napon festették, írták a tojásokat. A tojás pirosa az áldozati vért idézte, Jézusét, az Ő áldozatából megújuló életet. A tojásra írott minták ősképek, a Teremtőtől ajándékba kapott formák voltak, átváltozást, „támadatot”

varázsolók; használatában e formákból napjainkban nálunk, magyaroknál találhatók a legősibbek, s egyben a legnagyobb számban.

Este (néhol a szerdai, csütörtöki vagy nagyszombati estelen) a litánián, illetve a litánia után „pilátusverést” „pilátus-, és júdáségetést” tartottak. Deszkával zajt csaptak, kerepeltek; deszkára rajzolt Pilátus-, vagy Júdás-képeket, rongyot, bőrt, fadarabokat raktak a tűzbe – ezzel gonoszt, ártó szellemet űztek.

Nagypéntek vetőnap borsóra; palántázó alkalom, virágültető nap. Egykoron e napon és nagyszombaton is tilos volt a szántás, mivel Jézus teste ilyenkor a földben van. A falvak népe ilyenkor meglátogatta halottait, a temetőben a sírokat gondozták.

 

Nagyszombat

(Krisztus a sírban pihen; „vándorló ünnep”.)

 

E napon Krisztus a sírban fekszik – a zsidó főtanács őröket rendel a sírhoz, mert félnek a test eltűnésétől: „Másnap pedig, azaz a készületnap után, Pilátusnál összegyűltek a főpapok és a farizeusok és azt mondták: »Uram! Emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: ‘Három nap múlva föltámadok.’ Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy odamenjenek a tanítványai, ellopják, és azt mondják a népnek: ‘Feltámadt a halálból’. Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél!« Pilátus azt felelte nekik: »Van őrségtek, menjetek és biztosítsátok magatoknak, ahogy tudjátok.« Azok pedig elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel biztosították maguknak a sírt.” (Mt.27,62-66)

Amint a Hiszekegyben imádkozzuk, Jézus „alászállt a poklokra”, vagyis a megváltásra váró, igaz lelkek várakozását beteljesíti: megnyitja számukra az üdvösség kapuját, immár eljött mennybe jutásuk ideje.

Szombat egyben Szűz Mária napja; ő az egyetlen, akinek hite nem inog meg ekkor sem – mindenki más elveszti a hitet abban, amit Krisztus mondott, ígért. Egyedül a Szűzanya az, aki kitart Krisztus mellett akkor is, mikor szent Fia elhagyja a földi tereket, mikor látszólag legyőzetik. Ennek a töretlen hitnek emlékére lesz a szombat Szűz Máriáé.

A nagypénteki takarítás, az udvar és az utca fellocsolása, a meszelés (sokszor az ólaké is!) a régiségben minden helyen nagyszombaton reggel történt. Ezzel a szentséges cselekvéssel ki-ki saját lelkét rendezte-takarította, készítette elő a húsvéti támadatra – nemének és korának megfelelően! A házak-ólak meszelése asszonyi dolognak számított, az udvart és a ház előtti utcarészt lányok öntözték-söpörték, a mezsgyebokrokat a férfiak nyesték, az iskoláskorú gyermekek pedig a lábbeliket készítették elő a szentmisére. Ilyenkor a gonoszt űző, Teremtőt idéző mész illata egybevegyült a fölöntözött föld, a Földanya és a megnyesett növények nedve Jézus áldozati vérét idéző illatával. (A régiségben minden szombaton lányaink felöntözték az udvart és az utcát, előkészítve az emberek lelkét a minden vasárnap hozta támadatra.)

A feltámadást is csak tiszta lélekkel „fogadhatja” az ember; de tisztának kellett lennie az ember környezetének is, hiszen Jézus amint tiszta testben, szűzben fogant és született a világra, úgy feltámadása is tiszta földi környezetben kell történjen; ezt ágyazta a mész fehérsége, az ember külső-belső készülete is, hogy Jézus feltámadását méltó környezet várja odakint, s bennünk, lelkünkben is.

Az ősegyházban a nagyhét utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Manapság az elmúlt évben szentelt barkára tüzet csiholnak, s ennek lángjánál gyújtják meg a gyertyákat és az örökmécsest.

Tűzszentelés: az istensegítsi székely asszonyok pimpóval (virágvasárnap szentelt barkaággal) gyújtanak tüzet az előrefőzendő húsvéti ételek alá (a barka-jelölte Bárány áldozatából támad föl az élet a testet tápláló étel alatt is). Göcsejben, Babarcon, Eleken, Vámosmiskén, Kunszigeten, Nagykörün a harangozó régebben összeszedte a temető korhadt fakeresztjeit; ezeknek a tüzét szentelte meg a pap, s róla gyújtották meg az új tüzet. Hamuját a következő esztendő hamvazószerdájára tették el; parazsából minden hívő vitt magával. Az eképpen keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Sümegen szentelt parázs „adta” az új tüzet – minden tűzhelyen. Búcsúszentlászlón az összetört, elszenesedett parázzsal a ház helyiségeinek és az istállónak négy sarkát hintették föl. A szentelt tűz hamuját kiszórták a földekre Bakonyszentivánon, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a gazdák a szentelt tűz szenét „elültetik”, hogy ne érje jégverés a földet. A láziak e szenet a libák itatójába is beleteszik, hogy a jószágok egészséget igyanak róla. Vihar idején a szentelt szenet a tűzhely tüzébe teszik, hogy a villám távol maradjon. Az esztergomiak még a XX. század elején is lámpában vitték haza a megszentelt „fényt”. A megszentelt parazsat Hegykőn, s a szentelésből megmaradt tömjénszenet gyertyaszentelőkor a szentelt gyertyára teszik és a házban fohászkodva körülhordozzák. Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe, magzatuk feje alá tették. Dusnokon a ház bejáratát keresztezték meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetettek belőle. A szaniszlói németek hazulról hozott hosszú karókat raktak máglyaszerűen a szentelt tűz fölé, majd azokat tűzvész elhárítására házuk ereszébe szúrták. A szentelt karóból a móriak két szilánkot lehasítottak, s a szőlő két végébe szúrták. Az abai magyarok a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A szentelt tűz maradványát a bukovinai székelyek „júdásszénnek” nevezték, disznózsírral keverték, és sebet gyógyítottak vele. A gyöngyösi szőlősgazdák a szentelt parazsat szőlőik négy sarkába ásták el, s egyben megmetszették az ottlévő „őrtőkéket” is. Csanádpalotán a szentelt tűz parazsát a jószág itatóvizébe teszik. A templomból hozott faszénnel az istálló és az ól ajtaját keresztezik meg a mecseknádasdiak. A nagyszombaton égetett keresztfa szenét Göcsejben fehér nyárfa ágával és keserűgombával a szántóföldekre viszik, nagyszombati szenteltvízzel meghintve. A szentelt szénből három szemet a kemencébe vetnek jégeső ellen. A böhönyeiek Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A szentelt szénből tesznek el, s ha a kisgyermek megijed, egy pohár vízbe törnek belőle, s megitatják vele. Kaposszekcsőn az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, s felkölti gyermekeit, hogy melegedjenek mellette. Eleink ősi hitében Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzből kipattanó szikrával – innen a Fiú áldozatával megújuló tűz kitüntetett szerepe: „Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.” – mondja Keresztelő János Jézusról. (Mt.3,11.).

Szent István idején a felnőttek megkeresztelése – föltehetően – nagyszombaton történt.

Jellegzetes hagyományok kötődnek a nagyszombati vízszenteléshez. A régiségben a pap karingben és fehér stólában a keresztelőkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vizet, s ezzel szentelte meg a lakóházakat nagyszombat alkalmán. Csíkdelnén szenteltvízzel hintik meg az udvart, hogy a békák és a férgek távol maradjanak. A lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele Csekefalván, a beteg jószággal pedig itatják; de meghintik vele a fejfájós embert is. Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, aztán a templomot kerülik körbe. Zagyvarékáson a család minden tagja iszik a szentelt vízből (másutt mosakodnak benne), s csak utána fognak a szentelt étel elköltéséhez; kereszt alakban a kútba is öntenek belőle és megszentelik a házat, az istállót, az ólat is – ezen szavak kíséretében: „Négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísértse.” A jánoshidasiak szerint, akit a húsvéti szentelt vízből először keresztelnek meg, annak keze áldásos lesz. „Újvíz” e szentelt víz hagonyi neve. Kálló népe az ismét megszólaló harangra a patakban mosdott meg (máshol a mosdás nagypéntek szentségéhez tartozik).

Sióagárdon harangszókor kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Magyarbánhegyesen a harang hallatára kitárják az ablakokat, hogy beszállhasson az áldás. Egervidéken harangszóra a kútból vizet húznak, és megmosdanak benne. A németprónaiak kulccsomót rázogatnak ilyenkor a patkányok elzavarására. Andrásfalván „madárkát” készítettek: kifúrt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. A szegedi tájon a gyermeknép hatalmas lármát csapott, s így kiabált: „kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok!” Az újkígyósi és a veszprémvarsányi asszonyok ilyenkor gyorsan kisöpörték a házat, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén a nagylány vagy a gazdasszony söprűjével körülszaladta a házat. Az idősebb asszonyok Kerekegyházán ilyenkor vetik a babot és a borsót.

A nagyszombat délutáni feltámadási körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a papok a körmenet térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros vallásos népe áldás közben ezeket mondja: „Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária!” – panaszos, éneklő hangon.

Az esti körmenet, a határjárás: a zsendülő határ titokzatos támadata. A feltámadási körmenet valódi ideje a húsvétra virradó hajnal, amikor azt például a gyergyói székelyek is tartják. Krisztus ekkor támadt föl; s támad föl minden esztendőben halottaiból körülöttünk és bennünk, ha tesszük a dolgunk a Teremtő rendelése szerint. Föltámadása nekünk, keresztényeknek minden hetünk főünnepéül a vasárnapot adta. A gyergyóiak húsvét éjszakára virradó határjárásában a régiségben a férfiak lovon ültek, a többiek gyalog követték a zarándokfeszületet és a zászlót – húsvét hajnalán három határ székelye találkozott egymással; amikor a Vénusz csillag alatt Szűz Mária kapujában megmutatta magát a Nap, amely ezen a hajnalon a föltámadt Krisztust hozta el. A három falu népe a meghajtott feszülettel és búcsús-zászlóval először egymást köszöntötte, aztán térdepelve a feltámadó Krisztust hozó Nap felé köszöntöttek. Ez alkalomból a férfiak is leszálltak a lóról, együtt köszöntöttek s imádkoztak térdepelve a többiekkel. (A nagyszombati feltámadási körmenet és a hajnali határkerülés legtöbbször egybeolvadt; a további példákat húsvét vasárnapnál soroljuk.)

Galgamente néhány falujában még a XX. század derekán a falu népe nagyszombat éjfélén, amikoris a Nap karácsonyt idéző születése érkezik, gyülekeztek a templom előtt; búcsús-zászlóval és feszülettel, énekelve-imádkozva indult szentséges menetük a határba – fölkeresve a határba állított fogadalmi feszületeket, együtt támadtak föl a fákkal, a madarakkal, a füvekkel, a földdel, és napkeltekor értek a határba kiásott „Jézus sírjához”, amelyből az őrök már elvitték a Krisztus-szobrot. A feltámadt Jézust hozó Nap előtt – hasonlóképpen a székelyekhez – ők is meghajtották a zászlót és a feszületet, és megújult, imádságos lélekkel indultak vissza a faluba. Mielőtt a templomba mentek volna, a Nap látszólagos földet kerülő irányában háromszor megkerülték azt, aztán a menetet vezető előénekes-asszony háromszor kopogott a templomajtón; az ott várakozó hívek beengedték őket, megkérdezvén: „- Hol jártatok?” A válasz erre az volt: „- A határt kerültük.” Az újabb kérdés: „- Miért tettétek ezt?” A válasz pedig: „- Kerestük Jézus sírját, azt megtaláltuk, de Jézus már nem volt benne, föltámadott!” Aztán a határból érkezők és a templomban várakozók együtt mondták háromszor, gyermeki hittel: „- Alleluja!”

A nagyszombati feltámadási körmenet végén a legtöbb helyen a templomban az előző év száraz parazsából tettek tüzet, s abból vittek parazsat haza, legtöbb helyen egész éjszaka őrizték a piciny parazsat és (csak) akkor gyújtották meg az új tüzet, amikor a látóhatár szélén Szűz Mária kapujában megjelent a Nap.

 

Húsvét vasárnap

(Krisztus feltámadásának ünnepe; „Vándorló ünnep”.)

 

Pilinszky János: Harmadnapon

„Es fölzúgnak a hamuszin egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhettek hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”

 

E nap reggelére Krisztus feltámad a halottak közül – elsőként az asszonyok, majd az apostolok fedezik fel az üres sírt: „Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból.” (Jn.20,1-9)

Jézus ezután megjelenik a tanítványoknak, elküldi őket, hogy térítsenek és a bűnbánat (szentgyónás) szentségét szerzi, hatalmat adva az apostoloknak és utódaiknak a bűnök megbocsátására: „Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn.20,19-23).

Tamás azonban nincs jelen ekkor, s nem hisz a többi tanítvány szavának – Jézus azonban megjelenik neki is, hogy hite megerősödjön:  

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: »Láttuk az Urat!« Ő azonban így szólt: »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!« Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött – bár az ajtó zárva volt –, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!« Azután azt mondta Tamásnak: »Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő!« Tamás azt felelte: »Én Uram és én Istenem!« Jézus erre azt mondta neki: »Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.«” (Jn.20,24-29)

Húsvétvasárnap a „támadás”, „feltámadás”, „kikerülés” ünnepe; Lészpeden a feltámadási szertartásról hazaérkezve, az ünnepi asztalnál a családtagok eképpen szólnak egymáshoz: „Feltámadt Krisztus!” Majd így felelnek: „Higgyünk valóban!”

A Kárpát-haza számos vidékén, különösképpen az „őrző” peremeken azonban máig él a húsvéti határkerülés. Húsvét magasztos virradatán a régi ember hírül vitte a „rábízottnak”, a földnek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy az ártani akaró rosszat, a természeti csapásokat, a fényesruhás Krisztus hatalmával a határtól elrettentse. (Mivel a vasárnap hajnali feltámadáshoz kötődő szokásjátékok szinte kivétel nélkül szombaton kezdődtek, ezért Nagyszombaton csak azokat említettük, melyek tartalma azon naphoz kötődik; ugyanakkor az itt, húsvétvasárnapon kiteljesedő feltámadási ünneplések bemutatásakor elkerülhetetlen, hogy az előző napi, Nagyszombati kezdetekről is szóljunk.)

Országos hagyománynak számít húsvétra virradóra „Jézus keresése”, „Istenkeresés”, „Szentasszony követése”, „szentsírkeresés”. Főleg Székelyföldön (amint erről szó volt az előzőekben, ld. Nagyszombatnál, a három székely falu együttes határkerülése) a „határkerülés” elemeivel keveredett ezen ősi szokás. (A Galgamente nagyszombati határkerülésekor elhangzó, feltámadást hírül adó „Alleluja!” felkiáltásról Nagyszombatnál emlékezünk meg).

Garamszentbenedeken a szentsírhoz tartozott egy feltámadt Krisztust megjelenítő szobor is, olyan helyzetben, mintha a levegőben lebegne. Felsőipolyvidék magyar falvaiban nagyszombat éjszakáján éjfél előtt a templom bejáratánál gyülekeztek a hívek; a szülők gyermekeiket is magukkal vitték. A templom előtt imádkoztak, könyörögtek, énekeltek, aztán énekszóval sorra látogatták a határkereszteket. A legtávolabbi határkeresztnél volt elrejtve a feltámadt Krisztus szobor-mása, amelyet diadalmenetben vittek a templomba. Ott kigyulladtak a gyertyák és lobogtak a napraforgószárból készített fáklyák. Lelkük ilyen módon együtt támadt föl a határral, a teremtett, bennünket eltartó élő mindenekkel, együtt a Nappal, amely e támadatot adta, együtt a minden esztendőben mindenütt újra meg újra feltámadó Krisztussal! Végül a körmenet a temetőbe látogatott a már csonkig égett méhviaszgyertyákkal; a hívek letelepedtek a sírokhoz, s amikor hasadt az ég, Krisztus egyetemes támadata adódott – onnan tértek haza. Hajnalban a templomban ájtatoskodnak Litke palócai; hajnali harangszókor, amikor az ég a földdel összeköttetik, indulnak haza, s megmosakodnak az aranyossá változó patakban. Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor gyűlnek egybe az emberek a templomban és a feszülettel a temetőbe indulnak, hogy megkeressék Jézust. Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd énekelve megkerülik az egész falut. Ekkor mindenki felkel, kimegy az utcára és megcsókolja a keresztet; innen a körmenet a templomba tér vissza. Egyes falvakban a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl „sírjából” a Nap, amely Jézus jelölője. Hosszúhetényben a férfinép húsvét éjszakáján egyenként fölszállingózik a „Zengő” tetejére; itt tüzet gyújtanak és áhítattal várják a naptámadatot. Régen a pap ott fönn a hegyen, a „Mindenség templomában” – várakozás közben gyóntatott is. Valamikor Alsódomború fiatalsága és pásztornépe a falu felső és alsó végén tüzet gyújtott e varázsos éjjelen, s ostorpattogással hajtották a jószágot a tűzhöz. Húsvét hajnalán az erdélyi evangélikus szász legények ki szoktak vonulni a magaslatokra, hogy a fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsák. Csepel hajdani német Jézus-keresőit a legények lóháton kísérték. Az éjszakai sötétben Jézus kínszenvedéséről énekeltek; amikor a Nap feljött, a feltámadásról szólt az énekük. A budaörsiek hite szerint a Nap hármat ugrik örömében és megjelenik fényességében a Húsvéti Bárány. A pesthidegkútiak pedig a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, a hajnali Nap felé fordulva imát mondanak és megmosdanak a feltámadás-áldotta harmatban.

A XX. század derekán a székelyföldi legények és fiatal házasemberek nagyszombaton vacsora után a templomot környező temetőben gyülekeztek, s ott megválasztották elöljáróikat:

a „főkirálybírót”, a „dúlókat”, a „bírákat”, a „papot”, az „énekvezetőt” és másokat. Aztán zsoltárokat zengedezve templomot kerültek majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött, áldást kért, könyörgött a veszedelmek elhárításáért. Imádság után végigvonultak a falun tovább imádkozva és énekelve az utcákon is; végül a határba látogattak el. Ott kitakarították a mezei forrásokat, hogy bő és jó ivóvizet adjanak, s megigazították a határcövekeket. Rossz idő esetén csupán a búzatáblákat járták végig; onnan visszatértek a templomba, imádkoztak, majd a pap áldásával és a főkirálybíró intelmeivel szétoszlottak. (Föltehetően a középkor „kerek társadalmát”, az egész-séget varázsolták e szentséges játékukkal vissza, amelyben a tisztségviselők mindahányan tudták még mit, s hogyan kell tenniük, hogy a rájuk bízottak lelkükben elégüljenek.) Ekkortájt már hajnalodott, a legények fenyőágakat törtek, színes szalaggal, cifra pirossal, hímes tojással öltöztették, és kedvesük kapujára tűzték. A fiatal házasok pedig „dideregtek”: az ablakok alatt fázósan bebocsátásukat kérték; eláldották a házbelieket és tréfásan kibeszélték a fiatalok titkát; játékukért jutalmat kaptak. Határjáráskor a szomszéd falvak „kerülőivel” is találkoztak. Több falu népe várta együtt a húsvét hajnalon feltámadó Napot, s tűz mellett együtt könyörgött békességért, áldásért. Némely helyen a határjárás után „hajnaloztak”; a lányos és fiatal menyecskés házak kapujára barkaágat tűztek: ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda másnap nem mentek locsolni. (Zalaegerszegen a határjárókat a pap és a hívek egész a falu végéig elkísérték.)

A karancsalji palóc lányok és menyecskék húsvétkor tiszta fehérbe öltöznek. A bánáti bolgárok új ruhájukat húsvétkor veszik föl – valamikor országos szokás volt ez.

A húsvéti ételszentelést egyes vidékeken „ételáldásnak” nevezik. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt utáni mértéktelenségtől. A többféle ételnek jelképes szerepe volt. A húsvéti ételek jellegzetes régi neve „kókonya” (kalács, sonka, bárány, tojás, só), keleti eredetű nevén pedig „páska”. A XIX-XX. század fordulóján Göcsejben sonkát, kalácsot, tojást, tormát küldtek szentelésre egy kengyeles kosárban. A családban mindahányan először a tormából ettek, hogy Krisztus „keserűségét” idézzék meg magukban. Aki a húst nem küldte szentelésre, az nagyszombat este a kosárba helyezett ételeket az „első ház” ablakába tette, s az Úr angyala ott megáldotta azt. Evéskor a szentelt tojással egymást kínálták. Nagyon megjegyezték, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévedtek, csak az illetőre kellett gondolniuk és nyomban eligazodtak. Gyönyörű képes beszéd a tojásé: akivel a „kezdet kezdetén” (képi nyelven a tojásban) megosztottuk életünket, aki az idők kezdete óta a mi ízünket hordozza magában s mi is az övét, az segíthet igazán a világban eltévedt léleknek magára találni, elvesztett ízét-zamatát újra meglelni, irányt mutatni a sokszínű-sokízű, gyakran éppen ezért tarkaságával zavart keltő világban. Dante Isteni színjátékában a kedves, Beatrice „mutatja az utat”, míg népünk hagyományában az „eleve rendelt” társ, az a mindenkori „másik”, akiben ki-ki a maga arcát véli felfedezni. Ma is mondjuk: úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás – s nem a test, hanem a lélek hasonlatossága tükröződik ebben; a Teremtőben, az egyetlen Istenben való egyezés, a lélek örök közössége. A segítő – ha gondolunk rá, még ha testben nincs is ott – lélekben akkor is ezer és ezer szállal össze van kötve mivelünk, s a segítséget kérő szóra megindul lelke, és segítségünkre lesz. A Teremtő Isten a teremtett világ minden létezőjét a szeretet társ-kapcsolatával kötötte össze; ez az összhangzat a világ megmaradásának alapja, s mindez különösen vonatkozik az emberre, akit Isten saját képmására formált (Bölcs.2,23) és a teremtett mindenek gazdájának rendelt. Ember és ember között ezernyi láthatatlanul létező szál teremt megszakíthatatlan kapcsolatot, tér és idő kereteit lebírva az egyetlen törvény: a szeretet által.

Zalában a század elején azok az uradalmi cselédek, pásztorok, akik távol éltek a templomtól, húsvét hajnali eledelüket tarisznyában, kosárban kiakasztották a fákra. Ilyenkor a világot szentelő pápa megáldotta az ő ételeiket is. Kethelyen régen úgy vélekedtek, hogy ahány darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja adódik a disznajuknak, s ahány szem morzsa lehull a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem majd. Felsőberkifaluban a „szentűttet” először a méhekhez vitték: keresztet vetettek vele a kasokra. Tojást, sonkát, kenyeret, bort szenteltettek a Zamárdiak s azt tartották, aki az áldott piros tojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Városdombón a szentelésre egész „ebédösvéka” ételt vittek a fejükön a menyecskék. Az ételeskosarat hímzett terítővel takarták le, ezeket máskor csak a „paszita”, az újszülött anyjához vitt ételhez vették elő. A templomban aztán a félig kibontott kosarakat a pad mellé helyezték, szertartás után letakarták; siettek haza, szóba nem álltak senkivel: a szentelt ételt húsvét reggelén kezdték meg. Számos vidéken a gazda két falatot készített, Istennek és a Földanyának szánt áldozatként – az egyiket a tűzbe, a másikat pedig a kútba vetette. A pölöskeiek egy patkó kalácsot, jó szelet sonkát és kolbászt szentelés után a templom lépcsőjén várakozó szegényeknek adták. Bátya asszonyai háromszor megkerítették a házat a „szentelttel”, a Nap látszó járását követve.

Ipoly felsővidékén az újasszony legelső teendője a húsvéti abrosz hímzése; a lakodalmas kalácsot is ebben vitték a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is megáldották a templomban, s délben az ebédnél ezt terítették föl az asztalra. Szilhalom asszonyai a megszentelendő ételek mellé gyolcszacskóban kukorica- és árpaszemeket tettek, majd azt a jószág ünnepi takarmányába szórták. Istensegítsen „kokonyát” (húsvéti kalácsot), piros tojást, sonkát, szalonnát, kolbászt, tormát, fokhagymát, sót szenteltettek a napkelti misén. Éhomra ették a gyerekek is; az ételt a családfő osztotta szét. A gyónást sokan hagyták húsvét napjára, hogy áldozás után a szenteltből a kegyelem frissességében egyenek. A „pászka”: sonka, tojás, túró, vaj, bárány, torma és bor a szabolcsi görögkatolikusoknál. Az ünnepélyes szentelés után valósággal menekülnek vele otthonukba; azt tartják ugyanis, hogy aki leghátul marad, még abban az esztendőben meghal. Az ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé szokták emelni, s mondogatták: „híres legyek, mint a pászka!” Anarcson a szentelésből hazavitt pászkát körülhordozzák a házban, hogy a gonosz meg a férgek messze kerüljenek onnan. A gazdaasszony Cséken a pászka tetejére tésztából formált öt szentsebet és a kínzóeszközöket teszi.

Alsófehér románságától a pap a szentelésért szép fehér bárányt kap, amely az istentisztelet alatt ott jár szabadon a hívek között. Az óhitűek régen megtartották a halottak húsvétját is, húsvét után egy héttel, hétfőn. A sírokon terítettek e napon, s a pap ott szentelte meg az ételeket.

Csíkszentimrén a bárányt pénteken ölik le. Székelyföldön még a minden jószágot számon tartó kommunizmusban is, amikor szigorúan büntették az engedély nélküli állatvágást, gondoskodtak arról, hogy falunként legalább egy bárányt – az áldozati vágás okán – beteggé minősítsen az állatorvos. Zalaegerszegen nagypénteken tartották a bárányvásárt. Egészben sütötték meg a bárányt Budaörs németjei.

Az ősi húsvéti eledelekhez tartozik a tojás is. A tojás az életnek, az átváltozásnak, az újjászületésnek ősi jelölője, megidézője. Amint a tojásból élet kel ki, éppúgy támad föl Krisztus is az Atya akaratából, a Szentlélek erejével sírjából. Csíkmenaságban a piros héj Krisztus elhullajtott vére, alatta a belső, festetlen fehér rész pedig a verejtéke. A körmendiek azt tartják, amikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, kötényében tojással. Egy csöpp vér cseppent a tojásra és az nyomban megpirosodott. A keresztszülők húsvétkor a feltámadást jelentő tojást elküldték keresztgyermekeiknek. Városdombón a kereszt- és bérmakomák, komaasszonyok korozsmával tisztelték meg egymást: szép fehér abroszba fogott hímes tojással, almával, süteménnyel; ezt a meglátogatott hasonlóval viszonozta. A komalátogatás a keresztgyermek menyegzőjéig tart. Konyár reformátusai az elsőként meghúzott barázdába helyezett tojást beszántották. Másutt a vetőzsákba tették, s arról vetettek. Sövényházán, amikor először viszik valahova az újszülöttet, a vendéglátó háziasszony egy pirosra sült cipóval megkeríti a gyermek arcát, mondván: „ilyen szép lögyél, ilyen jó lögyél, mint ez a cipó!” – a cipót később koldusnak adják. A gyermek látogatásakor, a „bubáltatásnál” a gyermek egy tojást is kap, amelyet otthon édesanyja megfőz és belőle egy csipetnyit a magzat szájába tesz, hogy hamarabb megtanuljon beszélni, az Urat dicsérni. Az egykori Istensegíts hívei a szentsír elé fektetett feszülethez piros tojást tettek. Nemcsak a húsvéti, de minden elfogyasztott tojás héját összetörték néhol a XX. század elején-derekán a Pest megyei Gombán, hogy ne lehessen lakása a gonosznak – nehogy a szépasszony, vagy más rontó erő költözhessen belé. Lelkünk héja, az ember testi is hajléka lehet a Teremtőnek, de helyét elfoglalhatja a gonosz is, ha ennek alkalmát adjuk. Ha Isten szeretete betölti életünket, nem marad benne hely a gonosznak; amint a sötétben egyetlen gyertya is fényt tud csinálni de a világosságot nem lehet megszüntetni, úgy Isten jelenlétében sem tehet semmit a gonosz; hogy Istent-e, vagy a sátánt engedjük be életünkbe, ez a mi felelősségünk!

A tojás, hasonlóképpen a gyertyához, a Szentháromság megidézését is szolgálta: a tojás fehérje a Teremtő Atyát; napsárgája a közénkszületett Istent, Jézust, és a szeretet teremtő s megtartó melegével a tojásból támadt élet, a „madárka” a Szentlelket hozza el.

A húsvéti sonkát sok helyen úgy eszik, hogy csontot nem törnek benne (ennek okát az adja, hogy Jézus – az isteni Bárány – lábszárcsontját sem törték meg (Jn.19,33) – ld. Nagypénteken). A szentelt sonka evése az algyőiek szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába evés utáni pihenőn, nyáron kint a földön. A tormának, hagymának, sónak ősi gonoszűző szerepe van csakúgy, mint a fokhagymának. A szentelt sóból a gazdaasszony némely vidéken a dagasztáskor a tésztába tesz; de e szentelményből az állatok eledelébe is kerül. Göcsejben, Sióagárdon a sonka egy darabka csontját a kémény füstjárójára szokták tenni, hogy a tűzvész távol maradjon. Lesenceújfaluban a rosszul termő fára akasztják ugyanezt. A sonkacsont velőjéből készítették a betegségről való kenőcsöt Homokmégy asszonyai. Vámosmiskén, Zalavégen, Búcsúszentlászlón egy szentelt piros tojást pohárban a tisztaszoba szekrényének tetejére tesznek. Verseg sokácai húsvét napján egy megáldott piros tojást hozzátartozóik sírjára visznek. Egy szentelt tojást a kútba dobtak régen e napon a nagysimonyiak. Kisáron az első kihajtáskor egy tojáson át ment ki a portáról a jószág. A szentelt étel maradványait is megbecsülték: Csíkcsekefalván a tüzes sebet megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolták; nyáron pedig verébkár ellen hintették a gabonaföldekre – máshol tűzre vetették, hogy ne kerüljön oktalan állat szájába. Az istálló gerendájára kötözik a sonka csontját Csíkszentkirályon, hogy a „szépasszonyok” ne bogozzák össze a lovak farkát és sörényét. A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat a kerti vetemények „kapják meg” és az aprójószággal etetik meg, van ahol pedig a szőlő négy sarkába ássák.

Húsvét a rokonság látogatásának, a haragosok fölkeresésének alkalmát is hozta. A kiben-kiben föltámadt Krisztus kért bocsánatot ilyenkor a másiktól, s ő volt a megbocsátó is. Némely vidéken a fehérvasárnapi „komálást” is e napon tették: nagymise után a templom szentnek tartott és érzékelt helyén.

Aki a feltámadást előző negyvenhat napon szigorú böjtjével a teremtett földi mindenek áldozatával együtt a közénkszületett Isten áldozatának részévé nemesedett, húsvét diadalában egy napra lelkében a feltámadt Krisztussal az „ígérvény” lélek- és test romolhatatlanságának a „fénytestnek” birtokába jutott, erőt adó, hitet erősítő ízelítőt kapva az örök életből.

A Kárpát-haza számos vidékén a feltámadt Istenfiút Fénykrisztusnak nevezték.

 

Húsvéthétfő

(„Vándorló ünnep”)

 

Egyes vidékeken „vízbevetőhétfő”, „húsvét másnapja”; fölszabadult emberi örömök, mindenekelőtt a fiatalság ünnepe; az életre locsolás alkalma. A böjt hozta megtartóztatás áldozata ezer örömet szabadított föl a fiatalságban, amely örömnek tüze azonos volt a föltámadt határ zöldaranyával. Ez a megtartóztatás a másik nemű megbecsülését és felmagasztalását is segítette; a testi böjt hozta magával, hogy az együttlét mindig örömös maradt, „megérdemeltté” vált, s ennek adta súlyát és formálta gazdaggá zamatát a másik idő-hozta, szükséges nélkülözése. Ez az áldozat alapozta, előkészítette a házastársak egy életre szóló szövetségét; 46 nap böjt után ekkor érinhették egymást férj és feleségként.

A húsvéti tojással összefüggő „elnyerős” játékok ideje érkezik; e nap adja alkalmát a tojásütés, koccintás, kókányolás, Istensegítsen kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon töröközés szokásának.

Húsvéthétfőn este televidám locsolómulatságok voltak. Néhol „jakabágat” tűztek a kapukra, illetve „hajnalfát” állítottak a legények a lányos házaknál, a templomkertbe és a legénybíró háza elé; s azt Somonyban pünkösdkor táncolták ki.

A Nyárád mentén minden olyan házba bementek (ilyenkor) a legények, ahol a kapun „hajnalozási ágat” találtak; s a lányokat vödör vízzel öntözték meg, hogy ékes virágokat teremjenek. (Hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét holdudvarában történt.) A legények a locsolkodásért hímes tojást kaptak. Néhol a vályúba fektették a leányt, vagy a patakba dobták. (Ez utóbbi szokásban talán az ősi emberáldozat emléke él. A székelyek vízbevető- hétfő elnevezése is erre utalhat.) A Galga mentén az itatóvályúba tett, kapálózó lány szoknyája alá öntöttek egy vödör vizet, a második vödör az ingét célozta meg, a harmadiknak vize pedig a fejére ömlött. E hármassággal a leány teljes „kicsi-mindenségét” támasztották életre, és az életre támasztottal citera- vagy furulyaszó mellett minden legény a „tett színhelyén” perdült is egyet. A régiek hitében a másik nemű életre locsolásával a határ nő-növényi életét is serkentették, hiszen Isten nem parazitának, hanem gazdának teremtette az embert és a gondos gazdának az idő-hozta változásrendre, a Teremtő adta összefüggésekre ügyelnie kell. A lány által adott, legszebben írókázott tojást a locsolócsapatból az a legény kapta, akit a leány szíve legbelső rejtekében hordozott; akinek mintegy élete párjául ajánlotta föl magát; a húsvéti locsolóbálra a lány keblébe melengette az aranyozott rozmaringágat, és a mulatságon annak a legénynek a kalapjába tűzte, akit szíve választottjának tartott. A régiségben a legfontosabb belső gondolatok, amelyek alig formálhatók szóvá-mondattá, jelekkel-jelzésekkel történtek.

Ugyancsak a Galga mentén másnap (kedden) a lányok locsolták meg a legényeket, rendszerint orvul, lesben állva, a palánk árnyékából.

Kakas- és tyúkütést tartottak e napon számos faluban. A legények nyíllal lőtték át a kakast, a lányok pedig bekötött szemmel ütötték le a karóhoz kötött tyúk fejét. (A kakas- és tyúkütés okát a feledésbe veszett múltban az adhatta, hogy a keleti állatövi jegyrendszerben a Halak megfelelője a Madár vagy Kakas; s az „élő állatövben” a Halak jegy végét a húsvéti támadat hozza.)

E napon tartották az „emmausjárást” is, amely a határjáró szertartások egyike. Bólyban nagymise után a falu apraja-nagyja étellel-itallal megrakodva fölkerekedik és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig mulatnak. A lányok és legények kint labdáznak, hancúroznak. Esti lakoma után körültáncolják a pincét és kezdetét veszi a táncmulatság. Emmausz-járásnak nevezik Budakeszin azt a szokást mikor a helybeliek, illetve a szomszédos falvak lakossága kölcsönösen meglátogatják egymást. Leányváron a jámborabb hívek korán reggel napkelte előtt szoktak kimenni a szabadba és ott a szentolvasót imádkozzák. Szil rábaközi faluból is „mennek Emmausba”: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket látogatnak, a fiataloknak alkalom ez a párkeresésre, de a feltámadás erejével való falun-belüli barátkozás megújulása, megerősítése eképpen már a szomszédos falura is átterjedt, képletesen országossá nemesedett. A régiségben is megesett, hogy a szomszédos falvak nemes vetélkedése néhol haraggá válhatott; a feltámadt Krisztus ereje ezen haragot is föloldotta. (Húsvéton az egyes ember és a közösség is szélesítette, bővítette a nem vér szerinti kapcsolatot, megnagyobbította a családot: asszony és ura egymást fogadták legszorosabb társukul, hogy utódaik vér szerint is családot alkossanak; a szomszédos falvak „összejárása” és – adott esetben – békülése pedig a közösségek testvéri kapcsolatát erősítette. Ember és közösség a feltámadt Krisztusban kötött szövetséget, amint a Szent Korona-tanban is a nemzet és az egyén fontossága, feladata és kötelezettsége elválaszthatatlanul, szerves egységben élt, s él mindörökké. Az emberi társadalom szükséges szövetsége – emberhez méltó módon – egyedül Krisztusban lehetséges.)

A „húsvéti rét” somogyszobi hagyomány: a fiatalság a rétre ment ki labdázni, s kint volt az egész falu apraja-nagyja is. A budaörsi legények hajnali háromkor kilovagoltak a rétre, a harmatban járatták meg lovukat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtani a fűre a jószágot. Kecsekeméti szokás, hogy húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonul ki a nép ahol mulatsággal, vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötték el az időt. A régiségben számos vidéken a vőfélyviselt legények komakulaccsal hívogatták mulatságba a fiatalokat.

A húsvétot követő szerdát Apátfalván „száraz szerdának” mondják: aki ezen a napon dolgozik, annak elszárad a keze – tartották. A húsvét utáni hetet régen „fehér hétnek”, „komázóhétnek” nevezték. Görögkatolikusoknál ilyenkor a halottat fehér palástban temeti a pap.

Molnár V. József: Kerek Istenfája. Az esztendő körének szokásrendszere. Ős-kép Kiadó. Budapest. 2018. 224-244. o.

Letöltés: Kerek istenfája - Virágvasárnaptól Húsvét hétfőig-részlet

 

Fehérvasárnap

(„Kishúsvét”, a húsvétot követő vasárnap. „Vándorló ünnep.”)

 

Az ősi keresztelés, majd később a „komálás”, „komatálküldés”, „mátkálás” napja: a keresztkomák, keresztszülők kiszemelésének ideje. Hanóton „mátkavasárnap”. A régiek hitében csak a húsvéton Krisztusban megújult ember, a benne-vele létező képes életre szóló barátságot kötni. Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a falu alkalmas helyén, templomnál, haranglábnál, kocsmánál összejőve komát választanak. Az egykorúak és egyneműek ezen szavakkal: „Komáll meg velem!” vagy „Koma, koma, komállunk meg!” – tojáscserére szólítják fel egymást (ilyenkor a nem vérrokon legények vagy leányok egész életükre testvérré fogadják egymást.) A felszólított, ha a tojás tetszik neki, a komaságot elfogadja és e szavakkal: „mától fogva komák vagyunk!” – tojásaikat kicserélik. A nagyobb lányok a legtöbb helyen a hímes tojást házhoz küldik, kiszemelt lánytársuknak. Egy két (legtöbb esetben három) fehérbe öltözött lány viszi el a tojásokat, koszorúval a fejükön, pántlikás bottal a kezükben. A mátkatálba a tojások mellé egy üveg bort tesznek, az üvegre fonott perecet akasztanak. Ha ketten mennek, mindketten fogják a tálat. A megtisztelt lány a tojásokból kettőt vesz el és egyet ad helyettük, vagy megfordítva. Az így létesült komaságot „tikmony”, vagy „tojáskoma” névvel illetik. A komává fogadás szertartása alatt szigorúan „kegyelmezik”, magázzák egymást. A mátkálás sírig tartott, az öregasszonyok is „mátkámozták” egymást. A halott asszonyt mátkája, komája nyújtóztatta ki. (Városdombó új, farsangi menyecskéi fehérvasárnap menyasszonyi ruhájukban mentek templomba.) Szentsimonon, s az ország számos vidékén az összemátkásodók halálukig magázták, kendezték egymást. A kend, kende szavunk hajdan fényességet jelentett – a másikban lévő fényt látja meg ilyenkor az ember, erre, a jézusi fényre hagyatkozva köttetik a barátság, az Ő parancsán alapuló nem vér szerinti, hanem keresztényi testvériség. Megérezték, meglátták ekkor egymásban a föltámadt Krisztust, a testesült szeretetet, az örökké tartó barátság pecsétjét, zálogát. Isten jelenléte, Jézus nélkül, csupán emberi akaratból lehetetlen volna egész életre szóló kapcsolatot kötni!

Letöltés: Kerek istenfája - Fehérvasárnap

 

Április 24. Szent György

(Ókeresztény vértanú; alakját, történeti hitelességét a legújabb kutatások nem igazolták,
az egyház – ünnepét és templomtitulusait meghagyva – törölte a szentek sorából)

 

Szent György a szent hit érdekében viaskodott sárkánnyal, pokolbeli ördöggel, evilági fejedelmekkel. Az Érdy-kódex őrizte legendája szerint apja Kappadókia vitéz fejedelme volt, halála után vitézsége Györgyre szállott; ő lóháton Líbia tartományába ment (ábrázolásain szinte kivétel nélkül fehér lovon ül!), ahol Sylena pogány város mellett legyőzte a pusztító sárkányt, a poshadt tó urát, megmentve ezzel a várost a pusztulástól, s megszabadítva a pogány király lányának életét. Mikor odaért Sylena városához, a város és a környék sárkány-ura éppen a király lányát akarta elfogyasztani. Eleinte minden napon egy-egy állatot kért, majd miután a város összes állatát ekképpen elpusztította, a szűzleányok kerültek sorra – legvégül a király szépséges leányára került a sor. Ekkor jelenik meg Szent György, mikor a város sárkány-ura a királylány életére tör. György szól a sárkány fogságában lévő lánynak, hurkos kötelet adván neki: „húgom, akaszd ezt a sárkány nyakába!” (ez a mondai elem rokon Szent László és a kun küzdelmével, aholis a szűznek segítenie kellett, hogy a küzdelemben a rossz alulmaradjon). A sárkányt a királylány Szent György kíséretében bevezeti a városba, ám György csak úgy tudja pusztítását megfékezni, hogy a város minden lakója Krisztus hitére tér. A bennünk lévő sárkányt is csak az igaz hitre való megtérés űzheti el-ki magunkból – és a közösségből is.

A győzelem után az emberek Szent Egyházat rakattak Szűz Mária és Szent György tiszteletére. Oltára alól élő kútfő buzog, minden betegség gyógyítója. György a királytól kapott pénzjutalmat szétosztotta a szegények között. Később a császár pogányságán megkeseredve levetette vitézi ruháját, s mindenét a szegényeknek adta. Börtönbe vetették, megkínozták, szenvedésében Jézus vigasztalta. Nyolcadnapon fejét vették; gyilkosát tűz emésztette el. Legendájának számos népi változata él hazánkban is; de ide sorolhatók királylányt szabadító napvitézeinkről szóló meséink is.

Közbenjárása a hozzá fordulót megszabadítja a „mennyütéstől”; amikor a Györgyhöz könyörgő hadban jár, megszabadul a veszedelemtől. Segítsége távol tartja a hamisan tanúzót;

s megóvja a családot a nyomorék gyerek születésétől. A középkorban György a lovagok védőszentje (amint ez Szent Lászlóban valósul lovagkirályként), később a lovaskatonáké és a cserkészeké is. Fegyverkovácsok, vándorlegények, lóval is foglalkozó parasztok patrónusa; görög neve, Georgius: parasztot jelent. Anglia védőszentje, a lovak őrzője; az istállótüzet az ő fehér paripája tapossa szét. Szent István a pogányok és tévelygők ellenállását az ő segítségével törte meg. Zománcképe – párban Demeterrel, a másik harcos szenttel – ott van a Magyar Szent Koronán. Károly Róbert 1318-ban Szent György lovagrendet alapít hazánkban, Zsigmond pedig Sárkányrendet. Báthori István szintén Szent György erejével győzi le a törököt Kenyérmezőnél (1479).

György fejereklyéjét a középkorban Veszprémben őrzik – a képzelt betegeket is Szent György gyógyította meg. A „Szent György-tallér” a harcoló katonák oltalmát adta, akárcsak a Szűz Mária-érme. Régen napján misét mondtak a bevonulókért. A rekruták áldozás után kimentek a határba, s fölszalagozott kalapjukkal a négy égtáj felé suhintottak, hogy jó katona váljék belőlük (Tápiógyörgye).

György a gonoszt elűző táltos; ő szabadítja ki végérvényesen a földeket a tél rabságából. „Süss föl nap, Szent György nap, kertünk alatt egy kis bárány majd megfagy. Terítsd le a köpenyeged, adjon Isten jó meleget, happ!” – e kiáltás után egyszerre guggoltak le, a földre csalogatták a Napot a Szeged környéki gyerekek. Amikor ezt énekelték, akkor mintegy a virág kitárulkozik a Napra, úgy tekintettek fölfele (a lányok), s amint a „terítsd le a köpönyegedet” énekelték, a Föld felé hajolva leguggoltak – így varázsolva Földre az Ég működésrendjét. (A virág is a fényre nyílik meg, a sötétre, éjszakára bezárul; így az ember lelke is, élete „virága” is a fényre, Isten kiáradó fényességére nyitott, a sötét elől bezárja kapuit. A „Virág virága Világnak világa”, Jézus is lelkünkben lakik – ha méltóvá, tisztává tesszük az Ő befogadására).

Szent György a kikelet ünnepe, a jószág mezőre való kihajtásának napja. A szentgyörgyi hajnal tele volt a pásztorok ostorcsattogásával, s a férfigyermekek örömével akik a legelőre tartó jószágok mellett szaladoztak és apa- vagy öregapa-készítette kicsi ostorukkal ők is vidáman csattogtattak. Az ostorpattogásnak felmenőink gonoszűző szerepet tulajdonítottak; a gonosz ugyanis mindig akkor feszül az embernek legnagyobb erejével, mikor a legnagyobb jó következik – a kísértés az állhatatosság jutalmával arányosan növekszik.

E napon tüzet és vizet szentelnek a templomban. A Szent György éjszakáján húzott harmat a föld erejét, zsírját, s az égi csillagfényt rejti. Kovászba csöppentették, hogy a kenyér szépen süljön. „A Szent György napi eső aranyat ér”.

Fordított átkok kötődnek még nevéhez: „Szentgyörgyharmat. Szentgyörgyeső verje a magyarokat!” (török fogságba esett magyar katona átka, mikor megátkoztatták vele hazáját; ő szorultságában is jót kívánt); és: „Verje meg az Isten Magyarországot új harmattal!” („magyar átok”).

E napon misét mondattak az anyaföld áldásáért, termékenységéért, alkalmas időjárásért, a parasztok boldogulásáért. Napjától Mihály arkangyalig (szeptember 29.) újholdvasárnapi körmenetek voltak; kenyéren és fokhagymán böjtölt ekkor az egész falu népe. Bátán az aratókoszorút „Szentgyörgynek”, „szentgyörgyvitéznek” nevezik. A Szent György napi határjáráson felújították a mesterséges halmokat és határjeleket. Néhol a határjáró körmeneten e napon szentelték meg a szőlőt és a vetést (Zala). A legények megtisztították a pap kútját és a mezei kutakat, forrásokat is. A jószág csak a tiszta kutakból ihatott, a „poshadt tó ura” előbb eltakaríttatott, a természetben uralkodó sárkányt el kellett űzni-tisztítani onnan; a Sylenában történtek itt úgy érvényesülnek, hogy Szent György sárkány-űző ereje a kutakat tisztítva rendezi ember és jószág életét, vezeti vissza a „tiszta forráshoz”, „téríti vissza” az „élet vizéhez”, a természetben is jelenlevő Krisztushoz. Az uszadék, az áldozatra adott növény maradványa ami a határ föltámadása, megújulása előtt segítséget jelentett, az a támadat után szerepét vesztve már a növekedés gátjává válik – szükséges hát eltakarítani az ember környezetéből.

A magyar népmesék sárkánya különbözik az általános európai felfogásban őrzött rontó-szerepű sárkánytól: a sárkány népünk szemléletében a téri és időbeli bentnek az őrzője (a székelykapukon a már növényesedett sárkánykígyó a küszöb őrének neveztetik); amikor a késő őszön a bentbe szorul az élet, szerepe hasznos; amikor a kint ideje érkezik, károssá válik e működés. Népmeséinkben amikor a királylányt szabadító napvitéz a sárkány várába érkezik, a királylány nem segíti őt rögtön a szabadításban, hiszen még azt mondja, neki még sárkány ura számára vacsorát kell készítenie. De amint a sárkány, jövetelét jelezvén buzogányát a várba hajítja, a leány máris a vitéz társa lesz: a szabadító munkát segíti. A királylány a határ nő-növényi életét jelzi: a természetben éledő növekedést szabadítja ki béklyóiból Szent György napjának vitézi ereje. Eleink a Szent György utáni határt pusztító viharokban is a sárkány erejét vélték fölfedezni; „a sárkány jött vissza” – tartották. „Állat” szavunk jelölte az állapotot, úgy a sárkány esetében is a természet ekkori állása jelenik meg; az odakünn, és a mi emberi természetünkben is megbirkózik egymással szent György és a sárkány, s nekünk segítenünk, akarnunk kell, hogy a harc végén minden alkalommal a szent kerekedjen fölül…)

Szent György és Szent Mihály mindketten „sárkányölők”: György csak a földhöz szegezi, erejét fogja, mikor ennek van ideje; Mihály pedig mikor annak jön ideje, akkor a maga eszközével „szelídíti” a sárkányt. Népünk hagyományában Mihály sem pusztítja el végleg a sárkányt, csak megregulázza: őrző szerepére „neveli”, erre szorítja, fokozza le tomboló sárkány-erejét.

A Moldvai csángó magyarság falvaiban – néhány emberöltővel ezelőtt mindenütt, ma már csak néhol – a Szent Györgyre virradó éjszaka zöld fűzfaágat tűztek a kapufélfára, ahol a hajnali nappal a falu utcáin végiglovagló Szent György nem találja az őt hívó ágat, ott a növekedésben nem tud segíteni.

E nap egykoron este dudaszó, tánc, lakoma járta. Azt tartották, hogy a mezei forráskutakból csak Szent György, illetve Márk napja (április 25.) után szabad inni és itatni is.

Néhol a gyepűjárást egybekötötték a hegybíró ítélkezésével, s ilyenkor a rendetlen gazdák pint borokat „fizettek”, amelyet együtt költöttek el. Falubíró- és sekrestyésválasztás is volt e napon; tisztújítás falun és városon egyaránt. Kőszegen 1740-től a szőlőhajtásokat Szent György napon a Hegymesterek Tanácsába viszik, termésre jósolnak belőlük, s le is rajzolják a „szőlő jövésének könyvébe” azokat.

 

BIKA

Szent György hava, Pünkösd hava

 

Az esztendő körének változásrendjében a nagyhatalmú Szent György után a beporzás időszaka következik: Ég és Föld násza tombol. A Márk-napi határjáró körmenet a „nászágyat szenteli meg”. Szent György megtisztít, rögtön utána a megszentelés következik!

A kalotaszegi „tejmérésen” amelyen koma a komaasszonnyal „henderikézik”, gurul le összeölelkezve a domb oldalán, csakúgy a Mindenség nászát segítik, s egyben annak részévé is válnak mint az ősi hajnalfa-rítussal, amikor a legény szeretője kertjébe állítja fáját.

Ebben a korszakban, bár teszi a dolgát a férfi férfimódon, mégis mintha az egész teremtett világ nővé válna (Vénusz hónap-korszaka ez; kereszténnyé lett népünk hitében Boldogasszonyé – érte, benne és vele vannak a gonoszűző, mértéket varázsló májusi litániák, hogy a porzás mindeneket átható öröme termését hozza, s ne a puszta kéjelgés fészke legyen). A teremtett világ minden íze-porcikája reszket ilyenkor a termékenységet óhajtó határtalan nászörömben. Napokig tart csupán e láz, s azután mintha csömöre jönne a nagy örömnek: minden élő megáll, szinte lélekzetét fogja vissza a határ is „guggol”, tövében-bokrában erősödik minden. Várakozás feszül, írhatatlan félelem – mert május kellős közepén jön minden esztendőn a három kegyetlen „ác”: Pongrác, Szervác, Bonifác és az idő előtt szárbaszökkenteket kíméletlen fagyával „aratja le”.

A Mindenek belül, legbelül kerekedik ilyenkor és szedi össze magát, eképpen használva a nászt és a csömört hozó Nap megpróbáló, s mindig másképpen éltető szentséges erejét.

A régiségben valahány gyermek tíztől tizennégy esztendős koráig „gyűjtött”: töltekezett, tövében erősödött miképpen a Bika jegykorszakában a növény; „guggolt”, hogy majdan ha ideje érkezik, akkor termetében, lelkében, szellemiségében – az eget célozva meg – nagyot szökkenhessen.


Letöltés: Kerek istenfája - Szent György és a Bika hava-részlet










Május 8. Mihály megjelenése

(Az arkangyal „eljövetelének” ünnepe.)

I. Gelázius pápa idejében (†496) Nápoly határában a pásztorok üldözőbe vesznek egy bikát, az hegyi barlangba menekül előlük; nyíllal próbálják leteríteni, ám a nyilak rendre lepattannak róla. Az esetet jelentik a püspöknek, aki háromnapos böjtöt és könyörgést rendel el; a püspöknek éjszaka megjelenik Mihály arkangyal és közli vele, hogy a bika barlangja az ő szent helye. (A Bikát jegyhónapjának eleje-közepén még nem lehet „elejteni”!). Templommá alakítják a barlangot, amelyben angyali seregek végzik az istentiszteletet.

A soproni Szent Mihály templomot középkori búcsúnapján zöld lombbal ékesítették.

Mihály megjelenése és az isteni gondviselés kapcsolatáról szóló mese gyönyörűen rávilágít ezen ünnep tartalmára. Fedics Mihály meséjében az Úr leküldi Mihályt a földi terekre, hogy egy háromgyermekes özvegyasszony lelkét vigye-vegye el. Az arkangyal, emberré válva megszánja a három gyermeket: egy év haladékot ad az özvegyasszonynak, s addig ő maga beáll parádés kocsisnak egy gazdag emberhez. A szerződésben kiköti, hogy senki előtt nem fogja megemelni a kalapját. Egyik alkalommal gazdájával a vásárban tartózkodván, egy koldus előtt mégis kalapot emel. Amikor gazdája kérdőre vonja azzal válaszol, hogy a koldus nem akárki: jobb vállán Jézus Krisztust, bal vállán Szűz Máriát, feje fölött magát az Atyaistent látta – s valóban láthatta is, angyal-léte okán. Mikor az egyesztendő leteltével az özvegyasszony lelkét elévitte a Teremtő Istennek, ő is felelősségre vonja dolga halasztásáért, mutatván neki az egyik búza szálában élő aprócska létezőt, hangsúllyal mondván: „Én ezen létező életéről is gondoskodom, honnan vetted, hogy nem törődöm majd az özvegyasszony három árvájával?” Mihályt megdorgálván meg is büntette azzal, hogy többet emberalakban nem jelenhet meg a földön. (Fedics Mihály meséje: Mihály megjelenése)

A szegényekben (népi vallásosságunk különösen a koldusban látta meg) jelenlévő Isten megsegítését a Szentírás alapozza, ezen szavaival: „Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára. (MTörv 33,2) Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára. Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: ‘Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.’ Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk, mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?’ A király így válaszol majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.’ Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: ‘Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.’ Erre azok is megkérdezik: ‘Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?’ Akkor ő így felel majd nekik: ‘Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.’ És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.«” (Mt.25,31-46)

A koldusban megjelenő Isten képe régi imádságaink egyikében így szerepel:

„Jobb vállamon Jézus Krisztus,
bal vállamon Szűz Mária,
fejem fölött Atyaisten.
Kerülj kereszt, őrizz angyal!”

Ezen imádság egyúttal zászlónkra is utal, hiszen ha függőlegesen maga elé tartja az ember (amit a kamaszodó gyermekek szívesen tesznek!), a zászló pirosa Jézus életadó áldozatát, zöldje Szűz Mária anyai óvását, a gerincet takaró fehérje pedig – amely a színek összessége – az Atyaistent idézi; a gerinc pdig az ember azon szerepére utal, mely szerint működésével az eget a földdel összekötheti. A piros-fehér-zöld színhármasa – népművészetünkben – már jóval a felvilágosodás hozta trikolór előtt jelenvaló volt.

 

Május 12-14. Pongrác, Szervác, Bonifác

(Ókeresztény vértanú; †304.; Püspök, vértanú; †304.; Püspök, vértanú; †303.)

 

Fagyosszentek, Göcsejben „fagyosnapok”. Az ekkor jövő fagy a sarjadó vetéseket, különösen a nagyon, rakoncátlanul nekiszökkenőt, s a zsenge hajtásokat tönkreteheti. Magyar legendájukban ruháikkal nyomorult betegeket takartak be, s a névünnepükön támadt szokatlan hidegben ők maguk megfagytak, de pártfogoltjaik megmaradtak.

Úgy tartották régen, hogy „sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz.” Az eleki németek trágyát égettek ilyenkor és félreverték a harangokat, hogy a pusztító fagyot elzavarják. A Szeged környékiek hitében csak a garabonciások tudják elzavarni a fagyosszenteket, azok „határt-égető” haragját. A garabonciás föltehetően népünk hitében nem ember képében élő személyiség volt, hanem jelenség; amely hasonlóképpen a középkori Európa Rosenkreutz-jelenéséhez akkor és ott jelent meg, ahol és amikor bajt kellett elhárítania. Ha nem ismerték föl, vagy nem részesült kellő fogadtatásban, akkor viszont bajt szaporított: esőt, vihart támasztott, jéggel verte el a határt.

Amint Sándor, József és Benedek, akik „zsákban hoznak meleget”, úgy a három „ác”, „Szervác, Pongrác, Bonifác” is – akárcsak a háromkirályok – hárman vannak. A három ugyanis – az első páratlan számosság! – cselekvésre ösztönző, mozdulást valósító-varázsló erővel bír (a páros számok a kiegészülés, a szimmetria-párosság okán, a megnyugvás jelölői).

A Teremtő Isten földi életünkben, mikoris lelkünk e drága edényben, a testben megpróbáltatik, a megpróbáltatások egyike a három „ác” korai aratása: mindez akkor történik, mikor a környezetünkben már tövében erősödik az áldozatból megújult határ; amikor akár már az elbizakodás is belénk költözhet. Nemcsak a kinti határban, hanem az emberélet kerek egészében is jelenvaló tulajdonságot valósítva ezzel.

Termésjósló-, és palántára üres nap e hármas névünnep.

Letöltés: Kerek Istenfája - Mihálytól a fagyosszentekig-részlet






IKREK

PÜNKÖSD HAVA, SZENT IVÁN HAVA

 

A régiek hitében húsvétot követő negyven napig Krisztus fényes, új öltözetében itt jár, él körülöttünk, közöttünk, bennünk; s áldozócsütörtökön fölemelkedik Atyja országába. Akkor, e magasztos napon egy villanásra nyitva marad Krisztus nyomában az ég kapuja: aki csak él, az mind-mind be akar nézni a Föntbe; csudalátni nyújtózik, aki eddig guggolt, félve a fagyos napok idő előtt aratását az most szökken; és vele szökken az ember lelke is, miképpen a száras-szálas nyurga kender, a rozs, a gomba s a liliom.

A Teremtő pipacsot, rózsát terít a tájra: a tűz, a vér fölfelé törekvő piros örömét; minden virág a Nap földi kedve, mely ekkor hatalmasan lendít fölfelé. (András lova az esztendő körének szembe-vidékéről a „Jézus Útján” át ide jár „parázsért”; s Erzsébet asszony rózsává változott kenyere is, az „Isten barázdája” szembe-felén – itt terem. A Tejút egyik „fészke” a Nyilas, a másik az Ikrek csillagképe; adventnek, s az Ikrek havának „tulajdonságot adó” égi képletei ezek a csillagképek.)

Áldozócsütörtökön és holdudvarában szinte hallható a növekedés: fecseg, locsog, cserfel a fa, a határ, a bogár, a madár, az ember; nyüzsög, nyüstöl a mindenek vér-kedve, s a nagy akarás a küzdelmet, a verekedést is hozza. Ki-ki akaratlanul is árnyékot ad a lustábban nyújtózónak, elnyomja-lopja annak életét.

A Fönt leköltözik, s e verekedésben is kamaszos szűzi óhajtásban a Paradicsom valósul a földi tereken – a Szentlélek hatalmas kiáradásának ereje által: együtt van itt, aki még zsenge alig-növény azzal, aki már virágzó csupa-pompa, s némelyek immár érett gyümölcsüket is kínálgatják.

Az Ikrek a kamaszkorral rokon: a szárbaszökkenés időszaka, a „csodalátásé” és a birkózásé. Valahány kamasz lelkében a gyermek és a felnőtt viaskodik ma is egymással; de a csatát minden kamasznak a környezetével is (elkerülhetetlenül) meg kell vívnia.

 

Május 25. Orbán

(A korai középkor egyik jeles pápája; †230.)

223-tól pápa. A városban tomboló keresztényüldözések idején a Róma falai mellett levő katakombákban időzik a keresztények között. Azonban itt is rátalálnak, s először a Vespasianus-palotába, majd innen a Rómától nem messze levő Jupiter-templomot rejtő faluba viszik, és börtönbe zárják. A hívek a börtönhöz menve bebocsátást kérnek a börtönőrtől és imádságban töltik az éjszakát. Másnap Orbánt kegyetlenül megkorbácsolják társaival együtt, majd újra börtönbe vetik. Következő nap újra megjelennek a hívek és a börtönőr is csatlakozik hozzájuk: Orbán megkereszteli, meg is bérmálja, majd ünnep lévén szentmisét mutat be, s mindannyian megáldoznak. Mikor a császár fülébe jut, hogy börtönőre kereszténnyé lett, fejét véteti. Miután Orbánt nem tudják hite elhagyására bírni, Jupiter templomába vitetik, ahol szavára a bálványszobor ledől, és több pogány papot halálra zúz. A helytartó fejvesztve menekül, de végül visszatér és kegyetlenül megbotoztatja a keresztényeket – egyikük bele is hal az ütlegelésbe, őt éjszaka méltóképp eltemetik. Harmadnapon a Diána-templomba hurcolják a megmaradtakat, majd miután megvallják hitüket, lefejezik őket. Orbán emlékére templom épül a via Appián; ám ez a későbbi viszontagságos időkben összedől, így az ereklyéket másik templomba szállítják.

Orbán pápa rendeli el, hogy a miseáldozat kelyhe és tányérkája aranyból vagy ezüstből készüljön. Először kehellyel a kezében ábrázolják; később a kehely helyébe sokhelyütt szőlőfürt kerül. Szőlőművelők, kádárok, kocsmárosok védőszentje.

Névünnepe a könyörgő, áldást áhító szőlőhegyi körmenetek napja; számos szőlőhegyen szobra, vagy kápolnája áll. Ha jó az idő, ilyenkor körülhordozzák a szent képét vagy szobrát a szőlőben, ha pedig rossz időt hoz, szobrát meghempergetik a sárban. A baranyai német gazdák még feneküket is mutogatták neki, hangos szóval mondván: „Drink, drink, Orbán!” – a két szent, Flórián és Orbán „megbüntetése” oka az lehet, hogy a régiek igen féltek a tűzkártól és fagytól; s a maguk eszközével igyekeztek elébe menni ezen büntetéseknek. A szentek maguk is gyarlónak, esendőnek, bűnösnek érezték magukat csakúgy, ahogyan vallásos népünk is viszonyul hozzájuk, Isten-adta szerepükhöz. A szenteket eleink Istenhez való közelségükért tisztelték, nem holmi panteizmus vagy szellemhit megmaradt emlékei ők; de nem is őket imádtuk, ahogyan református testvéreink gondolják – a szenteket tiszteljük, mert Isten végtelen kegyelmét számunkra tiszta életükkel eszközölni tudják, ám az imádás egyedül Istent illeti – a szentek tisztelete ezért kitüntetett műveltségünkben. S végül nemzetünk is törekszik Isten szentje lenni, beteljesítve Jézus parancsát: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt.5,48), amint történelmével, vállalt sorsával méltán vívta ki a „Népek Krisztusa, Magyarország” címet.

Nagykéren az Orbán-szobor kezébe cseresznyét adnak. Ugyanitt a szőlőhegyről visszaindulóban a csőszök lövöldöznek, hogy az ártó szellemeket elriasszák. Orbán napja körül általában hűvösre fordul az időjárás, ami a virágzó szőlőben nagy kárt tehet. A régiek azt tartották, hogy napja után nem kell már fagytól tartani. „Egyenesen száll a kéményből a füst, mert Orbán eltávozott a tűzhelyről” – mondogatták. Kethelyen és a Galga mentén seprűvel űzték az utcaajtóig, és verték nyomában a földet.

A gutorföldiek szerint ő ereszti ki a legyeket a zsákból; a nemeshetésiek pedig azt tartják, hogy a dongókat is Orbán „szabadítja”. A méhek, Orbán bogarai (más nevükön „Jézus bogárkái”) e napon kezdenek rajzani. A zamárdiak tapasztalatában „amilyen Orbán napja, olyan lesz az ősz.”

I. Orbán pápa földi maradványai több mint hat évszázadon át Rómában nyugodtak. A Szent Orbán-ereklyét 849-től 1771-ig az elzászi szőlővidéken található Erstein városka kolostorának templomában őrizték. Ekkor terjedt el Orbán tisztelete az egész nyugati világban.

Andrássy gróf 1771-ben Rómában járt. A tokaji aszúbort iszogatva került szóba, hogy e neves magyar borvidék nem minden évben terem aszú készítésére alkalmas szőlőt, és hogy a tavaszi fagyok milyen nagy károkat okoznak. Állítólag ekkor ajándékozta az egyházfő a magyar grófnak Szent Orbán teljes ereklyéjét. Elzászból átszállították Monokra (Kossuth Lajos szülőfalujába), ahol Andrássy ekkor épült kápolnájában helyezték el. Az ajándékozási okirat névre szóló és hiteles. Ma a monoki római katolikus templomban található Szent Orbán ereklyéje, ahol oroszlánlábas ezüst ereklyetartóban őrzik.

Orbán tiszteletéhez tartozik, hogy nemcsak keresztnévként, de vezetéknévként is előfordul (különösen a székelységnél, a keleti végeken éppúgy, mint Erdélyben).

 

Letöltés: Kerek Istenfája - Ikrek hava május-június-részlet

 

Pünkösd

(„Vándorló ünnep”, húsvét után a 8. vasárnap.)

 

Pünkösd az Egyház születésnapja; e napon az Atya jobbján trónoló Krisztus „hét ajándéka” száll alá: rangját, hitelét kapja a fölfele törekvő sok szép akarás.

Az apostolok feje felett lángnyelv alakjában a Szentlélek lebeg: „És mikor pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesenzúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenkire azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a lélek adta nékik szólniok.” (ApCsel 2,2-4.)

Amint az apostolokra is kettős lángnyelvek ereszkedtek alá, úgy e csoda kétféleképp is megnyilvánul számunkra: az alászálló Szentlélek tüze parázslik az apostolok szavában, felgyújtva a hit lángját a lelkekben; s ugyanakkor a nyelveken szólás csodája a „láng” szóban is tükröződik, hiszen ez az Egyház nyelve a latin (s a belőle származó nyelvek) alapszava a nyelvre (lingva). Így lesz pünkösd csodája az egyszeri és az egyetemes összeolvadásában még hatalmasabbá: a Krisztus igazságát a Szentlélek erejével hirdető „nyelveken beszélő” Egyház születésnapjává.

Azon a jeruzsálemi pünkösdön, amikor a zsidók az Egyiptomból való kivonulásukat ünnepelték, együtt van a tizenkét apostol (Júdás öngyilkossága után Mátyással kiegészülve); a nemzedékről-nemzedékre öröklődő hagyományban az apostolok között jelen van Szűz Mária is. Az apostolok pedig – mesterük hiányában – föltehetően féltek. Félelmüknek kettős oka adódhatott: egyrészt árvának érezvén magukat joggal gondolhatták, hogy akik kint „ünnepelnek” elég erősek voltak ahhoz, hogy a közénkszületett Istent keresztre feszítsék, s ezért bármikor velük is elbánhatnak. Félelmük másik okát a megfelelési kényszer adta: hiszen a Mester égbe távozása előtt így szólt: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt. 28, 19-20). Erre a feladatra ők azonban – Krisztus nélkül – alkalmatlannak tartották magukat. A váratlan, gyűlölet-adta haláltól való rettegés és szorongás, hogy ki-ki a társadalomban – ma is! – képtelen Isten-adta hivatását betölteni (legyen bár gyermek, középkorú vagy öreg, férfi vagy nő) kishitűséget szült szívükben; ám a Szentlélek ereje, nemcsak akkor és ott, Jeruzsálemben, hanem mindenütt amikor ennek ideje érkezik kiárad ránk, s e kettős tövű félelem fölé emel. Így talán az sem véletlen, hogy amikor „hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása” (ApCsel. 2,2), s a kettős lángnyelv megjelent az apostolok feje fölött, közülük a legesendőbb, Péter, szólásra emelkedett és szavát mindenki értette – lett légyen görög, zsidó, vagy más nyelvű –, hiszen a Szentlélek szólt belőle (amint Jézus ezt korábban megígérte tanítványainak: „Amikor pedig átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéljetek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél általatok.” (Mt. 10, 19-20) E beszéd (az Ige) hatására háromezren térnek meg: „Akkor Péter, aki a tizeneggyel ott állt, felemelte szavát, és beszédet intézett hozzájuk: »Zsidó férfiak, és Jeruzsálem összes lakója! Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Nem részegek ezek, ahogy ti gondoljátok, hiszen a nappalnak még csak a harmadik órája van, hanem csak az történt, amit Joel próféta megmondott: Szolgáimra és szolgálóimra kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, és prófétálni fognak.” (ApCsel 2,14-17) „Számos egyéb szóval is bátorította és buzdította őket: »Mentsétek meg magatokat ettől a gonosz nemzedéktől!« Azok tehát megfogadták szavát és megkeresztelkedtek; körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk.” (ApCsel 2,40-41)

Pedig korábban Péter volt az, aki az Urat – minden fogadkozása ellenére! – háromszor is elárulta (...)

Péter, a kőszikla, akire Krisztus az ő szent Egyházát építette, maga is esendő volt. Péter után a többi apostol is feladatát végzendő, útnak indul. Nincs mögöttük anyagi tőke, nincs mögöttük hadsereg, nincs ember-kitalálta intézmény és mégis történelmileg „alig-idő” alatt a római birodalom lakosságának jelentős része, a java megtér, Krisztusra talál – annak ellenére, hogy a római császárok egyik kedvelt szórakozása volt a keresztényeket arénába terelvén felfegyverzett gladiátorokat vagy oroszlánokat engedni rájuk. Ezzel indul útjára Krisztus diadalmas Egyháza – és hódította meg a világot!

A Szentlélek mindig és mindenhol folyamatosan kiárad a teremtett mindenekre, de a Teremtő akaratából legteljesebb kiáradása pünkösd és annak holdudvara (nyolcada); aki a Kárpát-hazában él, ezen alkalmon a teljesnél is teljesebben részesülhet a Szentlélek áldásában, ha Csíksomlyóra zarándokol. Ezt a helyet Isten csodával jelölte ki még a középkorban; első fatemplomát Hunyadi János idején az ideérkező ferencesek építették. De előtte is, Mária-ünnepeken már ezrek látogatták, jöttek énekes- imádságos, böjtös lélekkel – találkozni Istennel.

A pünkösdi zarándoklat e szent helyen 1567-ben kezdődött (a ferencesek előtt minden jel szerint pálos szerzetesek éltek e helyen). Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes, csíkszeredai plébános kutatásait összegezve az alábbiakat mondta e csata és a búcsú kapcsolatáról: „A ferences hagyomány és a csíki köztudat azt tartja, hogy a Hargitán, a Tolvajos-tetőn 1567. május 17-én volt egy csata a csíki katolikusok és az őket unitárius hitre téríteni szándékozó székely sereg között. Ez a harc a katolikusok győzelmével ért véget, és ennek emlékére gyülekeznek minden évben Csíksomlyón a hívek. Van azonban olyan vélemény is, mely szerint ez az ütközet nem történt meg, mivel nem lehet olyan eredeti, korabeli dokumentumot találni, amely erről írna. (…)

Búcsút engedélyezni a pápának fenntartott jog. 1300-ban VIII. Bonifác pápa szabályozta elsőként a búcsúengedélyezést. Először 50 éves ciklikusságban, majd 25 éves időközönként hirdettek búcsút a pápák. Legutóbb 2000-ben II. János Pál pápa Krisztus születésének kétezredik évfordulója tiszteletére hirdetett búcsút.

IV. Sixtus pápa Mátyás király kérésére 1471-ben búcsút engedélyezett tíz pálos kolostorban, majd 1475-ben minden pálos kolostorban. Utóda VIII. Ince pápa 1484-ben adott a pálos rendnek búcsúengedélyt pünkösd szombatjára és vasárnapjára. Minden bizonyíték arra mutat ugyanis, hogy a ferencesek előtt a pálos rend volt Csíksomlyón. Erre utaltak az 2010-ben végzett régészeti ásatások, amelyek 14. századi leleteket azonosítottak. A monostort valószínűleg Lackfi Endre erdélyi vajda építtette, fogadalma emlékére, hogy a székelyekkel a moldvai részeket megszállva tartó tatárok fölött nagy diadalt aratott 1345-ben és 1352-ben. 1421-ben, majd 1432-ben a törökök, amikor feldúlták a Székelyföldet, felégették, földig rombolták a kolostort is. Sok szerzetest megölhettek, ugyanis a pálosok harcos rendet képviseltek, életüket is képesek voltak áldozni azért, hogy a pogány ne tiporja Mária országát. A túlélők a Salvator-remeteségbe húzódtak vissza, lemondva a lerombolt monostorról.

A remetéket a nép szívesen felkereste a Salvator-hegyen. Hunyadi János vajdának és a pápa követének, Újlaki Dénesnek jogában állt egy szerzetesrend monostorát egy másiknak átadni, így kaphatta meg ezt a ferences rend 1442-ben. 1448-ban a hitélet és középfokú oktatás is elindult már a csíki konventben, mert a tizenkét felsőfokú végzettséggel rendelkező szerzetes közül kettő mindig a középfokú iskolát vezette. Valószínű, hogy a pálos hagyományból a ferencesek a búcsút is átvették.

János Zsigmond fejedelem Csíkba küldött kilenc prédikátort, hogy térítsenek mindenkit unitárius hitre. Mikes kapitány úgy bánt el velük, mint Mátyás király a huszitákkal: nyakig a földbe ásatta őket. Ahogy mondta: elültette a palántákat, amelyek persze imigyen nem kelhettek ki. Ennek hatására Telegdi Mihály királybíró összegyűjtötte a Homoród-menti és Nyikó-menti unitárius székelyeket, akiket szabad rablás ígérete mellett arra biztatott, hogy meginduljanak Csík ellen. Mikest élve elfogták, hogy pünkösd napján Udvarhelyen kivégezzék. Egy Fabritius nevű diplomata pap, aki János Zsigmond udvarához tartozott, levélben értesítette a csíkiakat. A térítésekről tudhatunk a szentegyházi katolikus egyházközség 1572-ben írt panaszleveléből, amelyet Báthory István fejedelemhez küldtek, hogy az udvarhelyi királybíró nem engedi, hogy körmenetet tartsanak, papjuk legyen, ami akkoriban ellehetetlenítette a működésüket. A fejedelem visszaírt a bírónak, hogy engedélyezze az egyházközség akadálytalan működését. Szintén Báthory István telepítette be a jezsuita szerzeteseket, megalapítván 1580-ban a kolozsvári egyetemet. Ezek a jezsuiták amikor 1581-ben Csíkban misszióztak, értesültek a csatáról, és mivel minden útjukról, tapasztalatukról be kellett számolniuk, lejegyezték e történetet is. 1729-ben Péterffy Domokos ferences misszionárius másolja ki – az akkori rendházfőnök engedélyével – ezt a dokumentumot. Ugyanezt a jezsuita forrást használta fel később Cserei Farkas is.”

Darvas-Kozma József elmondásából tudjuk, hogy 1572 és 1780 között több mint harminc olyan utalást talált, köztük a csíki papság és a szentegyházi hívek 1735-ben kelt levelét, amely a hargitai csata győzelme nyomán fogadalmi búcsúként tünteti fel a csíksomlyói pünkösdi búcsút, „tehát nem 1567-ből ered, de a győztes csata egy újabb patinát, erőt, hírnevet adott neki”.

Legutóbb, 1949-től 1962-ig a földi hatalom akadályát tette a zarándoklatnak, de azóta minden esztendőben a magyarság java – nemcsak a Kárpát-hazából, hanem a földi világ legtávolabbi helyeiről is – idelátogat, évről-évre egyre többen és többen. A székelység hite szerint Trianon gyalázata fölé – gyarlóságunk és tévelygéseink ellenére – az itt teljességgel kiáradó Szentlélek ereje emeli a nemzetet. Csíksomlyó – minden vadhajtása ellenére – a nemzet magára- és Krisztusra találásának szent helye.

Néhány esztendeje Csíksomlyó pünkösdszombati szentmiséjével együtt Pilisszántón is szentmisét mondanak. 2017 óta a budai szent Anna-réti ájtatosság is a csíksomlyói és pilis- szántói imádsággal egyidőben, azonos rend szerint történik.

A pünkösdi, csíksomlyói zarándoklat szerves része a „napnézés”: pünkösdre virradó hajnalon a zarándokok a Kis-Somlyó oldalán lévő Szent János keresztelőkápolna előtt (manapság inkább a nyeregben) várják a Szentlélek erejét sugárzó, „Boldogasszony kapujában” fölkelő Napot – akit a székelyek és csángók (hagyományát tartó vidéken a mai napig) áldottnak neveznek. E Napban ők a „repecskélő” Szentlelket, egyesek Boldogasszonyt, az Istenszülő asszonyt a gyermek Jézussal látják megjelenni. A napnézők egy villanásnyi időre szent révületbe esnek, ízelítőt kapván az öröklétből. Mindennek valósulásához hozzá tartozik a gyalog-zarándoklat (Erdély némely vidékéről napokig gyalogolnak kereszt és zászló alatt, de újabban Nyugat-Magyarországból is érkeznek gyalogszerrel!); a zarándokok „beköszöntése” a kegytemplomba Babba Máriához, mintegy jelezve a „Mindenki Édesanyjának”, nemzetünk örökös Királynő Asszonyának: megjöttünk hívásodra, a Te örökös otthonodba. A zarándokok ezután a Kis-Somlyó oldalán lévő meredek „Jézus-hágó” tizennégy stációkeresztjét látogatják és imádkozzák végig, ezáltal újra meg újra átélve Krisztus szenvedését. Éjszaka a Salvator-kápolnában, a mellette levő tisztáson, a kegytemplomban, régebben a csobodfalvi Péter-Pál-templomban is böjtös virrasztást tartanak; mindezen szertartás-láncolattal előkészítik fényt óhajtó lelküket a „mindenség templomában” történő hajnali csodára.

Pünkösdben is jelen van húsvét és karácsony is: az éjjeli virrasztás és a tizennégy stáció húsvétot, a napnézésben pedig, a Nappal-Napban megszülető Jézus – az Igazság Napja, Sol Isutitiae (Mal.3,20) – karácsony örömét idézi meg.

A 2000-es évek után nemsokkal a Kárpátok Széphavasa is újra szerepét kapta pünkösd hétfőjén. A középkorban az itt épült Szentlélek-kápolna a Kárpátokon túli csángó magyarság és a székelyek (a különböző szerepű magyarság) találkozásának szent helye volt. Mária Terézia veszteglőzár-rendelete (1744) vetett véget a csángók és székelyek pünkösd szombati e helyen való találkozásának, ahonnan a csángatók („riasztók”) és a határvédők népe együtt zarándokolt Csíksomlyóra. Pünkösd hétfőn, visszamenetükben itt köszöntek el egymástól. (…)

A második ezredfordulót követően először egy apró zarándokcsapat, majd egyre többen keresték föl a Szentlélek-kápolna romjait pünkösdhétfőn, litániát téve a nemzet fölemelkedéséért. E buzgóság egyesületet létesített (Széphavas Egyesület), amely kalákamunkával, s a Kárpát-hazai hívek adományaival újraépítette a Szentlélek-kápolnát. 2014-ben, amikoris pünkösd hétfőn Tamás József, a székelyek segédpüspöke fölszentelte a templomot, több százan voltak jelen ekkor a Kárpát-haza különböző részeiből és a hazán kívüli szórvány-magyarságból: voltak itt újra csángómagyarok is (nemcsak a gyimesből, de Moldvából is) és ekkor a kápolna Isten-adta szerepéből következően újabb csoda történt: az egymással szembenálló, egymást vádoló két szomszéd falu (Csíkszépvíz és Gyimesfelsőlok) zarándoknépe a szentelés alkalmán kibékült egymással. A magyarság egyesülése e sátáni, mindent és mindenkit szétszóró, egymás ellen fenekítő időben a Szentlélek erejéből újra elkezdődött.

Pünkösd valamikor a nyár bevonulásának látványos ünnepe volt. Néhány faluban ekkor állították a hajnalfát, a legtöbb helyen azonban e napon táncolták ki. A délelőtti istentisztelet után számos helyen lánysétát tartottak, s kántáló gyermekek járták a házakat. Délután a falu népe teres tisztásra, vagy a községi legelőre vonult ki, ahol a legények „lófuttatást”, „bikahajszt” és kakasnyakazást tartottak. A legényvetélkedőben az ember gazdaként, a teremtett élő mindenek gazdájaként szabályozni vélte a határban lévő növények szárbaszökkenéssel járó „birkózását” is. Aki a lófuttatásban vagy a bikával való harcban győzött, azt pünkösdi királlyá avatták. Rendszerint a pünkösdi király lett egyben a legénybíró is. A legénybíró-választásnak ezen vetélkedési módjában a tisztségviselésre alkalmas személy tisztségbe kerülésének őstársadalmi formája maradt meg. A legénybíró jelvénye királyi pálca volt, amellyel egész éven át fenyíthetett is; a Dunántúlon koszorút, másutt koronát és pántlikát kapott. Ő kezdeményezte a mulatságokat, szokásjátékokat, s rendezte vasárnap délelőttönként a legénybírói „igazlátó” gyűlést. A legénybírót deres, kaloda nem fenyegette; borát a földesúr vagy az elöljáróság fizette; lovát és marháit a legénytársak őrizték; hivatalos volt minden lakodalomba, házi-, vagy kocsmai összejövetelre; a rendtartás ellen vétő legényekre bírságot, vagy „lapickaütést” rótt ki; neki minden legény engedelmeskedni tartozott. Hatalma valóságos hatalom volt: az életet merevítő, római típusú társadalmi rendszerben így az Isten-adta szabadság valósulhatott; ez a forma a vének tanácsa, az „igazlátógyűlés”, a sógorság és komaság sajátos valósulásával együtt a Kárpát-hazában hagyományát tartó vidékein lehetőségét adta és adja ellenséges társadalmi és intézményi közegben a magyarság megmaradásának. Ezek az Istentől való őstársadalmi formák a Szentlélek mindenek fölött való, az ember gyarlósága fölé emelő erejét valósították.

Szerte az országban pünkösdi „királynéjárást” is tartottak. A királynét rendszerint szalagokkal és virágokkal ékesítették; kendője volt, fejét koszorú koronázta, s arcát fehér fátyol fedte. Csallóközben hat pünkösdölő lány talpig fehérben, koszorúsan járta a falut és szépen felöltöztetett virágos, koronás fabábot vittek magukkal, a „kiránét”. Palócföldön négy fehérre hámozott botocskára feszített piros kendőt tartott négy leány a királyné feje fölé, akit a menet ünneplőruhás lányai körbetáncoltak. Két nagyobb lány vezette Somogyban a négy-öt esztendős királynét – növekvő kedve az ilyen korú kislánynak a legnagyobb! Ugyancsak itt a királyné neve „cucorka” volt, ami a fonóban kenderszöszből csavarintott, jóslásra szolgáló bábocskát jelentett. A cucorka kísérete, az önmagában is termékenységet jelentő, gyorsan szárba szökkenő kender emlegetésével kívánt bőséget, magasra emelve a királynét: „akkora kenderünk legyen, mint a mi cucorkánk!” Mátravidéken a „pünkösdi kiráné” fejét rózsakoszorú ékesítette tizenkét tagú kísérete fehér ingvállba és piros virágos szoknyába öltözött.

Palócföldön a pünkösdi királyné kapta a hatalmat és a büntetés pálcáját. Ugocsán a király maszkot viselt, fején papírkorona ékeskedett, mellén háborús érdemrendek, s két maszkos palatinusa kísérte.

Amint a pünkösdi király szerepe a határban birkózó növényi életet szabályozta, úgy a pünkösdi királyné a vele rokon nő-növényi élet szárbaszökkenését segítette.

Az ország számos vidékén a pásztorok gonoszűző „kongózást” tartottak e napon. Féreg-  és betegségűző napnak számított. Sok helyen hajnalban fehér lepedővel harmatot szedtek a lányok, s a patakban fürödtek. Az állatokat zöld ággal ékesítették és „életvesszővel” meg is veregették.

Idő-, és termésjósló napnak is számított pünkösd magasztos ünnepe.

Letöltés: Kerek Istenfája - Pünkösd-részlet

 

RÁK

SZENT IVÁN HAVA, SZENT JAKAB HAVA

 

Aki az Ikrek havában szárbaszökkent, az a Rák idejében kalásza formáját, gyümölcsét, rangját, nemzetségét kapja; ilyenkor címerét hozza már a kukorica is, virágját a mák meg a krumpli… „Isten terített asztalává” lesz a határ, s ezt immár „körbeülheti” az élők „nagycsaládja”.

A gabonának június 15-én Vid „tövét szakítja”, s ahány fajtája csak van, az most mind érni kezd; július 2-a, Sarlós Boldogasszony napja pirosbetűs ünnepet hoz: megjelenése a régiségben az aratás kezdetét jelölte. („Nehézkes Mária” megy e napon Erzsébetet látogatni; a határ minden búzafeje ilyenkor Nehézkes Mária, minden kalász-méhben élet simul, a boldogságos Istenanya gyermeke.)

E napon jóval napkelte előtt hálaadás zengett minden (katolikus) templomunkban. Az emberek a templom fala mellé támasztották az aratás eszközeit, hogy áldás legyen rajtuk, s majdan az aratáson is. Mise után a templom egész népe a már megáldott szerszámokkal énekelve indult a határba. A nagycsaládokat ezen a hajnalon a „nagyasszony”, a család „asszony-öregje” vezette, s ő vágott három marok búzát sarlójával az érett táblából, s kötötte át, öltöztette piros szalaggal; e kicsi kéve neve számos vidékünkön Jézus volt (sok helyütt az aratás végén kötötték a „Jézus-kévét”). A serdülő lányok búzavirágból koszorút kötöttek a kéve fejére. A búza sár-aranya, kalász-sugara, szeme-sikérje a Napot idézte meg: „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap”; s a Nap Jézust hozta és hozza el minden hajnalon: „– Mit látol a fényös napon? – Ott látom a fényös Jézust!” (Gyimes) – imádkozták a régiek (a tápai öregek azt tartották, hogy Jézus a Napban lakik, s onnan irányítja a világot; a Napot emiatt tisztelték, de akit Isten akaratából megidézett, a közénk születettet, Jézust imádták egyedül); s minden búzaszemen rajta látták Jézus képét, vagy Boldogasszonyét, Gyermekével. Körbetérdepelték e kévét, s a felkelő nap felé fordulva megköszönték a Teremtőnek, hogy ismét úgy terítette meg a „mindenki-asztalát”, hogy jut bőven a családnak, a szegényeknek csakúgy, amint az ég madarainak is. Azután hazatértek; az aratás testet-lelket próbáló nehéz munkáját, ha telehold adódott éjszaka, vagy másnap reggel kezdték el.

A Rák – a határ „terített asztala” – érettséget hozott, alkalmát annak, hogy a felnőtté vált két különnemű eggyé legyen, családot alkosson. Bár az emberélet Rák-szakasza adta az egybekelés idejét, az esküvők nagyfarsang végén voltak, s az ekkor összeházasodók negyvenhét napig, húsvét hétfőig nem ölelkezhettek. A halálba avatódtak be eképpen, amely a nagyböjt időszakában egyetemesen jelenvaló; a földbe vetett mag szerepét „játszották el”, hiszen a házasságban nekik is azzá kellett válniuk: olyanná, aki oda tudja adni magát, aki áldozatra megy az újért – a fészeknyi gyermekért. A régiségben a házasságot a halál első lépcsőfokának tekintették.


Június 24. Iván

(Szent Iván, Keresztelő Szent János; Zoborvidéken: „Virágos Szent János”,
Szeged környékén: „Búzavágó Szent János”)

 

A nyári napforduló ősi ünnepe. Tűzzel, tűzgyújtással emlékeznek meg róla napjainkban is. Őseink hitében Isten tűzzel teremtette a világot, a tűzből kipattanó szikrával; innen ered a tűz Naphoz hasonló, látszólag határtalan tisztelete.

Az Írás szerint Keresztelő János hat hónappal előzte meg születésével a Megváltót: „Volt egy Istentől küldött ember, János volt a neve. Azért jött, hogy tanúbizonyságot tegyen a világosságról. Nem ő volt a világosság, hanem azért küldetett, hogy bizonyságot tegyen róla, és mindenki higgyen általa.” (Jn.1,6-7) – mondja Jánosról a Szentírás. (…)

„…Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell.” (Jn.3,30) – mondja János Jézusról, s magáról. János születése után rövidülnek a napok, Jézusé után pedig növekszik a világos órák száma.

Keresztelő Jánosé a víz, Jézusé a tűz „szerepe”: „És tanúságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket mint galambot leszállani az égből; és rajta maradt. És én nem ismertem őt; hanem aki vízzel keresztelni küldött engem, az mondá nekem: Akire látod a lelket leszállani és rajta maradni, ő az, ki Szentlélekkel keresztel.” (Jn.1,32-33)

Az Árpád-kori Magyarországon a gyepűhatár monostorait ajánlották oltalmába. A Szentföld védelmére johannita rend alakult; III. Béla hazánkba telepíti őket, II. Andrást ők is elkísérik szentföldi hadjáratába, IV. Béla pedig rájuk bízza az ország keleti részének védelmét.

János a mészárosok védőszentje, mártíromságának eszköze, a bárd miatt; de tisztelték a bányászok is. A Jézust megkeresztelő János alakját számos barokk keresztelőmedencénken megtaláljuk.

Szent Iván hitvalló remete dalmát fejedelem gyermeke, aki a királyi koronáról önként lemondott. Egy barlangban élt elvonultan, 14 éven át elmélkedett és böjtölt Prága és Karlstein között. 904-ben megbetegedett, s visszaköltözött Mennyei Atyjához. Sírján később kápolna, utóbb bencés kolostor és templom is épült. Ünnepét – Keresztelő János fontosságát hansúlyozandó – hajdan másnap, 25-én ülték meg.

A felsőszentivániak szerint azért kell a jánosnapi tüzet háromszor átugrani, mert János édesanyja méhében hármat ugrott az örömtől, mikor a „Nehézkes Mária” köszöntötte. (A hármas szám ősidők óta az élet, az élet folyamatosságának, a termékenységnek és a cselekvésnek alapszáma, számossága.) Csíkdelnén előestéjén a hívek a templomban hálnak, s ilyenkor hallani vélik a Jordán vizének zúgását is. Más csíki falvakban az asszonyok zöld ágból, ágak szövevényéből sátrat építenek és imádkozva virrasztanak benne. A tüzet azért ugrották át, hogy minden szomorúságuk eliszkoljon; égő üszköket hordtak a másik, áldó tűzről a határba, hogy áldás legyen a termésen, s ugyanezért temettek belőle a földek kertjébe is; s kereket forgattak – néhol szalmából font égő kereket gurítottak, megidézve ezzel a napfordulót, s minden dolog forgandóságát.

Letöltés: Kerek Istenfája - Rák hava és Szent Iván-részlet



Június 27. László

(1077-1095-ig magyar király, a lovagkor eszményképe.)

A magyar lovagkor példaképe, népünk „tátus” királya, mondáink hőse, a legnépszerűbb magyarszent a régiségben. Harcos, nomád férfieszmény, Prohászka Ottokár szerint Atilla karizmájánakörököse, szent patrónusa (Athlete Patriae); népünk „újrakeresztelője”.

Lengyel nevelésben részesült. Hazatérte után harcra kelt a kunokkal és besenyőkkel. Acserhalmi (kerlési) csatával indult útjára lovagi híre. A Képes Krónika meséli el az unokatestvérével, Salamonnal történt „párviadalt”. E küzdelem során Mogyoród tájékán – ahol László ekkor testvérével, Gézával tartózkodott – világos nappal mennyei látomásban részesült: az Úr angyala szállott le az égből, kezében aranykoronát hozott és azt Géza fejére tette. A bokorból tüstént menyét ugrott elő és szaladt föl Géza lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugrott (a menyétet mindenki látja, de a koronát csak László, a táltos király) – e látomás a Salamon fölött aratott diadalt jósolta. Géza ekkor fogadalmat tett, hogy a látomás helyén, ha a győzelem neki adatik, a Szűzanya tiszteletére egyházat építtet… Királlyá koronázása után Lászlóval együtt fölkereste a csodás győzelem helyét. Ekkor szarvas tűnt föl előttük, szarvai telis-tele égő gyertyákkal; az erdő felé iramodván lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek nyila elől a Dunába szökkent. „Bizony nem szarvas volt az, hanem Isten angyala” – mondta László, „agancsain a gyertyák fényes tollak, s ahol a lábát megvetette: ott kell a monostort fölépíteni.”

László a régi „edényeket” nem szünteti meg, csupán új tartalommal tölti meg; amint népmeséink a mi „Ószövetségünk”, úgy László legendája az Újszövetséggel, annak időszerű tartalmával szenteli meg a régiben lévő krisztusi tartalmat.

„Madár méne fönn az égen/ nem madár az, fényes angyal” – szól az archaikus imádság.Mindez fényes bizonyítéka annak, hogy ezen „újítást” a nemzet elfogadta, életének élő részévétette. A legtöbb ember-alkotta újítás az idő rostáján kihullott, nyom nélkül maradt; ám az Istentől jött újítások, az Ő „javításai” rendre beépültek népünk életébe, formálták, alakították azt.

Szent László ugyanakkor „kövesít” is: véglegesíti, „megszenteli” a korábban is élő hagyományt, maradandóvá szilárdítja a megélt szokást. Nemzetünk különböző természetű vándorlása véget ér, táltos királyunk helyhez köt. E kövesítés „gúzsozást” (béklyót) hozható erejét források fakasztásával, Boldogasszony segítségével oldja, szelídíti.

Géza korai halála után a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, ám ő mindaddig nemkoronáztatta meg magát, amíg Salamon le nem mondott a trónról. A Pozsony várába zárkózott Salamon ellen kénytelen volt hadat viselni. Vitézi ruhában egymaga lovagolt a vár alá. Salamon elindult a várból, hogy megvívjon az „ismeretlen” vitézzel (nem ismerte föl ugyanis Lászlót), ám riadtan fordult vissza – Lászlót az angyalok tüzes karddal védelmezték.

László szorgalmazta Gellért és Imre herceg mellett István szentté avatását is (1083). ld.István, Gellért. Az újratemetésnél István sírjának fedőkövét nem tudták elmozdítani a helyéről.Charitas – somlyai szentéletű apáca – szerint a követ mindaddig nem lehet fölemelni, míg a királyi családban teljes béke nincsen; s valóban: Salamon szabadulása után a követ könnyedén elmozdították helyéről. Később Salamon az isztriai Póla erdőségeiben élt remete-életet. Népünk boldogként tartotta számon, s tisztelte őt – minden korábbi gyarlósága ellenére (Salamon birtokot kapott, ám hatalom nélkül, s László ellen mégis merényletet tervezett – ezért László Visegrád várába záratta).

László tágította ki a keleti gyepűhatárt; Erdélyt véglegesen az ország testébe építette. Horvátországot jóllehet hazánkhoz csatolja, de a horvátokat Szent Lászlónak ezen cselekedete a hűbériségtől védte meg, hiszen a német-római birodalom – hasonlóképpen mint Lengyel és Csehországot – a lengyel királyi házat, Zorimir halála után, hűbérállammá szándékozott tenni. Horvátország a szent korona tagjaként egyenrangú része volt a honalapító nemzettel együtt a Kárpát-hazának (ez Európában páratlan és példátlan rang és együttműködés).

Váradon püspökséget alapít – ő Erdély patrónusa is egyben. Az első keresztes hadjárat vezéréül Lászlót szemelték ki, ám közbejött váratlan halála miatt már nem tölthette be e tisztséget. Halála után egy évszázaddal az a hagyomány járta, hogy a nemzet három esztendeig gyászolta őt tépett ruhában, úr s szolga egyaránt. (Atilláról is ezt tartották és fiáról, Dengedicsről is.) Végrendeletében meghagyta, hogy a váradi székesegyházban temessék el. Nyáridőben halt meg, a Vág völgyében; a hosszú utat nem kockáztatták meg a holttesttel, ezért

Somogyváron, az általa alapított Szent Egyed apátságban helyezték nyugalomra (Somogyvár Koppány birtoka volt korábban, nevezik Kupavárnak is; Egyed pedig „szarvasmentő” szent ld. Egyed). II. István idején – a váradiak küzdelme okán – „Istenítéletre” került sor, László végakaratának teljesítéséért: a szekér elé fogott lovak Várad felé indultak testével. A legenda szerint Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor az itteni templom dombján éjszakai pihenőre megálltak László testével, a szekér kerekei maguktól indultak meg Várad felé. Lászlót 1192-ben avatták szentté. Testével együtt temették el azt az ereklyetartó aranyláncot, amelyet életében gonoszűző célzattal a nyakában hordott. A sír közelében őrizték kétélű csatabárdját és ezüst kürtjét. Mellszobrot készítettek fejereklyéjének, és kar alakú ereklyetartót a kéz csontjai számára. Ezeket körmenetek alkalmával körülhordozták a városban; rendesen az oltáron voltak. A szent király a templomba lépő hívek felé tárta karját az oltáron, mintegy magához ölelve hites nemzetét. Fejereklyéjére tett kézzel esküdtek a váradi egyház szolgái.

1345 farsangján a székelyek és magyarok Lackfy András vezetésével a tatárok ellen vívtak. László király „feje” együtt harcolt híveivel.„A három napra, – így szól a legenda, – míg e harc tartott, Szent László feje a váradi templomból, ahol őrizték, eltűnt. Midőn pedig a kincsőrző kanonok negyednapon a maga helyén ismét meglelé, annyira verejtékezett, mintha nagy munkát végezvén, érkezett volna vissza.”

1403-ban László fejére esküdve szövetkeztek a főpapok és főurak a királyi kötelességét és az ország ügyeit elhanyagoló, hagyományainkat fölrúgó Zsigmond ellen is. Ahogyan István jobbja, úgy László fejereklyéje is a nemzet erejét adta, hitét erősítette századokon át.

De már a szentté avatást is csoda kíséri: „…éppen a szentté avatás órájában egy fiú, akinek keze s lába helyén – minthogy csontjai hiányoztak – dagadt hústömeg himbálódzott, a Szent érdeméből tökéletesen visszanyerte lába s keze épségét: csont nőtt tagjaiba. A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslő, fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová a szent testét helyezték, s miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két teljes órán át vöröslött átható fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták.”

(Szent László legendája. In.: Árpád-kori legendák) …

 

Június 29. Péter és Pál

(Az „apostolfejedelem” és a „népek apostola” közös ünnepe.)

 

Péter az „emberek halásza”, Pál a pogányok térítője; Kr. u. 76-ban ezen a napon szenvedtek vértanúságot.

A keresztény hagyomány szerint: „Alkota Isten két nagy világítót, a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világítót, hogy uralkodjék éjjel.” (Gen.1,16): szintúgy a szellemi világban Péter és Pál apostol két nagy világító, melyek az evangéliom égboltozatán ragyognak. A nagyobbik a nap világítója, Szent Péter apostol arra vala hivatva, hogy a törvény szürkületében élt zsidókra derítse föl az evangéliom teljes napfényét, s mint Isten e földi országának, Krisztus anyaszentegyházának látható feje, igazgassa Isten földi országát. Az éjt földerítő kisebbik világítót szent Pál apostolt pedig Isten még a hitetlenség és babona setétségében tévelygett pogányok apostolává szemelte ki” – olvassuk az 1863-ban kiadott Szentek életében.

Szobraik templomok homlokzatán, főoltáron még akkor is megtalálhatók, ha nem ők a névadók (Szent koronánkon, történeti alkotmányunk „élő Jézusán” is rajta van párosuk!) Pál ünneplése Péter „nagyhatalma” mellett kissé háttérbe szorul; igazán január 25-én emlékezünk meg róla, „Pál fordulása” ünnepén.

Péter az első pápa, az Egyház kormányzója, az apostolok „feje”: „Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére érkezett, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azok így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, van, aki Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Jézus tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, János fia! Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az énmennyei Atyám. S én azt mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyország kulcsait. Amit megkötsz a földön, megkötött lesz a mennyben is, és amit föloldasz a földön, a mennyben is föloldott lesz.” (Mt.16,13-19)

Letöltés: Kerek Istenfája - Szent Lászlótól Sarlós Boldogasszonyig 

 

Július 13. Antiochiai Szent Margit

(Vértanú szűz; +307; a „Tizennégy Segítő Szent” egyike.)

Legendájában keresztény hite miatt pogány apja eltaszítja magától. Meggyötrik, tömlöcbe vetik, amelyet nagy fényesség tölt be. Kérésére az Úr megmutatja neki a sárkányt. Ember képében jelenik meg újra. Margit üstökön ragadja és a lába elé kényszeríti… Égő fáklyákkal gyötörték, majd vízbe vetették, végül fejét vették.

A gyermekszülő asszonyok segítője. Legendájának olvasása, a könyv érintése csillapítja az asszonyi fájdalmakat. A négy Virgines Capitales (Ágota, Dorottya, Margit, Katalin) egyike; tisztelete hazánkban II. András keresztes hadjárata után lendült fel – a Szentföldről András magával hozta Margit koponyaereklyéjét. Margit a Patrona Regni címet is elnyerte. IV. Béla névmágiából választja – a tatárjárás alatt – újszülött kislányának, a később szentté avatott Margitnak védőszentjéül. Margit a királyok védőszentje, innen örökli a mi Margitunk is, hogy királyok védőszentje, gyógyítója, s lehet ezért országunk gyógyítója is.

A pozsonyi klarisszák Szent Margit övét őrizték. Gyakran kérték kölcsön az övet fájdalmaik enyhítésére az áldott állapotúak. Freskói a gyepűvidéken rendszerint Szent László legendájával együtt találhatók (pl. Gelence, Bögöz, Homoródszentmárton). Az Árpád-korban számos nemzetség monostort alapít tiszteletére, hogy családnak, hadnak magva ne szakadjon. Somlóhegyi kápolnája a szőlőket oltalmazza a viharban tomboló sárkánytól. Mária hét örömének tiszteletére hétszer processzióval keresték föl itt a Szent Margit-kápolnát, a határ védelméért. Minden szombaton és újhold-vasárnapokon mécsest vagy gyertyát gyújtottak a kápolnában. A XVIII. században Sümeg népe búcsút járt ide. A Karancs-hegyi Margit-kápolnát Forgách Zsigmond nádor özvegye, Pálffy Katalin építtette; ő maga mezítláb szokott ide fölgyalogolni. Az a lány, aki búcsúnapján térden csúszva kerülte meg a kápolnát, megláthatta, hogy majdan ki lesz az ura. A kápolna közelében szentkút található.

A moldvai csángók szerint a sátán (sárkány) művelte jégverés, „nagyidő” ellen Margit a segítség. A baranyai Mogyoród legendájában négyszáz esztendeje, amikor egy lány tehenet őrzött a határban, sárkány támadta meg, de a lánynak volt lelkiereje és a sárkány nyakára lépett. E csodahely Margit-szobrát egy sokác asszony szerint Martin Péter emeltette, akinek Margit nevű rokonát sárkány falta föl. Serdülő korában a sokác asszony is látta itt a sárkányt: feje mint a kígyóé, feje teste a denevéré, s nyomában jégeső szakadt. Ha jég verte el a határt, ledöntötték a Margit-szobrot. Később a kéméndi templom falába építették a hányatott életű szobrot; nagy szárazság idején a falu öregasszonyai esőért könyörögtek hozzá. A Margit- szobor ledöntése – ha a vihar elverte a határt – sajátos jelenség; korábban Orbán, Flórián és Margit volt az a három szent, akiknek szobrán „leverték”, ha közbenjárásukkal nem segítették meg a hozzájuk könyörgőket. Egy-egy szentnek akármekkora hatalmat is adott a Teremtő Úr, ember-voltuk miatt nem tudtak mindenkor teljes egészében gyarlóságuk fölé emelkedni: ember-létük nyűge és terhe nyomja az ő vállukat is; a gyarlóság teljes hiánya csak az érettünk emberré lett Istent, Jézust jellemezte, s utána a Szűzanya volt az, aki egészen bűntelen. A szenteket nem illette imádás, csak tisztelet; segítségüket, közbenjárásukat kértük, hogy – mivel ők már a mennyei boldogságban Istennél vannak – nála szószólóink legyenek, számunkra Istennél olyan kegyelmeket kiesdjenek, melyeket mi – tőle, Istentől távolabb élők – a magunk erejéből nem tudnánk megnyerni. A szentek különösen kedvesek Isten előtt, hiszen Isten azt szeretné, hogy mi is szentek legyünk. „Ti pedig legyetek tökéletesek, amint a ti Mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt.5,48). Ezért rendelte a szenteket, hogy életükkel mutassák Jézus Urunk egy-egy tulajdonságának virágzását; mivel ember az Ő teljességét nem képes emberként valósítani, így ki-ki a leginkább rászabott tulajdonságokat képes ha nem is maradéktalanul, de képességeihez mérten „teljesen”, egész élete példájával felmutatni.

Dányban a sárgadinnye negyedik kapálásának „margitolás” a neve.

 

Július 15. Apostolok oszlása

(A Tridentinum a szakrális néphagyomány világába „száműzte” ezt az ünnepet.)

Franciaországban, Lengyelországban és Belgiumban a XI. századtól önálló ünnepként ülik meg.

Jézus parancsára az apostolok hirdetik az evangéliumot, amint a szentírásban olvassuk: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok a világ végéig.” (Mt.28.18b-20). A szenthagyomány szerint, melyről Eusebius (Özséb) történetírása tudósít, az apostolok 12 éven át a zsidók között térítenek, majd Kr. u. 45-ben indulnak távolabbi térítő útjukra: ekkor válnak el útjaik, „oszolnak szét” a világban.

A göcsejiek szerint, ha ilyenkor „főszél” fúj, tavaszra fölmegy a búza ára. A németprónaiak hitében zivatar támad e napon, és az utolsó villám belecsap a búzakeresztekbe, az apostolokba. A kilenc zivatar ezután szétoszlik, mindegyik megy a maga birodalmába. Többé nem is kerülnek össze, nem lesz már akkora erejük.

Ekkorra a kévéket be kellett hordani a határból a „kepegyontó”, „keperontó” szél elől, amelyek igen sok esetben tizenhárman alkottak egy keresztet, a tizenkét apostolt megidézve: a tizenharmadik pedig maga Jézus Krisztus volt. (a kepe egyenlő szárú kereszt volt, a búza feje került középre; természet szerint is védve ezzel a gabonát, de a népünk hitében Krisztust jelölő búzaszem védelmét is biztosítva a kéve mutatta apostoloknak, vagyis mindannyiunknak). Ha ezen a napon is a nagyerejű szél kint találta a kereszteket, a gazdát dolgára figyelmeztetve „szétoszlatta” azokat.

A középkori magyar egyház ezen a napon áldotta meg az új kenyeret. Szeged környékén a megszentelt kenyérből mindenki egyszerre eszik, amíg csak el nem fogy. Vele sül minden családnál a kolduscipó az újkenyérrel. Sok helyen nem ettek addig a szentelményből, amíg a koldusnak nem adtak cipót. Evés előtt az egész család közösen mondta el a Miatyánkot. Az ormánsági kálvinisták a közös úrvacsora vételét gyónásnak, a megáldott kenyeret pedig „gyónókenyérnek” mondják. „Gyónóbúza” a neve annak a búzának, amelyet az asszonyok még csépelés előtt deszkán kivernek. Galambtisztára válogatják; majd talpig fehérben, a maguk szőtte fehér ruhával letakart tálban viszik a papjukhoz. Ebből készül egész évben a „gyónókenyér”. Baranyában az új asszonynak újkenyérig nem szabad a kenyeret megszegnie. Magyaregregyen az új lisztből sütött első kenyeret a gazdaasszony elvitte az anyaszentegyházba, Kárászra és a papnak ajánlotta föl. A szuhafői reformátusok a legszegényebb családnak házról-házra járva szedték össze a lisztet, s István király ünnepére nagy kenyeret sütöttek belőle. Az új lisztből a férjhez menő lány sütötte az első kenyeret Panyolán. Sárán és Telkibányán vagy meghívták egymást az újkenyér megízlelésére vagy küldtek belőle a szomszédoknak. Az új lisztből Biharban „molnárpogácsa” sült a molnárnak. A dúsnoki rácoknál, amikor a gazdaasszony először kovászolt az új lisztből, az egész család térdepelve imádkozott körülötte. A mohácsi sokácok az újkenyérből először a kutyának és a macskának adnak. Egy legenda szerint az Úristen az emberek gonoszsága miatt a tövig kalászos búzát ki akarta pusztítani. Péter azonban marokra fogta a végét és megmentette azt a kutyának és a macskának, akik nem tehetnek az emberek gonoszságáról – de az emberek is jól jártak vele. Más történetben régen a búza kalásza a szár egész hosszában végigért. Egyszer, mikor a búzát egy asszony „rosszra használja” (dolga végeztével – jobb híján – testét a búzaszárral „törli meg”), ezért – mivel érdemét elvesztette rá – csak annyit hagy meg az ember számára Isten, amennyi egy marokban elfér. (...)

Letöltés: Kerek Istenfája - Július hava Antiochiai Szent Margittól Elekig

 

 

OROSZLÁN

Szent Jakab hava, Kisasszony hava

 

A Nap túl a csúcson, az esztendőkörös delelőponton megérezvén, hogy égi pályáján lefelé kell már araszolni, megérezvén a majdani halált miképpen az ember, különösen a férfinép, amikor túl van már élete delén – tombolni kezd. Fénye királyi korona ereje, sár-arany tüze már-már a pusztulást hozza az általa teremtett, nevelt-növelt életre. Domonkos Ráskay Leától másolt legendarészlete mesél erről a legékesebben; Domonkosé, akinek névünnepe augusztus 4-én érkezik:

„…Megtérvén szent Domonkos atyánk, Rómában áll vala szüntelen, Honorius pápánál az szerzetnek konfirmálásáért. Némely éjjel imádságban élvén, vigyázván, látá Atyaistennek jogjára (jobbjára) Fiúistent fölkelni ő haragjában, hogy földnek minden bűnösit megölnéje és elvesztenéje, eltékozlana minden álnokságmívelkedőket. Áll vala kedég Fiúisten az égben, tekintettel rettenetes és gonoszban vetett világnak ellen három lándzsákat tart vala…, mely lándzsáknak egyikével vagy elsővel kevélyeknek felemelt szarvokat általvernéje, az másikkal, hogy fösvényeknek, telhetetleneknek belöket kiontanája, az harmadikkal testi kívánságokra adottakat általvernéje. Kinek haragában mikor senki ellene nem állhatna, elébe futanék az kegyelmes Szűz Mária és ő szent Fiának lábait megölelvén, kéré, hogy az bűnösöknek megbocsátana…”

Öreganyáink menyecskekorukban eképpen futottak a tomboló férfiember családot, jószágot pusztító, sokszor jogos haragjának fékezésére. S eképpen történik ez minden esztendőben a Mindenség áldott „színpadán”. A Nap tüze, lándzsa-haragja tövét szakítja a növények, füvek, virágok, termények sokaságának, a halálán lévő mező, mind, ki nő-növény a hervadás illatpárájával furt az Úr elé, haragját fékezendő. (jogos e harag mindenképpen, mert ki ne esne ilyenkor a Mindenség terített asztala pompája birtokán kevélység, fösvénység, telhetetlenség, s mértéktelen testi örömök átkába?!) Védi a még élőt e páraköpeny, s a Nap lándzsa-kedve nem pusztíthat, érlel csupán. A fönti Fényes erejét augusztus 6-i Színeváltozása mutatja, mondja el: úgy láthatják ekkor az apostolok hárman, s úgy láthatja a mindenek: teljes fénynek, amilyen majd Atyja országában leend. A köpeny női oltalmát skapulárés Boldogasszony vállkendője, szombatos enyhülete, az augusztusban havat hozó Havi Boldogasszony és mindenek előtt Nagyboldogasszony, Mária mennybevitele, a halál legyőzésének asszonyi alkalma, módja beszéli el, adja meg. A régi ember hitében az augusztusi mező párlós illat-oltalma a mennybe távozó Szűzanyát idézi meg.

Az emberélet dereka az Oroszlán-adta tulajdonsággal volt rokon: az ember ekkor méltóvá vált a nemét, nemzetségét jelölő kalapjára – „megkoronáztatott”; s az asszony a mindenség jeleivel öltöztetett főkötőre, hogy „királyi” embere mellett nagyasszony lehessen.

 

Július 22. Mária Magdolna

(Bűnös életből Krisztushoz térő leányzó; apokrif történetek szereplője)

 

A bizánci, keleti Egyház az Újszövetségben szereplő több Máriát megkülönböztetve egymástól ünnepli: Mária Magdolnát (az „ördöngös” (Lk.8,2) Magdolna, a keresztrefeszítés szemtanúja (Mt.27,55 sk.; Mk.15,40), a feltámadás tanúja (Jn.20,11-18; Mk.16,1-10; Lk.24,10) július 22-én; Máriát, Lázár nővérét (aki Jézus lábát illatos kenettel keni meg; Mt.26,6-13; Mk.14,3-9; Jn.12,1-8) március 18-án; a bűnbánó Magdolnát (Lk.7,36-50) pedig március 28-án – a katolikus Egyház e személyeket egyként tiszteli. Ezért mi is eképpen tárgyaljuk őket, mint egy és ugyanazon személyt.

Mária Magdolna elsőként találkozik a feltámadott Krisztussal, ő értesíti az apostolokat is a Mester feltámadásáról: „A szombat befejeztével, abban az órában, amely a hét első napjára virrad, Mária Magdolna és a másik Mária elment megnézni a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám, és a ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök megrettentek tőle való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek. Az angyal megszólalt és azt mondta az  asszonyoknak: »Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt. Menjetek gyorsan, mondjátok meg tanítványainak: ‘Föltámadt a halálból, és előttetek megy Galileába. Ott majd meglátjátok őt! Íme, megmondtam nektek!’« Rögtön el is mentek a sírtól. Nagy félelemmel és örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. Ekkor íme, Jézus jött velük szemben és így szólt: »Üdv nektek!« Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte. Akkor Jézus azt mondta nekik: »Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül a testvéreimnek, hogy menjenek el Galileába. Ott majd meglátnak engem.«” (Mt.28.1-10)

A két Mária hite volt a legerősebb Krisztusban és az Ő ígéretében: a Szűzanya még a kereszt alatt is kitartott Szent Fia ígéretében (ekkorra az apostolok is elhagyták a Mestert!); hasonlóan a feltámadást elsőként tapasztaló Mária Magdolna is fenntartás nélkül hiszi a Feltámadás csodáját.

Népünk hagyományában leginkább a bűnbánó Magdolna kap szerepet; az Érdy-kódex szerint Jézus föltámadása és mennybemenetele után Marseille-ben hirdeti az igét; az ottani fejedelem szolgálatában áll. A fejedelem és családja csudás segítségben részesül közbenjárása által – majd Mária a pusztába vonul, csak az Úristennel és a szent angyalokkal társalog. Harminc esztendeig él eledel nélkül. Utolsó óráján Maximinus püspök áldotta meg. Hétszer fényesebb volt a Napnál (a Nap Oroszlán-beli erejéről vall e kép is); s a szent angyalok karában áll.

Ünnepét a legrégibb misenaptáraink is számon tartják. A züllöttségből szabaduló bűnbánó nők választják védőszentül. A könnyelmű Magdolna a fodrászok, fésűsök, kozmetikusok patrónája is. A könnyeit hullató bűnbánó Magdolna-forrás mellett, Rozsnyó határában a szent tiszteletére kápolnát emeltek. A helyi legenda elbeszélésében Magdolna itt élt a környéken, könnyeiből fakadt a forrás. Más változatban: három „kisasszony” (könnyelmű fehérnép) ruhát mosott a forrásnál, s megjelent nekik Mária Magdolna, életük megváltoztatására kérve őket – megtértek, s ők építették a kápolnát. Magdolnakor messze a vidékről ide zarándokolnak az emberek; sebes, fájós tagjukat a patakban ruhával mosogatják, aztán a rongyokat a közeli fákra akasztják. E fölaggatott rongyokban a betegség démona marad ott – tartják. Amint szent László kútjánál, úgy Mária Magdolna forrásánál is otthagyják a betegek ruháikat, hogy a szent ereje vegye el tőlük a rontást. (ld. „Urusos kút”, szent László, június 27.) (…)

 

Július 25. Jakab

(János bátyja, apostol; a két Jakab közül az idősebb.)

 

Az idősebb Jakab apostol jelen van Jézus több csodájánál, így Péter napa (Mt.8,14-15) és Jaiurus lánya föltámasztásánál (Mt.9,18-26; Mk.5.21-43; Lk.8,40), a Tábor hegyen Urunk színeváltozásánál (Mt.17,1; Mk.9,2; Lk.9,28) is testvérével, Jánossal. Buzgalmukért ők ketten neveztettek a „mennydörgés fiainak is”. A csodálatos halfogás (Lk.5,1) után már nem távozik Jézus mellől, majd Krisztus mennybemenetele után óriási sikerrel térít a zsidók között. – bűnbánatra hívó szavára rengetegen térnek meg. Jakab Spanyolországba megy, s először a fővárosban, Zaragozában térít, kevés sikerrel. Itt hívei közül a leghűségesebbeket felszenteli, később ők lesznek Spanyolország első nagy térítői. Galícia spanyolok lakta részei és Bretagne után visszatér Jeruzsálembe, majd ismét a zsidók között térít. Olyan sikere van, hogy a zsidó főpapok féltékenykedni kezdenek rá sikerei miatt, s ellene hergelve a népet Heródes Agrippa kezére adják. Felforgatással vádolják, Agrippa pedig a zsidóknak kedvezni akarván halálra ítéli. Fővádlója Jakab szelídsége láttán megtér, s maga is kereszténynek vallja magát – együtt mennek a vesztőhelyre, a koponyák hegyére, ahol Jakabtól bocsánatot kér árulásáért. Jakab megöleli őt mondván: „Békesség veled!”. Kr. u. 44-ben halnak vértanúhalált, ezzel Jakab az első az apostolok között, aki életét adja Krisztusért (egyedül János az a 12 közül, aki nem vértanúként, hanem természetes módon hal meg).

Jakab apostol zománcképe a Szent Korona keresztpántján is szerepel. (...)

Letöltés: Kerek Istenfája - Oroszlán hava Magdolnától Szent Annáig-részlet





AUGUSZTUS, KISASSZONY HAVA

 

Augusztus 5. Havi Boldogasszony

(Ez a Mária-ünnep a Szűzanya római főtemploma, a Santa Maria Maggiore fölszentelésének évfordulója.)

 

A Müncheni-kódexben Havi Bódoganya, a Batthyány-kódex naptára szerint Havi Boldog Asszony.

A középkori Rómában szokás volt, hogy Mária-ünnepeken a Santa Maria Maggiore bazilikában mise közben hófehér rózsaszirmokat szórtak a hívek közé. Feltehetően ez adott azután alapot a templom alapításának legendájához: eszerint a IV. században Liberius pápa (352. május 17. – 366. szeptember 24.) idejében az örök városban egy János nevű gazdag patrícius és felesége elhatározták, hogy vagyonukat a Szent Szűznek ajánlják fel. A Szent Szűz álomban megjelent a házaspárnak és tudtukra adta, hogy azon a helyen, amelyet másnap (a nyár kellős közepén, augusztusban!) hó fog borítani, templomot kell emeljenek tiszteletére – ez meg is történt, méghozzá az Esquilinus domb tetején. A Szűzanya e szentélyét ezért Havas Boldogasszony bazilikának is nevezik. Bálint Sándor írja Ünnepi kalendáriumában: „Római szentszéköt – írja az Érdy-kódex – Libérius úr pápa bírván, vala egy jeles patrícius nemből való dús, kinek János vala neve. Kinek asszonyfelesége meg olyan istenfélő vala, ez világi gazdagságban bévösök, de mikoron magzatjuk nem volna, holtok után kinek hagyni. Egymás tanácsával hagyák az Szűz Máriának mind ennenmagokat, mind hozzájuk tartozandó jószágokat, hogy valahova akarná tétetni ő kegyelmes asszonysága. Mária csodával jelenti szándékát.

Azon Szent Jakab havának ötöd napján ellyen csodálatus példázattal, ki természetnek fölötte vagyon, ő nagy hatalmasságát nagy hideg hónak esésével akará megmutatni. Azon éjjel álmában megjelenék asszonyunk Szűz Mária úr pápának mondván:… ennek előtte senki nem lött az én nevemnek emléközetire, temiattad kell beteljesödni, hogy mindenek idvességének oka légy… Azon helyet, hol az én nevemben egyházat parancsolok rakatnod, meghintetem csodálatus hónak leesésivel, ki jegyzi az én tisztaságomnak szeplőtelenségét és vigasztaló Szentléleknek malasztját. Leszen pedig társad János patrícius segétséggel, ki reggel hollal (holnap reggel) hozzád jő és azt te parancsolatidnak mindenben engödelmes leszen. Kivel… én nevemben egyházat rakass a Superagius-hegyen. Hasonlóképpen jelent meg a Szent Szűz Jánosnak is. Megvirradva, feleségével elment a pápához. Kimenvén a hegyre, látták a hóesést. 

Pápa ásni kezdte a fundamentumot, vagyis az alapkövet le akarta tenni. És íme minden munka nélkül ottan mind körös-körül a föld kétfelé válván, megnyilatkozék az fundamentum, mintha ugyan kézzel megásták volna… Annak utána úr pápa és János úr mint hamarabb lehetett, nagy szép egyházat rakatának. És úr pápa megszentelé, kiben szent ereklyéket es helyhöte, tudnia illik az jászolból és szénából, kin Úr Jézus születék, asszonyunk Máriának fátyolából és ingéből. Szent Mátyás apostolnak fejét is az nagy oltárban helyhetvén…”

Az ősi római hagyomány szerint a Santa Maria Maggiore-bazilika Kegyképet Szent Lukács evangélista festette (amely Salus populi Romani néven ismeretes). Nagy Szent Gergely pápa (590-604) a nagy pestisjárvány idején elrendelte, hogy a képet körmenetben hordozzák körül a városban. Ő maga is részt vett a könyörgő processzióban. A legenda szerint amikor a körmenet Hadriánus császár síremlékéhez ért, angyali hangokat hallottak: „Mennyek királyné asszonya, örülj szép Szűz, Alleluja” („Regina caeli, laetare, Alleluia”; ez az egyik régi húsvéti antifóna eredete, melyet a körmenetről visszaérve lejegyzett a szent pápa – bővebben ld. Nagy szent Gergely, március 12.). Angyalt is látott, amint pallosát hüvelyébe tette. Ennek emlékezetét őrzi az Angyalvár elnevezés.

A kegykép római tisztelete az efezusi zsinat (431) után bontakozott ki (ugyanis ez a zsinat hirdette ki hittételként Szűz Mária istenanyai méltóságát.). A kegyképről másolat készítését különleges tilalmak akadályozták. Másolására először Borgia Szent Ferenc kapott engedélyt (1570), majd jezsuita alapítások számára bőségesen készültek újabbak. (Hazánk számára talán legjelentősebb az Ingolstadtban működő Mária-kongregáció számára készített, Mater admirabilis néven is emlegetett másolat. Itt számos magyar főrangú ifjú is tanult; erről az ingolstadti képről készült Ausztria és Magyarország több jezsuita templomi képének másolata is.)

A hazai pestisjárványok idején számos helyen (Pécs, Zombor, Rozsnyó, Nagykapornak) ajánlja magát a hívő nép, elsősorban jezsuita ösztönzésre Havi Boldogasszony oltalmába.

A Szeged-alsóvárosi templom a kultusznak talán legkorábbi emléke hazánkban, és valószínűleg a legrégibbek közé tartozik Közép-Európában is. Búcsúnapjának hajdani egyedülálló, költői miseszövege nem azonos a Missale Romanum szövegével, sajátos magyar fejlemény.

Havas Boldogasszonyhoz később is számos csoda kapcsolódott. Közülük a legnevesebb Savoyai Jenő herceg csatája. A herceg 1716. augusztus 5-én, Havi Boldogasszony ünnepén aratott győzelmet Péterváradnál a török fölött. Midőn már úgy tűnt, hogy a törököké a győzelem, a herceg a magával hozott Havas Boldogasszony kép előtt imádkozott mennyei segítségért. Imájára sűrű hóesés takarta el a keresztény sereget a törökök elől, s a csata végül a keresztények győzelmével végződött.

Máriának anyai szeretetéből enyhületet hozó, oltalmazó hatalmának hóköpenybe öltöztetett ünnepe Havi Boldogasszony napja.

 

Augusztus 6. Urunk színeváltozása

(Jézus Tábor-hegyi színeváltozásának ünnepe.)

 

A Tábor-hegyen jelen volt Jézus, s e világból három, általa kiválasztott apostol: Péter, Jakab és János; a másik világból pedig két nevezetes szent: Mózes és Illés. Az Ég megnyílt, az Atya szózata közepette Jézus égi fényben „izzott”, az apostolok úgy láthatták Őt, miképpen a mennyben Atyja jobbján tündököl: „…és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya  egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn.1,14) Az apostolok nem tudják elviselni az isteni ragyogást, arcra borulnak, s felpillantva újra csak a Mestert látják…:

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, s a felhőből egy hang szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok«. (Iz 42,1; MTörv 18,15) Ennek hallatán a tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament, megérintette őket és azt mondta: »Keljetek föl, és ne féljetek!« Amikor fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát.” (Mt.17,1-8)

A Színeváltozásban gyönyörűen mutatja nyelvünk mindazt, ami e titokzatos esemény fényét adja: hiszen e világban mindennek színe és fonákja van; s végül az ítéletkor majd mind Isten színe előtt állunk; addig a földi életben legfeljebb sejtésünk lehet a teljességről: „most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre.” (1Kor.13,12)

Az isteni ragyogás, amely a szentmisében Krisztus istenségét a maga titokzatos valójában jeleníti meg, itt határtalan fényként mutatja magát; az Utolsó vacsora és a szentmise transsubstantiatioja (átváltoztatás) a transfiguratio (színeváltozás) által előlegeződik eképpen.

Az ünnep a keleti Egyházból került át a latinba; III. Kallixtus pápa a nándorfehérvári győzelemre való hálás emlékezés okán tette az Egyházban e napon egyetemessé (ennek okát az adja, hogy a július 22-i győzelem híre ekkor, augusztus 6-án érkezett meg Rómába).

A magyar királyok koronázási szertartásának egyik legfontosabb szereplője a királydomb. Bálint Sándor szerint a királydomb „a haza kicsiben”; ugyanis a küldöttek, akik a királyválasztásra a Kárpát-haza különböző részéből érkeztek, a környezetükben lévő szent földből hoztak magukkal. (az Isten által csodával kijelölt szent helyek: ahol a haza védelmében áldozati vére hullt elődeinknek, vagy ahol az egész nemzet sorsát hosszú időre meghatározó országgyűlés volt). A templomban lévő koronázási szertartás után (a szentmise után!) a beavatottnak föl kellett lovagolni a királydombra, amelyet a küldöttek körbefogtak, Attila kardjával a világ négy égtája felé csapott, amelyet „napvágásnak” neveztek, miközben a küldöttek háromszor Jézust kiáltottak; ekkor hitükben, a nemzet hitében a Teremtő Isten maga avatta királlyá a választottat (…)

Székelyföldön a csíksomlyói Salvator (Silátor, Szálvátor) kápolnához vezető meredek út „Jézus-hágója”. Régebben a búcsúsok csupasz térddel kúsztak föl rajta. A Színeváltozás kápolna a megnyílt égből lajtorján leereszkedő angyalok alkotása. A nagykátaiak hitében ezen a napon kapja meg színét a szilva és a szőlő. A balatoni szőlővidéken újborral tartanak misét ezen az ünnepen a jó bortermésért. A bab és a bor szentelésének ideje. Szeged környékén azt tartják, hogy ezen a napon kezd a szőlő tarkulni, hiszen az isteni szőlőt is most változtatta el az Atya a Tábor-hegyen színében. Sióagárdon a korán érő szőlő neve „úrszíneváltozási szőlő”. Hegyalján e nap a szőlő megáldásának alkalmát adta; régebben zászlós, keresztes körmenettel vonultak föl a hegyre. A nagy gonddal, ládában nevelt tőkéket Bodrogkeresztúron e napon viszik el a templomba a pap számára. A szentsimoniak szerint „Urunk színeváltozása után feketedik már a tarló és fehéredik az arató.”

Népünk hitében és egyúttal tapasztalatában ekkor töve szakad a növényeknek, és a fák se növekednek már tovább. A töveszakadt növények párája ott lebeg a földek fölött, mintegy anyai oltalomként a nap heve pusztító erejétől ez „menti meg” aminek-akinek még érnie kell. A Boldogasszonyság Isten-adta szabályozó ereje nyilvánul így. A női áldozat menti meg a pusztulástól azt, akinek még „meg kell érnie”.

Letöltés: Kerek Istenfája - Oroszlán hava, Havas Boldogasszonytól Nagy Boldogasszonyig-részlet

 

Augusztus 20. István

(Szent István, a magyarok „első királya”, a katolikus Magyarország megteremtője; neve elválaszthatatlanul összeforrt a szent koronával; †1038.) 

 

Az ország és a nemzet mennyei patrónusa, istápja. Kereszténység előtti nemzetségeink eredethagyománya, égi választottsága a Turul-nemzetség (Árpád-ház) szentségi tekintélyében él tovább. 

Születésének pontos idejét nem, csak helyét ismerjük: Esztergomban látta meg az áldott napvilágot.

Az édesanyának, Saroltnak Vajk születése előtt a protomártír szent István jelent meg álmában. Megjósolta, hogy fia király lesz, s parancsolta, hogy az ő nevét adják majd neki: „… Másod méltósággal szereté úristen szent nevezetnek hivataljával: mert mikoron imáran az ő szilei keresztyénné lettenek volna, es hívségben élnének, es az jámbor asszonyállat sziléséhez közelitne, neki jelenék protomártir szent István, es monda őneki: Bízzál, asszonyállat, úristenben, es légy bizonyos benne, met íme fiat szilsz kinek ez országbeli nép között királi korona adatik, es az én nevemet adjátok őreá. Az asszonyállat nagy csodálattal monda: Ki vagy uram, es ki neved? En vagyok, ugy mond, protomártir István, ki Krisztus Jézusért elészer szenvedtem.”

 A Legenda Aurea eképpen meséli el első szent István vértanúságát: „István a hét diákonus egyike volt, akiket az apostolok szolgálatra rendeltek… akik közül az első és legfőbb Szent István volt.

 (…) István pedig, aki telve volt malaszttal és erővel, csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között. (ApCsel. 6,8)

 (…) Mikor már Szent István sok csodát művelt és gyakran prédikált a nép előtt, a zsidók megirigyelvén rátámadtak, hogy vitában győzzék le. (…) A zsidók belátván, hogy ilyen harcmodorral nem bírnak vele, ravaszul a második módszerhez folyamodtak, ahhoz tudniillik, hogy hamis tanúkkal győzzék le. Felbéreltek két hamis tanút, hogy négyszeres káromlással vádolják meg. (…) A zsidók látva, hogy sem az első, sem a második módon nem tudtak fölébe kerekedni, harmadszor is harcba bocsátkoztak, hogy legalább kínzással és gyötrelmekkel győzzék le. (…) 

Kövezék Istvánt, ki könyörögvén mondá: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” Térdre esvén pedig fennhangon kiálta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt (ApCsel.7,59–60), mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk.23,34). És lám, mily csodálatos szeretet, hiszen magáért állva imádkozott, megkövezőiért pedig térdre ereszkedett, mintha inkább kívánta volna az értük, mint a magáért szóló imái meghallgatását. Érettük azért is inkább letérdelt – mint a Glossza mondja –, mert a nagyobb gonoszság a könyörgés hathatósabb gyógyszerét kívánta. A vértanú ebben is Krisztust követte, aki szenvedésében magáért imádkozván, így szólt: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), keresztre feszítőiért pedig így imádkozott: „Atyám bocsáss meg nekik stb.” (Lk.23,34). És ezt mondván, elaludt az Úrban (ApCsel.7,60). 

(…) Ugyanazon évben kövezték meg Istvánt, amikor az Úr a mennybe ment, augusztus hó harmadik napjának reggelén. 

(…) Szent Ágoston, a kiváló egyháztanító azt mondja, hogy Szent István számtalan csodával ékeskedett, érdemei révén hét halottat feltámasztott, sokakat különböző betegségekből meggyógyított. Ezeken kívül egyéb említésre méltó csodáról is szól. Elmeséli, hogy a Szent István oltáráról levett virágokat a betegekre helyezték, s az oltáráról leemelt terítőket kórságokban szenvedőkre terítették, s azok meggyógyultak.” 

Protomártír István után István király maga is áldozat volt; áldozatával alapozta a nemzet krisztusi sorsát: általa lehetett népünk „Népek Krisztusa, Magyarország”. István áldozati voltára utal, hogy a belső hazában kevés legendája maradt, annál több a gyepűvidéken, és a velünk egy korona alatt élő népek legendáiban.

 István apjának, Gézának az Isten angyala adta tudtul, hogy művét nem fejezheti be, mert kezéhez vér tapad; fia születik, akinek a földi korona után a mennyei korona is megadatik. Szent István nagyobb legendája szerint: „Egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr, gyönyörű külsejű ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: „Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szűnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza. Ő az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalónak fogja felcserélni.” Az egri székesegyházból minden vasárnap körmenet indult a régiségben a szent István-templomba, az égi koronát elnyert Szent Király ereklyéinek köszöntésére. 

István uralkodásának emberfeletti próbái adódtak: Imre korai elvesztése, az eretnekséghez húzó törzsek megfékezése, az ország megvédése. Élete végén a szent koronával lelkét és nemzetét, az egész hazát Boldogasszony oltalmába ajánlotta. Koporsójának domborműképei a Mennyei királyt megillető képek. A középkorban szakadatlanul zarándokoltak e koporsóhoz idegenek is. Számtalan beteg lelte gyógyulását sírjánál, akadt olyan is, aki már útközben gyógyulását kapta. Hatalmas kőrakást halmoztak föl sírjánál a hálás meggyógyultak. Hartvik legendájában olvassuk: „De egy bizonyos asszony is, mikor ezalatt egyetlen fia kilehelte lelkét, letette szülötte élettelen testét a szent király koporsója mellé, hogy érette Istentől és szentjétől vigasztalást könyörögjön. Csodálatos és a mi korunkban bámulatos dolog: az asszony abba sem hagyta az imádkozást, amíg fiát, akit oda mint halottat fektetett le, élve vissza nem nyerte.” Székesfehérvár szent István ereje miatt válhatott szent várossá. 

A szent király koronáját, a magyar szent koronát a középkorban élő személyként tisztelték. A vele megkoronázott király a szertartás által nemcsak közjogi elismerésben, hanem István és Koronája szentségi karizmájában is részesült: integritás, sacralis contactus!

A legenda szerint István Asztrikot küldte koronáért és áldásért a pápáért. Azidőn a lengyelek fejedelme is követet küldött Rómába, Szilveszter pápa el is készíttette részére a koronát, de az Úr Istvánt választotta. Asztrikkal a korona mellett szent keresztet is küldött a pápa, hogy azt István apostolsága jeléül majd előtte vigyék. (a legújabb kutatások szerint a magyar szent korona készítése évszázadokkal megelőzhette István korát. A pápa a koronát „visszaadta” a magyaroknak.) A magyar szent korona az örök királyi méltóságot jelenti, az egymásután következő halandó királyok sorát. A XIV. századtól a tanúkat a szent koronára is eskették. (Még az 1930-as években készült magyar hangosfilmben is a bírósági tárgyaláson az ítéletet a „magyar szent korona nevében!” hirdetik ki – Úrilány szobát keres, 1937, r.: Balogh Béla). A korona elhurcolása után amint hazakerült, mindig, minden jobbra fordult. Egyes uralkodók, például Rudolf jól tudták, ha a koronát birtokolják, az országot is kezükben tartják. Rudolf lemondása után díszes menet hozta haza Prágából a koronát. Az őt fogadó tömeg eképpen köszöntötte: „Légy üdvözölve hazánknak isteni ereje… Krisztus képe!” 

A szent korona népünk ajkán az „Élő Jézus”, aki-ami magát Jézust hozza el közénk, az Ő igazságát – erre utal „születése” is: „angyali korona, szent csillag”, az angyal-hozta erő mutatja a földi világ fölötti isteni erejét. Ezért a Szent Koronával megkoronázott magyar király nemcsak képletesen uralkodott Isten kegyelméből, hanem népünk hitében valóságosan is Isten koronázta meg és adta hatalmát. A Keszthelyi-kódexben (1522) olvassuk:

 „…Isten, ki Szent Istvánt, 

Mi királyunkat és Te Confessorodat

 Földi királyságnak dicsőségével 

És tisztességével megkoronáztad…” 

Istvánhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a korona. A szent legendájában olvassuk, hogy „…Adalbert püspök, hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami „István” a görög nyelvben, „koronázott” a latin beszédben.” 

A szent koronát mindenkor egyetlen személyhez kapcsolta nemzetünk és említette, mint „szent István koronája”.

Letöltés: Kerek Istenfája - Szent István-részlet

 

SZŰZ HAVA

 

Az Oroszlán havának tomboló Nap-tüze tövét szakítja a növények javának; megszűnik növekedésük, a látványos tér-idő szerveződés. Bertalan augusztus 24-i ünnepe táján lecsupaszul, „bőrtelenné” válik a határ. Bertalan középkori ábrázolásain saját (vándor)botra akasztott, megnyúzott bőrét viszi a vállán – e hasonlóság (a fosztóképző: -talan, -telen) okán nevezhetjük a határt is „bőrtelennek”; ekkor a természet is leveti a külsőséget, az ember megszabadul a világ hívságaitól s elhagyja mindazt, ami a felszínhez köti. A szűz rendszerezésének, a rendeződésnek ideje érkezik, a földek egymás mellé sorakozó barázdáinak ideje, a bevetetlen szántóföldé.

Az élet, amelynek eddig virága, törzse, töve adatott, nem szűnik meg: magba, gumóba sűrűsödve, alig-moccanó, „tétlen” erőként létezik tovább. A „bent” nyitja kapuját ilyenkor – a „kinti” egybefüggő megannyi részre esik szét.

Szeptember 8-án, Kisasszonykor, Mária születésének hajnalán „pengeélű”, hideg fénnyel kel föl a Nap; az esztendő körének változásrendjében most először haláláról ad hírt az „Áldott”, a mindenek teremtő, növelő, érlelő, lebontó hatalma; az elmúlás belesajog a földi világba, az ember lelkében is fészke támad – most jobban, mint a sötét, ködös alig-fényű novemberben; de a régiek hitében a halálra készülő az imádságos lelkűnek, a böjttel, virrasztással, zarándoklattal ünneplőnek, aki a fárasztó nyári munkák után maradék erejét és testi vágyait „elűzi”, megmutatja „Mária bölcsőjét”, a Szüzet, aki majd a karácsonyi napfordulón újra világra szüli őt, mindnyájunk Fény-Krisztusát. A Nap, aki halni készül – majdani születését hirdeti.

Az esztendő körének Szűz hava az ember öregkorával rokon: a testi vágyak már messze maradnak, az emberéletnek töve szakad; az öreg ételből, ételből, ruhából már kevéssel is beéri, „nyelveken tud szólni” – megért, s megérteti magát.

 

Augusztus 24. Bertalan

(A 12 apostol egyike, az „igaz izraelita”, akit az Úr a fügefa alatt látott meg.)

 

Neve a négy apostolnévsorban Fülöppel együtt jelenik meg, mint Bertalan (Mk.3,18; Mt.10,3;Lk.6,14; ApCsel.1,13); azonban János evangéliumában (szintén Fülöppel együtt) Natánael néven szerepel (Jn.1,45-50) – a kettős nevek használata gyakori volt azokban az időben; a hagyomány Bertalant és Nátánáelt egy személyként kezeli. Apokrif iratok tudósítása szerint Bertalan először Itáliában, majd Örményországban hirdette az evangéliumot. Örményországban Krisztus vértanúja lett: megnyúzták, majd lefejezték. Michelangelo ábrázolásán (a Sixtusi kápolnában) az Utolsó ítéletben Bertalan egyik kezében kést, a másikban a tulajdon bőrét tartja. (A legenda úgy tartja, hogy Michelangelo erre a bőrre önarcképét festette meg.)

Bertalan képe a Szent Koronán (az alsó Pantokrátor) mögött szinte teljes takarásban van;

(…).

A középkori naptárakban a IX. század óta június 24-én vagy augusztus 25-én említik Bertalan ünnepét. A római naptárba 1568-ban vették fel, augusztus 24-re.

Legendája szerint indiai pogány királyok nemzetségéből származik. Jézus hírét hallva „jöve zsidóságban”, s Jézus tanítványa lesz. A Szentlélek eljövetele után visszament Indiába, ahol Astaroth templomában tüzes láncokkal kötözte meg a bálványt. E legendája szerint Örményországba – ment. Itt talált egy templomot, amelyben gyógyító bálvány volt; a bálvány beszélt és minden hozzá folyamodó betegnek gyógyulást ígért. Rengeteg beteg volt ott, és áldozatot akartak bemutatni a bálvány előtt. A megátalkodott pogányoknak fekete szerecsen képében mutatja meg régi isteneiket, kinek szeméből szikrák jönnek, torkából kénköves lángok, kezei izzó láncokkal hátrakötve. A bálvány egyszerre felkiáltott: „Ti szegények, hagyjátok az áldozatot, és ne ajánljátok fel nekem, nehogy az én szenvedésemből is részt kapjatok, mivel Bertalan lánca megkötöz engem!”, s e szavak után ezer darabra tört. Az apostol pedig imádságával meggyógyította az összes jelenlévő beteget. Útja közben elért Polinius királyhoz is, akinek a leánya lelki beteg volt. Meggyógyította, majd hirdette a királynak az evangéliumot, úgyhogy az megtért, egész házanépével együtt megkeresztelkedett, sőt később püspöki tisztséget is viselt az Egyházban. Meghallotta ezt Asztragesz király, Polinius testvére, és haragosan elfogatta Bertalant. Ezekkel a szavakkal támadt rá: „Te vagy az, aki megtévesztette a testvéremet?” Isten embere így válaszolt: „Én nem megtévesztettem, hanem megtérítettem!”

Akkor a király esküvel fogadta, hogy kényszeríteni fogja, áldozzon Baldach bálványának. Bertalan azonban így tagadta meg a parancsot: „Én megkötöztem a te istenedet; ha te megteszed ugyanezt az én Istenemmel, akkor teljesítem parancsodat. Ha nem, akkor összetöröm Baldach képét.” Nem sokkal ezután jött egy hírnök, és jelentette, hogy Baldach képe összetörve fekszik a templomában. Erre a király megszaggatta a ruháját, Bertalant megvesszőztette, majd megparancsolta, hogy nyúzzák meg. Mikor megtörtént, keresztre feszítették, majd lefejezték. Miután meghalt, hogy végleg megszabaduljanak az apostoltól, koporsóba zárták a testét, majd négy másik vértanú koporsójával együtt a tengerre tették, hogy a víz sodorja el őket. A különös flottilla Lipari szigetén ért partot – szól a legenda.

Bertalan apostol ereklyéi a 6. században kerültek Lipari szigetére. 938-ban III. Ottó császár Beneventóból Rómába vitette az ereklyéket, ahol a Tiberis szigetén templomot épített az apostol tiszteletére. (E szigeten a pogány Rómában a gyógyítás istenségének, Asclepiusnak szentélye állott – a keresztény Rómában pedig Bertalan lett a gyógyítások égi pártfogója.) Az apostol koponyáját 1238 óta a frankfurti dómban őrzik.

Bertalannak sem ruhája, sem lábbelije húsz esztendeig meg nem szennyesedett. Isten angyalai kísérték útjain, akik sem éhezni, sem fáradni nem hagyták; mindent tudott, minden nyelven beszélt.

Hazánkban a Bertalan-templomok ünnepe, az oltalmába ajánlott faluk búcsúja egyben a változás, az ősz köszöntése is. A betakarítás, a hálaadás, a szántás-vetés előkészítése, a segélykérés, az oltalomkeresés és a szüret-kezdet is erre az időszakra esik. A pécsi „szent Bertalan-szőlőben” a Bertalan kápolnájához vezető meredek utat „Jézus útjának” nevezik. Hosszú időn át remete tanyázott a szőlő mellett, hogy jó termésért imádkozzon. A kápolna búcsújára a környező falvak népe is eljön. A búcsú miséjét mulatság követi. Petőmihály-falván a szőlőhegyen, útkereszteződésnél épült a Bertalan-kápolna. Búcsúja messze-híres. Bertalan a szőlők egyik védőszentje. Régen a szőlőt dézsmáló madarak ellen napján kezdtek el kerepelni. Ilyenkor „fogytán már a bor; Jakab kobakjában elvitte; most azonban Bertalan a késével szőlőfürtök lemetszésére, új bor szűrésére készülődik” – tartották a régiek. A karcagiak szerint, amilyen Bertalan napja, olyan lesz majd az ősz. Zivatara sok jeget és korai havat jelent. Émetprónán napján kezdik az őszi szántást. E napon történik az új süttetből való úrvacsora Torockón; nagy ünnepélyességgel, vígságokkal. Lesencenémet-falu népe hitében: ha ilyenkor esik az eső, jó káposztatermés várható. Bertalan ugyanis közébe dobálja a kezében hordott fejét. A privigyei szlovákok szerint gyógyít az e napon köpült vaj. Az e napon köpült vajból Göcsejben egy kanálnyit a vetőbúza közé tesznek, hogy „csömölyös”, törmelékes ne legyen; a lencsét megdörzsölik vele, hogy távol maradjanak a zsizsikek. A szlovénok Bertalankor gyógyító füveket szednek a hegyekben, s táncolva indulnak vissza a faluba. Országszerte azt tartják, hogy ilyenkor ér véget a kánikula, a kígyók a földben keresnek menedéket, csak az a kígyó marad a kocsicsapásban, hogy ott majd széttapossák, amelyik embert mart meg. A privigyeiek Bertalan napjától már nem fürödnek a patakban, mert a „kígyó már belevizelt”.

Bertalan névünnepe kapcsán meg kell jegyezzük, hogy hazánkba/nyelvünkbe az „idegen” nevek sok esetben „hazatérnek”, otthonra találnak – értelmük adódik (ld. Sebestyén, Erzsébet). Mindazon szavakat, melyek (bárhonnan veszik is eredetüket) nyelvünkbe szervülnek, ott meggyökerezve rokonszavak közé fogadott „családtagként” élnek tovább, joggal tekinthetjük nyelvünk élő tagjainak, szerves részének (Karácsony Sándor meglátásait továbbgondolva a „honnan származik?” nem túl sokat ígérő kérdésével szemben a „hová, s hogyan épül be?” kérdés vizsgálatát tartjuk gyümölcsözőnek nyelvünk megismerésének mélyítése szempontjából).

Dunántúlon gyakori vezetéknév a „Birtalan”.

Letöltés: Kerek Istenfája - Szűz hava, Bertalantól Kisasszony napjáig - részlet

 

Szeptember 15. Hétfájdalmú Szűzanya

(Mária felmagasztalt anyai fájdalmának napja.)

 

 

Az ünnep a szerviták kezdeményezésére formálódott a 15. században a kölni egyházmegyében, végre XIII. Benedek pápa 1726. augusztus 22-én kelt rendeletében az egész Egyházra kiterjesztette. Eredetileg a nagypénteket előző péntek, később – pápai engedéllyel – szeptember 3. vasárnapja az ünnep helye.
Költészetünk legrégibb emléke az Ómagyar Mária-siralom, amelyet a XIII. századi ún.
Leuveni (domonkos)-kódex őrzött meg számunkra.

Volék sirolm tudotlon.
Sirolmol sepedik,
Búol oszuk, epedek.

Választ világumtuul-
Zsidou, fiodumtuul,
Ézes ürümemtüül.

Ó én ézes urodum,
Eggyen igy fidum!
Sirou anyát teküncsed,
Búabeleül kinyuhhad!

Szemem künyüel árad,
Én junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhum olélottya.

Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.

Letöltés: Kerek Istenfája - Szeptember 15. Hétfájdalmú Szűzanya - részlet

 

MÉRLEG

 SZENT MIHÁLY HAVA, MINDSZENT HAVA

 

Szeptember végén, betakarítás után, javarészt már túl a szüreten is, amikor az őszi vetéssel az eljövendő új ágyazódik már, az ember Úr Szent Mihály mérlegére lép. Megméretik, ami jó, s ami rossz – ami benne, általa és körülötte történt. A gazda, az ember a földi mindenek ura, egyetemes parancsra, Isten akaratából számot vet, számot ad; az esztendő estéje érkezett. 

Hajdan minden „napszentülte” után, amikor szorongást hoznak a napfénytelen órák, amikor a mindenség láthatatlan hatalmas madara gubbad a fákra, s az ember lelkére is, vacsorázni asztalhoz ült a család és kérdezés nélkül sorolta mindenki azt, ami egész napon vele, általa történt; s kimondta a rosszat is, hogy éjszakája, – amely ízelítő a másik világból –, nyugodt legyen. (Radnóti versében is a szárny ad védelmet az éjszakának: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.” Radnóti: Nem tudhatom). Este a szárny óv bennünket; s hogy ez a szárny ne váljon szörnnyé, ezért még az éjszaka előtt meg kell szabadulni az aznapi bántástól, bűntől. Amint a végső elalvás előtt gyónni kell, úgy ilyen értelemben „gyónás” a lélek esti „kiszemetelése”, „méregtelenítése” is. Ahol a család nem ül össze este, Szent Mihály ott is jelen van minden estén, hogy mérlegre tegye tetteinket. 

Az esztendő estéje az ember hajlott korát, a vénkort is megidézi, amikor visszafelé pörög a film, életünk története, amikor minden tettünk, a vaksötétben történtek, a titkos tettek is vakító fényben, tisztán látszanak. Ekkoron kinek-kinek a mérlegre kell állnia. A régiségben sokan penitenciával, külön zarándokutakkal készültek a mérlegelésre, mert hitük szerint, aki a mérlegelésen könnyűnek találtatik, az elpusztul, annak a föld kiveti a testét, s az ég nem fogadja vissza a lelkét (ilyenkor magához hívta, vagy felkereste haragosát mindenki, akihez hűtlen volt, akit cserbenhagyott, akit akarattal vagy akaratlanul megbántott, hogy a végső elalvás előtt megszabaduljon minden nyomasztó tehertől). 

Az esztendő estéjén számba venni a jót – biztonságot ad, örömet hoz, felszabadítja az ember teste-lelke kedvét; s a rosszat is csak oldottan lehet kimondani, a nagy vígságban, amikor a gátak, fékek, korlátok föl-, elszakadnak. Szent Mihálykor kezdődött ugyanis régebben a zajos, vidám kisfarsang, s ezt Katalin november végi névünnepe zárta; Mihály napja utáni vasárnapon szüreti mulatságot tartottak a régiek, amely ősidők óta alkalmát adta a fölszabadult számadásnak, a hála parttalan örömének, s ilyenkor az alkalmi kisbíró tréfás rigmusokban kiabálta „világgá” azt, ami egyik embert a másik ellen feszítette; este pedig a mulatság kellős közepén, amikor a jókedv a kocsmatetőt emelgette, már bűnbakot választott a közösség, s rászórta ki-ki minden piszkát, sarát. A másikban, a bűnbakban látta, érezte meg külön-külön mindenki, s együtt, a közösség is a nyomasztó mocskot, mindannyiunkét. S amikor az alkalmi hóhér jelképesen agyoncsapta a meggyalázottat – csönd lett, s a csönd a tisztulatot adta. Az esztendő és az emberélet szakaszai párhuzamosan futnak csak léptékük más és más, tartalmuk lényegileg azonos. Szent Mihály mutatja ilyenkor láttatóan az egy nap, az esztendő és az egész emberélet kerekének egymásba fordulását; a naponta kötelező elszámolás, majd a minden őszön esedékes mérlegelés fokozatosan készíti fel lelkünket a végső számadásra. 

Mihály őszi mérlege-időszaka a szombatok enyhületében történik; ilyenkor az Istenszülő Asszony, Szűz Mária vendége mind, aki él, az Ő öle, köpenye, köténye, a hervadó fák s szőlőlevelek ezer-szín kegyelme és az októberi litániák készítik föl az elközeledőre az embert, a végső időszakra, amikor körülötte és benne a legsötétebb honol – a fényen túli fénnyel, az Úrral való találkozásra. 

 

Szeptember 27. Kozma és Damján 

(Arábiai eredetű vértanú testvérpár, orvos szentek;†Cirus, 303.)

 

Cirus püspöke,Theodorétosz az V. század közepén említi őket mint „a hit jeles bajnokait és csodálatraméltó vértanúkat.” Vértanúságuk a Diocletianus-féle üldözés idején, 303-ban történt, első templomuk a sírjuk fölé épült. Tiszteletük először vértanúságuk helyén, Cirus városában ismert, majd Justinianus császár hatására, aki súlyos betegségéből való gyógyulását a szent orvosoknak köszönhette, a birodalom egész keleti felében terjedt. Első római templomukat IV. Félix pápa (525-530) építtette a Fórumon. Ünnepük a VII. században került a liturgikus könyvekbe, valószínűleg e bazilika fölszentelésének napjára, szeptember 27.-re (Páli Szent Vince ünnepe miatt 1969-ben egy nappal korábbra, szeptember 26-ra helyezték át). A római kánonban velük zárult a fölsorolt szentek sora. 

Legendájuk szerint Arábiában született ikrek voltak. Nagy érdeklődés élt bennük a tudományok, különösen az orvoslás tudománya iránt, ezért Szíriába mentek tanulni. Mikor elvégezték a tanulmányaikat, továbbmentek Kilikiába, és ott Égé városában telepedtek meg; mivel azonban keresztények is voltak, nemcsak orvosai, hanem apostolai is lettek a városnak. Ingyen gyógyítottak, pénzt még a gyógyszerekért sem fogadtak el. Rengetegen tértek meg jóságuk és prédikálásuk hatására. Amikor a Diocletianus-féle üldözés a keleti egyházat is elérte, a helytartó (Lisias) elsőként őket állította bíróság elé. 

Mivel hitük megtagadására nem tudták rávenni őket, először megkötözve a tengerbe vetették, de a kötelékek a vízben kioldódtak, ők pedig kiúsztak a partra. Ezután máglyát gyújtottak alájuk, de a lángok nem érték őket. Akkor oszlophoz kötötték őket és nyíllal lőttek rájuk, de a nyílvesszők nem találtak soha célba. Végül karddal oltották ki az életüket. 

Konstantinápolyban épített bazilikájuk zarándokhellyé vált, és az a különös szokás alakult ki, hogy a betegek a bazilikában aludtak, mert úgy tapasztalták, hogy álmukban eljön hozzájuk a két szent orvos, és vagy meggyógyítja őket, vagy néha egészen rendkívüli gyógymódot javasolnak, amelynek következtében később valóban elnyerik gyógyulásukat. (Ezekről a gyógyulásokról a VI. századig visszamenő följegyzések tanúskodnak.) 

Zománcképük szerepel a szent Korona abroncsán; az abroncson lévő többi szenttel együtt a teremtő fényének óhajtói és megtartói eképpen.

Letöltés: Kerek Istenfája - Mérleg hava Damjántól Szent Mihály napjáig - részlet

 

OKTÓBER, MINDSZENT HAVA

 

Szüreti mulatság

(Rendszerint Mihály utáni vasárnapon, újabban inkább szombaton tartják.)

 

A szüreti „mérlegelő” játék az áldomás, a hálaadás, a tisztulat, a parttalan jókedv, a mindenséggel való egyesülés ősi alkalma, az őszi napéjegyenlőség megszentelése.

Hálaadó mise után fölvonulást tesznek az ünneplők, a falu minden zegét-zugát bejárja lármás, maskarás csapatuk. A menetben az alkalomra választott bíró és bíróné díszes hintón vonul. A hintó a „mérlegelést” idézi meg, s rajta, hátul a hágcsón állva az alkalmi kisbíró a helység minden szerén, szegén tréfás szöveggel adja tudtul az utcára sereglett sokadalomnak az elmúlt év során elkövetett bűnöket; a tréfa a mocskot is gyűlölködés nélkül böfögi fel, felszabadít, s a súlyos terhek alól oldozást ad.

A menet élén rendszerint a zenészek után lovas betyárok, huszárok vagy csikósok kíséretében ünneplő ruhás lányok szalagokkal öltöztetett szőlőkoszorút visznek: a bőség, a szüzesség, s az áldozat jelét (a kipréselt szőlő leve Krisztus áldozati vére). A menet résztvevői többségükben alakoskodók: dőrék, állatmaszkosok, zsánerfigurák (török, tollas, zsidó, ablakos tót, cigányasszony, borbély, haramia…). Az alakoskodók között gyakori a nemet vagy életkort „fölcserélő”. (A maszkok nem rejtik el a személyt, a maszk által látványosan nyilvánvalóvá lesz mindenkiben a hétköznapokon takargatott, rejtett tulajdonság is. A maszk felszíne a lélek mélyét hozza felszínre; az álarc hamis képet, ál-arcot mutat, a maskara pedig a lélek rejtett üzenetét „öltözteti”, mutatja. A legtöbb esetben a maszkoknál a nemzetségre jellemző tulajdonság fogalmazódott meg, képletesen ezen alkalmon a nemzetség első tagjától kezdve a ma élőkig (s a majdan születők is!) mindenki „tetemre hivatott”. A bámészkodóknak cigányasszonynak öltözött vet kártyával sorsot, a dőrék homokkal, hamuval vagy korommal teli harisnyával verik hátba a tétlenül ácsorgókat, s ijesztik a gyerekeket, s a félénk fehérnépet is. A csikósok ostort pattogtatnak, a betyárok lövöldöznek, a settenkedő gonoszt űzik eképpen messze; a gazdát alakító legények újborral kínálgatnak mindenkit, az idegent is „beitatják” az általános duhajkodásba. E menet egyben hírverése az esti mulatságnak is.

Estére mesterséges szőlőlugast készítenek a kocsma udvarán, amelyről kötelező szőlőt lopnia a mulatságra érkezőknek. (A szőlőlopásnál – mivel a csőszök munkálkodása okán szükséges volt – a „tolvajok” rejtett tulajdonságai, ügyessége kapott szerepet, kerülhetett felszínre – segítve ezzel önmaga mélyebb megismerését, s az így felfedezett tulajdonságai segítségével a más, kötött keretek között való teljesebb életet.) A „csőszök” a tetten ért tolvajtól zálogot vesznek. (Mikor a hamisbíróság a zálogot visszaszolgáltatta tulajdonosának, akkor rá, kifejezetten az ő (zálogot adó) gyarlóságára jellemző váltságot írt elő. A falu török basájának például négykézláb, szamár iázását utánozva a mulatság négy sarkába kellett mennie, hangosan ordítva: „én vagyok a világ legnagyobb szamara!” – ezzel mintegy „letörték a szarvát”, visszavágva a fölös, emberi gyarlóságból fakadó tulajdonságokat). Azután a legtöbb zálogot adót, a falu csetebota, ártatlan legényét bűnbaknak nevezik ki, akit maskara-bíróság ítél halálra, miután a résztvevők fejére szórták a falu összes „szennyesét”.

A szüreti mulatságon eddig lefojtott elemi indulatok szabadulnak el- és fel; mivel a pletyka-hordta vétkek itt hangosan, mindenki füle hallatára kerülnek elő, a rejtett, a csak sejtett, gyanított vétkek nyilvánvalóvá válnak. Nem ritka a verekedés, de néha haláleset, valóságos áldozat rázza meg a közösséget. A verekedők régebben egymás vállát karolva mentek a kocsmába, békepohár inni; a verekedés nem haragot hozott, hanem éppen azt zavarta el – ilyenkor két legény „helyretette” egymást.

A téli gonosz-járó sötét napok, amelyek fölnagyítják a bűnt, a bajt, s fokozzák az egymás ellen feszülő indulatokat – tisztultan találták a hajdan volt falut. Teljessé a küzdelem adta tisztulatot az októberi litániák tették; ebben az értelemben a „verekedés” (akárcsak a lélek önmagával való küzdelme) gyónás-szerepű volt, s ennek „penitenciáját” rótta le a hites ember a litániák hosszú során.

 

Október 16. Lehel

(Árpád seregeinek egyik vezére, Bulcsú és Botond társa a harcban; +955).

Lél (Lelu, Lélö, vagy Leel alakban) egyike a vezéreknek, a hét magyar közül való Tasnak fia. Ugyanő a Képes krónikában az ötödik kapitány:

„Az ötödiket pedig Lélnek hívták: ez a messiánusokat (morvákat), illetve cseheket elűzte Galgóc vidékéről, mondják, hogy sokáig ott táborozott. Tőle származik Szoárd nemzetsége vagy törzsöke.” (Képes krónika); Kézai Simon krónikájában pedig a hatodik: „A hatodik sereg vezére Lél volt. Ez elejétől fogva Galgócz körül lakván, miután onnan a morvákat és cseheket kiirtotta, utóbb, mint mondják többnyire Nyitra táján lakozott. Tőle ered a Szoárd  törzs és rokonság.”

Ő lett (a 41. fejezet szerint, Gesta) a Bolgár-Fejérvár felé menekült Zalán ellen küldött seregnek vezére Bulccsal és Botonddal együtt, kikkel ezentúl rendesen együtt említik. Anonymus szerint (39. fejezet) kürtjébe fújva adott jelt a Zalán ellen való döntő csatára:

„A Száva torkolatánál megérkezve, másnap a maga jegyes zászlajának fölemelésével jelt adott a bolgárok ellen való küzdelemre s diadalt aratva, tábort ütött a Duna mellett, bolgár és görög foglyait pedig vasra verve küldte Árpádhoz. Innen tovább indulva Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán vezérnek rokona volt, görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel megvívjon velük. Másnap mind a két fél csatarendbe sorakozott a Duna mellett elterülő mezőn. „Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen.” (Gesta)

„A két ellenfél csapatai egymás után összecsaptak s heves viadalra keltek. A görögök és bolgárok közül igen sokan elestek, mások pedig fogságba kerültek. Tehát Bolgárország vezére látva, hogy övéi a csatában a rövidebbet húzzák, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, berohant Fejérvár városába. Ekkor a diadalmas Lél, Bulcsú, valamint Botond tábort ütöttek a Duna mellett, valamivel lejjebb a síkon. Ott aztán a bolgárok meg görögök közül ejtett foglyokat mind maguk elé vezettették, majd vasra verve elküldték Árpád vezérnek Magyarországra.” (Gesta).

Letöltés: Kerek Istenfája - Október hava, szürettől Vendel napjáig - részlet

 

SKORPIÓ HAVA

 MINDSZENT HAVA, SZENT ANDRÁS HAVA 

 

Október végén s november java napjaiban halálba fordul a földi mindenek. A fák, bokrok ezer-színe az ilyenkor érkező fagytól, hóharmattól – s a szőlő levele-kedve is a sáré lesz. A gyilkolódás időszakát október 21-én Orsolya névünnepe jelzi, kezdi; Orsolyáé, aki a legenda szerint tizenegyezer szűz társával Atilla-nyila martaléka lett. De Atilla az, aki zárja e „törvény szerint való” harcos időszakot. Ányos, azaz Arianus, Orléans püspöke (akinek ünnepét november 17-e hozza) imádságára szabadul meg Orléans a hun király hadainak ostromától. Az ekkor esedékes harc végét Erzsébet királynőnk egy legendája is közvetíti, mikoris a gyilkolásra fölindult férje, Lajos kezéből kihull a kard. Már nincs mit ölnie a télelőnek, már mindenki aki növény, áldozatra adta magát, hogy a tavaszi mező majd a Teremtő akarata okán ismét újulást hozhasson. Október 31-én Wolfgang, magyar nevén Farkas elaltatja a fákat. A régiségben ezen a napon vén fát döntött ki a falu népe, amelynek ága, rőzséje az ember lelkében reccsent. Ki-ki „elébe ment” ilyenkor a halottaknak; a közelgő halottak napján „félúton” találkozott az élő az eltávozottal. A halottak napi terített asztalnál étel, ital, gyertyafény, s imádság hívta-várta a nemrég elhunytakat. E titokzatos napon együtt ült az asztal körül aki még él, s akinek már a másik világról kellett „visszajönnie”; és a gyilkolódás, a halál ködös, lucskos napjaiban sem gondolta senki, hogy a halál pusztulás volna. Farkas napján a vén fa kidöntése után is ezért ültetett csemete fát a hajdanvolt ember. 

A régiek hitében az utolsó átváltozást, a halált csak a tisztult lelkű ember kapta: teste itt maradt, lelke el-, ki-, föltávozott. Mindez a minden testet csupaszító Skorpiót idézi, az esztendőkörös változásrend leglátványosabb „fullánkos halál”-idejét. 

 

SKORPIÓ HAVA

 MINDSZENT HAVA, SZENT ANDRÁS HAVA

Október 26. Dömötör

(Harcos szent, a keleti egyház kedvelt alakja; a magyar szent korona abroncsán Szent Györggyel párban látható. †306.) 

 

A hagyomány szerint Pannónia, az utóbb róla elnevezett szerémségi Szávaszentdemeter szülötte – tudósít az Érdy-kódex. Mint nemes család sarja, római katonatisztként kerül Thesszalonikába, ahol a keresztényüldözések során egy hatalmas erejű óriás ölte a hívőket. Amikor barátja, Nesztor kénytelen volt megvívni vele, Demeter a kereszt jelével erősítette meg, így Nestor le is győzte az óriást – erre a császár lefejeztette barátját. Az óriás haláláért Demetert vádolták. Kivégzése előtt Jézus megjelenik neki és bejelenti, hogy mártíromságának ideje közel. Dömötör az Úrnál kieszközli, hogy halála után vitéz hadba menőknek, kórságosoknak közvetítője, segítsége lehessen. Szolgája később Dömötör gyűrűjével és palástjával számos beteget meggyógyított. Legendája szerint a sírjánál gyógyult meg egy magas rangú tisztviselő, Leontius, aki Thesszalonikában bazilikát építtetett Demeter tiszteletére, majd amikor Illiricum prefektusa lett, magával vitte ereklyéit, és Sirmiumban még szebb egyházat építtetett. Más források szerint Demeter Sirmiumban lett vértanú. Amikor 441-ben Attila földúlta a várost, ereklyéi átkerültek Thesszalonikába, ahol később mindössze egy vérrel átitatott kendőt őriztek (később Justinianus és Mauritius császár már hiába kutatott az ereklyék után). Ennek ellenére Dömötör tisztelete a görögök és a balkáni szlávok körében Myrai szent Miklóséval (ld. december 6.) vetekedett. Idővel pontosan megjelölték Thesszalonikában halálának helyét. Ünnepére a XIV. században negyvennapos böjttel készültek. Tisztelete kezdetben elsősorban a keleti egyházban terjedt el, majd a balkáni állattartó népek között vált népszerűvé. Nyugaton a keresztes háborúk nyomán vált népszerűvé; Szaloniki védőszentje. Ábrázolásain legtöbbször harcosként, sok esetben szent Györggyel együtt jelenítik meg ábrázolják. Alakja nemcsak szent koronánkon szerepel, de egy 1490 körül készült táblaképen (ma az Esztergomi Keresztény Múzeum őrzi) és az erdélyi szász Jidve egyik táblaképén is (ennek évszáma 1508). Főleg a szegedi és székely katolikusok előszeretettel használják keresztnévként is. A moldvai csángóság körében is népszerű (...) Családnévként Dömötör, Demeter, Döme, Deme, Demse alakban forul elő. Szávaszentdemeter bazilita kolostora volt Árpád-kori kultuszának központja; ez időközben elpusztult (s vele veszett Dömötör vérereklyéje is). Szaloniki sírjától hozott dömötörvíz és dömötörolaj régebben különösen kedvelt szentelménye volt az ortodoxoknak. Búcsúünnepének ottani neve: Démétria. A néphit szerint az oltalma alatt álló várost személyesen, fehér lován ülve, olykor mennyei sereg élén, védi meg az ellenséges támadástól (a legenda ezen elem rokon a szent László legendáéval). Mivel katonaszent, emlékezete a protestáns Erdélyben is él. A törökök nálunk Dömötör napján, a hideg beálltával szüneteltették a harcot. Ő a juhászok védőszentje, a keleti palócok között Dömötör maga is juhászként jelenik meg. Szeged környékén a juhok legelőről való behajtását, illetve az ezt követő pásztoráldomást „dömötörözésnek” mondják. Pásztorok, a tanyai kapitány, öreg tanyásgazdák találkoztak névünnepén a városiakkal, a letelepültekkel. Közös misén vettek részt, majd ünnepi ebéd következett, s reggelig tartó mulatság amelyen még a papok is táncoltak. 

Szakmáron a juhászok a pappal bárányt szenteltettek a templom előtt. Tisztelete néhol Vendel alakjával keveredik. 

 

NOVEMBER, SZENT ANDRÁS HAVA 

November 1. Mindszentek

(Göcsejben mincién napja; a szentek egységének ünnepe.)

Mindenszentek a megdicsőült Egyház ünnepe, az élő és meghalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében: egymásért könyörögnek, helytállanak. A földön élők közössége a küzdő Egyház (Ecclesia militans), a már földről távozott és a tisztítótűzben szenvedő lelkek a szenvedő Egyháza (Ecclesia patiens), a mennybe jutott üdvözültek pedig a diadalmas Egyház (Ecclesia triumphans) tagjai. Nemcsak mi imádkozhatunk ugyanis a tisztítótűzben levőkért, de a mennybe jutott lelkek is imádkozhatnak, közbenjárhatnak értünk, a földön élőkért és kegyelmet eszközölhetnek számunkra még evilági életünk idejére is – hogy majdan elmondhassuk Pál apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim.4,7) E napon mindazon megdicsőült lelkeket ünnepeljük, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt (Jel.7,9-10) a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg.

 Letöltés: Kerek Istenfája - Skorpió hava Dömötörtől Imre napjáig - részlet






NOVEMBER, SZENT ANDRÁS HAVA,
ADVENT


Az advent, a „várakozás” hajdan a régi ember gondolkodásában, szentségi gyakorlatában Szent Mártonnal kezdődött; ez napjainkra négy hétre szűkült. Advent adta elejét az egyházi évnek is.

Az Advent az V-VI. századtól, Galliából kiindulva lesz a karácsonyra való készület ideje. Kezdetben november 11. után hétfő, szerda és péntek a böjtös napok, ám szerzeteseknek az egész december. A VI. században kerül Itáliába, de már korábban Nagy Szent Gergely is említi, igaz, ő még böjt nélkül. Keleten Fülöptől (november 15.) számítják, a koptok november 14-től (akárcsak az ambrozián és mozarab – óspanyol – liturgiában). A X. századtól a böjt nélküli készület lesz általános a nyugati Egyházban, a várakozás örömteli volta miatt. A középkor a négy hetes várakozást úgy magyarázta, hogy Krisztus négyféleképp jött el: testben (Betlehemben), értelemben (minden nap), halálunkkor, és az Utolsó Ítéletkor. III. Ince pápa szavaival: „1. a test felhőjében – értsd: a testben Krisztus istensége mintegy felhőbe burkolva elrejtetett; 2. a kegyelem harmatában; 3. a halál forgatagában es 4. az ítélet tüzében.”

A Nap ilyenkor igen alacsonyan jár, ködösek a hajnalok, a rontást hordozó sötét napok, de egyben a várakozás, a készület, a reménykedés időszaka ez. A hajdani falu népe a sötétség adta szorongást, szórtságot, a betegséget ágyazó rosszat a karácsonyi készület varázsló játékaival oldotta, zavarta el. Az ember testéből-lelkéből, de a rábízottak sokaságából is kiűzte a gonoszt, hiszen az ő dolga volt a Teremtő akarata okán, hogy a jószág az istállóban, ólban, (de) a kert, a mező, az erdő, a vizek is épen maradjanak, rendezetten várják a gazdával együtt a csodát, a Nap téli fordulatát, Fény-Krisztus születését (mert a régiek hitték a Teremtett Világ valamennyi létezőjének titokzatos egybetartozását, hitték annak lépcsőzetes rendszerét – az életet). A régi ember az ilyenkor ébredő testi vágyát, az ölelés és az étvágy pirosát böjttel, sötét öltözettel, s ezernyi szent cselekvéssel tartotta távol, hogy lelke szűzi fehéren izzon, hogy a születés az ő cselekvő részvételével, vele-benne mehessen végbe. A karácsonyvárás egyik jellemző játéka volt amikor Luca-nap hajnalán a bágyadt, alig-életű Nap éppen föltámadni készül, a tyúkok karikában etetése. Régi kocsikerék vagy hordó abroncsába szórta a gazdasszony a szemet, s az ilyenkor naphosszat káráló aprójószág, a zűrzavart kavaró tyúksereg „dödörgővé” vált, összeszedte magát; s ráncba szedődött ezáltal a gazda és a rábízott mindenek. A titokzatos éjjelen, a karácsony éjféli mise után „mártonvesszővel” ébresztették  zavarták ki az ólból a tyúkot, s az lármázott, riadót tett: megszületett a fény, velünk-bennünk van Jézus; moccanjon a gyermekisten, mozduljon hát a világ is!

A karácsonyi ünnepkör valahány szokásjátékát a „zártság” és „nyitottság” kettőssége jellemzi. Fény-Krisztus születését szórtságot űző, rendeződést, csöndet, zártságot varázsoló játékok előzték; a titokzatos pillanatot követően pedig a moccanást, a nekiindulást, a nyitottságot ösztönözték a cselekvések. Téves tehát – egyebek között – azt állítanunk és hinnünk, hogy a betlehemezés keresztény szokása az egyházak ellenkezése, tiltása okán fokozatosan kiszorította a karácsonyi ünnepkörből a pogánynak ítélt regölést (bár az egyházak ezen törekvése sajnos valóságos); hiszen az előbbi a születésnek „ágyazott”, a születéshez rendezte az ember lelke-kedvét, míg az utóbbi a születés utáni „kötelező” nekiindulást szorgalmazta; és mindkettőben, más-más arányban ugyan, de megtalálható az ún. pogány elem csakúgy, mint az egyetemesen keresztény vonás (ez még akkor is így igaz, ha a bukovinai székelyek – föltehetően az ortodox környezet hatására – karácsony vigíliáján kezdték a betlehemjárást, s vízkeresztkor, az ortodox egyház karácsonyán fejezték be azt. A Kárpát-haza minden vidékén advent adta a betlehemezés alkalmát).

Az emberéletben a Nyilas a purgatóriummal, a „köztes léttel” rokon (nem véletlen, hogy Alexandriai Katalin közbenjárásával a tisztítótűzből szabadulhat meg a lélek!). A léleknek a régiek hite szerint el kell szakadnia minden földi kötéstől – az ittmaradottaknak el kell engedniük a Teremtőhöz vágyakozót, hogy amint jött, a „Bak nulla pontján”, a „Tejút hasadékán” vissza tudjon térni immáron véglegesen az Úrhoz, aki a földi élettel – a tisztulat és a minden-boldogság okán – hatalmasan megpróbál valamennnyiünket.

Ez az időszak egyben a gyermek anyaméhen belüli állapotával is rokonítható; hiszen ez várakozó állapota a születni akaró magzatnak csakúgy, miképpen az őt óhajtó családnak.

A falu népe ilyenkor a zajos mulatságoktól is tartózkodott, csak a disznótorok szertartásos és egyben családias hangulatában oldódott fel egy csöppet; muzsika itt sem volt (legföljebb a duda szólt, amely „ráncbaszedő”, révületet alapozó „varázshangszernek” számított). Íme a ráncbaszedés egyik története: „A balta a zustor meg a duda mindig a kanászná vót. Mer nemcsak a pajtásokat, hanem a disznókat is dudaszóvá kellett tartani. Dudaszó mellett jobban elvótak, a kanok nem nyugtalankodtak. A zén vilkei falkámba hét kan vót… Egyik vadabb vót, mint a másik. Az idegen, úrféle embernek nekimentek. Még egymás bélit is kieresztették vóna, ha agyaraikat harapófogóvá lenem törtük vóna. Mikor oszt kijátóttam nekik: prr kanikám, prr, prr, főmérgesettek, tajtékot hánytak. Úgy híttuk eszt: kanidagasztás. De a dudaszóra mingyá lecsendesedtek…” (a bennünk lévő disznóság nem más, mint az anyagi javaknak telhetetlen óhajtása, és az ezek okozta belső zűrzavar).

Szentséges ízét az adventnek a hajnali mise (aranyos mise, roráté) adta meg. Nagyzsámon adventben a gyermekek hajnali harangszóval kelnek, és házról-házra járva csengővel és énekszóval költögetik a híveket. Csíkban régebben betlehemes játék volt a hajnali misén; onnan indultak a házakhoz betlehemezni. Erdély számos magyarlakta helyén azt tartják, hogy a roráté alatt be kell zárni minden ajtót-ablakot, különösen pedig az ólat, mert a boszorkányok a harangozás elől a házakba, ólakba menekülnek. Főleg a teheneket rontották meg. Az alföldi falvakban, amikor rorátéra harangoznak, cukrot vagy mézet eszik a lány, hogy édes legyen a nyelve, minél előbb férjet édesgessen magához. Máshol első hajnali misére való harangozáskor a férjhezmenendő lány a harang köteléből kis darabot igyekszik szakítani és azt a hajfonópántlikájába varrja s a hajában viseli, hogy farsangkor majd sok kérője legyen.

Advent első vasárnapján koszorút készítenek; szerkezete kör és kereszt; őskép, Istentől való, az ember által kitalált képektől abban különbözik, hogy vele születik a tartalom. Népünk hitében a kör: öl, ölelés, Boldogasszony öle, amely a Teremtő Fény maradéktalan óhajtása, és a megkapott Fénynek az őrzése. A körben lévő egyenlő szárú kereszt pedig az óhajtott Fény, az Ige, a szeretet mellyel Isten teremtette és megtartja a Világot. Ahol a két egyenes metszi egymást, népünk hite szerint Isten ott lép be a világunkba. A körkereszt a Teremtő velünk való szövetségének pecsétje; a kereszt négy végén (ahol ezek az örökzölddel öltöztetett kört metszik) egy-egy méhviasz gyertya áll; advent minden vasárnapján meggyújtanak belőle egyet: eggyel mindig több gyertya ég. Sok helyen a karácsonyfa alá teszik, vagy a mestergerendára akasztják.

Palócvidéken és a Galga mentén, Göcsejben, de szórványosan az ország más vidékein is adventon „Szentcsaládot járnak”. Az ünnep előtt kilenc nappal kilenc család összeáll és minden nap más-más családnál tartanak énekes, imádságos áhítatot. A Szent Család képét vagy szoboralakjait magukkal viszik, s ezek mindig az áhítatnak helyet adó családnál „halnak” – a régiek hite szerint áldást adva a ház népének és minden jószágának.

 

November 11. Márton

(316/317, Sabaria–397 november 8., Candes), Tours püspöke, a középkor nagyhírű szentje;

magyarország védőszentje. Régi göcseji neve „Minciénmárton”.

 

Márton szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt – nyugati legendája szerint édesapja, Florus, Pannónia királya volt, így Márton hun, illetve magyar királyi sarj. Amikor Sabariában 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve múlt annak, hogy a „Milánói ediktummal” Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. Az egyházi törvények – egy időre – birodalmi törvényekké emelkedtek, s ha valakit egyházi büntetés ért, annak állami büntetőjogi következményei is lettek. A vértanúk és katakombák üldözött közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett.

Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába, az ókori Ticiniumba, pogány környezetbe. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katechumennek. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.

Tizenöt éves volt, amikor Severus és Probus császárok parancsának megfelelően mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett, s már ebben az időben kitűnt katonatársai közül. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan koldusnak – ekkor még mint római tiszt és katechumen (hittanuló, vagyis meg nem keresztelt).

 Letöltés: Kerek_Istenfája_-_November_hava__advent__Márton_és_Nimród_-_részlet

 

November 19. Erzsébet

(Árpád-házi Szent Erzsébet, II. András király és Gertrúd leánya; a világegyház egyik legkedveltebb szentje; Szent Ferenc harmadrendjének mennyei gyámola; a szegények és betegek, az árvák és özvegyek patrónája; 1207-†1231 november 17, Marburg.)

 

A világegyház egyik legkedveltebb női szentje; szent Ferenc harmadrendjének mennyei gyámola; a szegények és a betegek, árvák és özvegyek patrónája. „A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.” – e szavakkal kezdi a ciszterci életrajzíró, Heisterbachi Cesarius Erzsébet életírását. Atyja II. András király, édesanyja meráni Gertrúd. Erzsébet Sárospatakon született, 1207-ben. Már gyermekkorában kitűnt jámborságával: az ünnepeket módfelett tisztelte, kerülte a táncot, minden gyermeki táncnál jobban szerette a lovaglást – később, mikor már feleségként és édesanyaként urát várta haza, messze elébe lovagolt. Gyermekként sokszor megszakította a játékot is, hogy amint maga mondja „Istent szeresse”. Az Érdy-kódex tanúsága szerint a rózsalegenda még idehaza esett meg vele; télvíz idején a vár kapuja elé maradékot vitt kötényébe rejtve a szegényeknek – ekkor találkozott össze atyjával. „Fiam Erzséböt, hova mégy, mit viszöl?” – kérdezte a király. De a köténybe rejtett kenyér helyett rózsát látott a csodálkozó atya. A rózsa – miképpen a kenyér is – Jézus megidézője. Az esztendő körének szembe-jegyéből jött az égi segítség: Jézus ajándéka, lelke pünkösdi rózsapirosa-parazsa. Más legendája szerint mindez már Thüringiában történt. A rózsalegendának számos népi változata él ma is. Az egyik moldvai változatban a kenyér csipkerózsává, az „Istent rejtő” bokor virágjává változik, s a kapu előtt ácsorgó szegények elköltik e lelket tápláló eleséget. Itt jegyezzük meg, hogy Erzsébetet pünkösdi gyermekjátékaink dalai is emlegetik.

Négyesztendős korában eljegyezték Thüringia őrgrófjának fiával, az akkor tizenegyéves Lajossal. Rögvest németföldre vitték; a menyegzőt 1221-ben ülték meg. Erzsébet korán kapcsolatba került a ferences mozgalommal. Hitvesi és édesanyai kötelességei mellett egész életét a szegényeknek és betegeknek szentelte. 1225-ben éhínség tört ki, s Erzsébet a kamrákat és hombárokat felnyittatva mindent szétosztott a szegények között – Lajos pedig támogatta asszonyát, és családja legnagyobb megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele. Egyszer Lajos az Ilselberg mellett lovagolva így kiáltott: „Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!”

Egy napon, mikor ura vadászni volt, egy undok poklost (leprást) megfürösztött és hitvese ágyába fektette. Ura szülei, amint fiuk megérkezett gyűlölködve panaszolták el az esetet és azzal vádolták Erzsébetet, hogy tékozló és szolgáit éhen akarja veszíteni (ennek alapját az adta, hogy böjtön tartotta őket csakúgy, mint önmagát). Szavuk hiteléül a hitvesi ágyban fekvő poklost hozták föl. Lajos fegyvert ragadott és nagy haraggal, gyilkos szándékkal rontott be a szobába… A lepedő alatt melyet fölrántott, hogy a poklost levágja, a megfeszített, ezer sebből vérző Krisztust látta meg. Azonnal bocsánatáért esedezett, mire a jelenés eltűnt. Ekkor átkarolta asszonya térdét és mindenben szabad kezet adott neki. Erzsébet időszakában a marsi (harcias, akár gyilkos) indulat helyét az adakozó jóság foglalja el. Még 1226-ban Marburgi Konrád ferences atyánál fogadalmat tett – őt rendelte a szentatya Erzsébet mellé, ő volt gyóntatója és lelki vezetője.

1227-ben meghalt Lajos, midőn a Szentföldre igyekezett – útközben érte a halál. Alig merték vele közölni a hírt, mikor meghallotta szeretett férje elvesztését, felkiáltott: „Az egész világ meghalt számomra!” De Istent mindenkinél jobban szerette. Másik legendája e szavakat adja Erzsébet ajkára, mikor a koporsóban látja viszont urát: „Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte”. Nemsokára lopva elhagyta a kastélyt, s egy évre ura halálára lemondott minden földi javakról – megpróbáltatások és megszégyenítés kísérte útján, mivel urának rokonai túlzónak találják elhatározását. 1228-ban Erzsébet Margburgba költözött gyóntatójához, s a városban kórházat létesített. Nagypénteken a minden ékességétől megfosztott minorita oltárra téve kezét átadta egész életét Krisztusnak, saját akaratát is reá bízva. Ekkortól betegápolóként dolgozott a ferences harmadrend szürke csuhájában. Gyermekeit nevelőkre bízta, legkisebb lányát, Gertrúdot a boldogok között tiszteljük (ünnepe november 13-án van).

1231 őszén (novemberben) betegségbe esett, magas láz gyötörte melyet derűsen viselt.

Még meglevő dolgait elajándékozta, vigasztalta mellette lévőket, s 16-án, éjfél körül visszaadta lelkét a Teremtőnek. Halála előtt magyarul énekelt betegágyán. Ezt környezetének így magyarázta: madár látogatott meg, s olyan szépen énekelt, hogy vele kellett imádkoznom nekem is. Négy napig feküdt a ravatalon, ezalatt igen sok madár szállt a székesegyházra (bő két évszázaddal később, Hunyadi Mátyás halálakor hollók lepték el Buda városát). A gyászmise kezdetekor egy nagy, fekete madár szállt a templomra, és gyönyörű énekbe kezdett. Erzsébetet Marburgban, az általa alapított Szent Ferenc-kápolnában temették el, darócruhában. Rövidesen csodák történtek sírjánál, s az Egyház négy évvel később, 1235 pünkösdjén szentté avatta. Ünnepét 1670-ben vették föl a naptárba, temetése napjára, november 19-re. Ezt 1969-ben halála napjára, november 17-re helyezték vissza (a világegyház ma is ezen a napon ünnepli).

1236 májusában, mikor koporsóját felemelték, Frigyes császár – korábbi kérője – szőrcsuhában, fején császári koronával segített a koporsó vitelében. „Nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa királynéjának” – mondta, s a halott fejére tette saját koronáját. Az Erzsébet ereklyéi fölé emelt templom a német gótika remekműve. (Erzsébet még életében olyan magas tornyú templom építésére vágyott, amelynek harangszavát Magyarországon is meghallják. Kereste a megfelelő helyet, de nem találta. Egy napon követ dobott a levegőbe: „ott fogom fölépíteni a templomot – mondta – ahol ez a kő leesik” A kő mocsaras helyen ért földet, közel a Lahn vizéhez – itt épült föl a későbbi templom). 

Erzsébet az emberszeretet példaképe. Szegények, elhagyottak, kórházak, emberbaráti intézmények választják védőszentül. Unokahúga, szent Margit (IV. Béla király lánya) a Nyulak szigetén (Margitszigeten) Erzsébet oltára előtt tette le fogadalmát. 

Erzsébet segítette a bevándorolt németeket a beilleszkedésben, mivel kedvenc szentjük a magyar király leánya volt. Leghatalmasabb hazai emlékműve a kassai Erzsébet-templom, később székesegyház, melynek alapkövét unokaöccse, V. István tette le, zárókövét pedig Hunyadi Mátyás. Egyik oltárképén Erzsébet elragadtatásában látja a Szűzanya és a szentek társaságában Jézust, aki helyesli mindennapos irgalmasságát. 

Radermacher Apollónia (1571-1626) alapította szent Erzsébet betegápolói rendjét.

Erzsébet napját a régi magyar egyház piros betűs ünnepként ülte meg. Hazánkban Erzsébet az egyik legkedveltebb keresztnév volt.

 

 Letöltés: Kerek_Istenfája_-_Szent_Erzsébettől_Szent_Andrásig_-_részlet






December 6. Miklós

(A kis-ázsiai Myra szent püspöke; †345 körül.)

Lizia tartomány Patara nevű városában született gazdag, istenfélő szülőktől, akik sokáig  gyermekáldás nélkül éltek, ám hosszas könyörgésükre Isten Miklóssal ajándékozta meg őket. Az Érdy-kódexben található legendájában gazdag szüleit döghalál ragadta el, ő minden örökségét a szegények között osztotta szét. Csecsemőkorában szerdán és pénteken az esti órákig megtartóztatta magát édesanyja tejétől; később, már felnőttként a szerdai és pénteki böjtöt élete végéig megtartotta. Kerülte a rossz társaságot, virrasztott, böjtölt, őrizte tisztaságát, és csak olyan olvasmányokkal foglalkozott melyek lelke üdvét előmozdították. Felnőve keresztatyja, a mirai püspök pappá szentelte. Miklós e nagy tisztségre megkettőzte buzgalmát: még többet böjtölt, imádkozott és gyakorolta a jócselekedeteket. Szüleitől örökölt vagyonát a szegények megsegítésére fordította. Hazai legendájában egy elszegényedett nemesember három lányát az ablakon át bedobott, keszkenőbe kötött aranyszálakkal mentette meg a feslett élettől. Más legendája szerint az elszegényedett apa azt javallotta felnőtt lányainak, hogy a maguk megsegítésére bocsássák áruba testüket. Midőn ez Miklós tudomására jutott, éjjelenként az apa szobájába annyi pénzt dobott, hogy egyiküket tisztességgel kiházasíthassa. Később a másik kettő kiházasítására is folytatta a pénzdobálást, megmentve így apát és lányait. Utolsó alkalommal a hálás apa utánafut, s felfedi kilétét; Miklós kéri, hogy tartsa ezt titokban, ám másnap már az egész város tudja az esetet. Miklós példásan beteljesítette, amit Jézus mond: „Te pedig mikor alamizsnát adsz, ne tudja balkezed, mi cselekszik jobbkezed, hogy alamizsnád titokban legyen; és Atyád, ki lát a rejtekben, megfizet neked” (Mt.6,3-4). A népszerűség elől zárdába menekül, ám keresztatyja parancsára a zárda vezetője lesz, mely feladatát pontosan és buzgón végzi. Vágyat érez a Szentföldre zarándokolni s ott elvonultan élni egy ideig; mikor hajóra száll, vihart jövendöl. A hajósok kinevetik – ám hamarost végzetes vihar éri őket a nyílt vízen, s alig győznek bocsánatért könyörögni s kérni Miklóst, hogy csillapítaná le a tengert imájával. Miklós imádkozni kezd, s a tenger csakhamar elcsendesedik. Ezt később több alkalommal is megteszi, így méltán lesz a hajósok közbenjárója. Kikötés után szeretne elvonulni Egyiptomban, ám isteni kijelentésre visszatér a kolostor élére, ahol korábban szolgált. De itt sincsen sokáig maradása: újabb isteni intésre Liciából Mirába megy. Itt a szomszéd püspökök épp a megüresedett püspöki szék betöltéséről tanakodtak. Egyikük Istentől jelet kap, hogy aki másnap elsőként lép a templomba, s Miklós lesz a neve, ő legyen az új püspök. Másnap Miklós elsőként lép a templomba, s a felvilágosított püspök nevét kérdezve azonnal a többi püspök elé vezeti, ahol minden könyhullatása dacára püspökké szentelik.

Miklós, meg akarván felelni a nagyobb feladatnak, még szigorúbb önmagához: püspöki öltözete alatt vezeklőruhát visel; naponta csak egyszer eszik, ám húst többé nem vesz magához; a földön alszik, s ott is csak keveset; még többet imádkozik; naponta szentmisét mutat be; a betegeket, foglyokat és szegényeket látogatván a városban szinte minden vagyonát szétosztogatja; minden vasár- és ünnepnap prédikál; minden templomot és plébániát végiglátogat s ellát pappal és anyagiakkal.

Ám a város nagy része ekkor még pogány volt – Miklós házról-házra jár, hogy a keresztényeket hitükben megerősítse, a halállal mit sem törődve hirdetve Krisztust. Ezen felbőszülve Diocletianus alatt a császári hivatalnokok parancsára elfogták, s a városon kívülre hurcolták és bebörtönözték, itt raboskodott egészen Nagy Konstantin trónra lépéséig. Ekkor a császár elrendelte a pogány szentélyek lerombolását, s helyükbe keresztény templomok építését; Miklós e vágyott munkát a maga püspöki megyéjében maradéktalanul elvégezte.

Nem sokkal ezután az ariánusok ellen küzd: 325-ben a niceai egyetemes zsinaton Ariust haragjában felpofozza. (Arius tanításában Jézus Krisztus nem Isten Fia, hanem csak ember; ezzel a Szentháromságot tagadja, s ezt Miklós – Krisztus katonája – nem hagyhatta szó nélkül). Ide kapcsolódik az a történet is, mely a virgács eredetét magyarázza. „Nagy volt szent Miklós tisztelete különösen a keleti egyházban és innet vették át a nyugatiak is, de itt néhol zsolozsmája sajátságos volta miatt ellenkezésre talált. Így egy ≪Maria de charitate≫ kolostorban a prior nem akarta megengedni a szerzeteseknek, hogy imadkozzák, mert úgymond ≪új, sőt tréfás énekeket az én kolostoromban nem fognak énekelni!≫ Elérkezett Miklós napja és a szerzetesek szomorúan tértek nyugovóra. Mikor lefeküdtek ≪ime szent Miklós a prior előtt látható, de borzalmas alakban megjelent és kiragadván őt üstökénél fogva ágyából a hálóterem padlójához vágta és elkezdvén az ≪O Pastor aeterne≫ karverset, minden szó után a virgácsokkal, melyet kezeiben tartott, hatalmas ütéseket mért annak a hátára. Ily módon mérges hangon elénekelte egész végig a karverset. Mikor a zajra mindenki fölébredt, félholtan vitték vissza a priort ágyába, aki magához térve, igy szólt: Menjetek és csak énekeljétek szent Miklós új történetét!≫

Egyszer, Mirához közel egy pénzéhes hivatalnok, Eustachius (aki nem azonos szent Eusztákkal), hogy megszerezze vagyonukat, három ártatlan embert halálra ítélt. Mikor ez Miklós tudomására jutott, odasietett, s a szerencsétleneket már a vesztőhelyen találta. A bakóra kiáltott s kiragadta kezéből a pallost, előszámlálva a hivatalnok bűneit, megmentve ezáltal az ártatlanokat. Más alkalommal, mikor Konstantin császár, főudvarmestere, Ablavius féltékeny parancsára három tábornokát ki akarta végeztetni kiket korábban Frígiába küldött aholis Miklós közbenjárására a véres harc elmaradt, ezek hallván Miklós püspökről és csodáiról, hozzá könyörögtek a halálveszélyből való szabadulásért. A kivégzés előtti éjjel Konstantin és Ablavius is álmot látott: mindkettőjüknek Miklós jelent meg és Isten haragjával fenyegette őket ha ezen parancsot haladéktalanul vissza nem vonják; megrettenve elálltak szándékuktól. Ugyanekkor Miklós a segítségét kérő hajósoknak is megjelent, biztosan kezébe véve a kormányt, s parthoz vezetve a hajót. Majd mikor hálálkodni akartak neki, elősorolta bűneiket mondván, hogy bűneik miatt voltak kitéve e veszélynek – megtérvén pedig elbocsátotta őket.

Sok halottat is föltámasztott, köztük három gyermeket, ezért gyakran ábrázolják háromgyermek társaságában.

Nagy szent Gergely írja: „Halálunk óráját mindenkor szem előtt tartsuk, és állhatatosan gondoljunk Krisztus Urunk szavaira: Vigyázzatok, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok.” Miklósnak azonban Isten – mint olykor más szentjeinek is – bejelentette közelgő halála napját és óráját is. Miklós vágyakozva vette magához a szentségeket, majd rövid betegeskedés után, december 6-án visszaadta lelkét teremtőjének. Mirában temették el, a főtemplomban. Halála előtt nyitva látta az eget, s az angyalokat hozzá szállni, hogy őt a mennyei dicsőségbe vigyék. Utolsó imája e zsoltár volt: „Te benned reméltem, ó Uram!” S midőn e szavakhoz ért „Te kezedbe ajánlom lelkem”, a szent püspök lelke valóban Teremtőjéhez távozott. Testéből rögtön halála után illatos olaj folyt, mely számtalan beteget meggyógyított. Bariban, a szent István vértanú templomában ahová testét 1087-ben átvitték, a mai napig (1860-as évek) folyik ezen üdvös olaj.

Kontantinápolyban már az 500-as években templomokat szentelnek a tiszteletére.

Ő a házasság és az anyaság oltalmazója, a gyermekek nagy barátja. Ünnepe a karácsony előkészítője. Patrónusa a gabonakereskedőknek, ügyvédeknek, patikusoknak, olajárusoknak, halászoknak, vízimolnároknak, hídépítőknek, raboknak, zarándokoknak, eladólányoknak, diákoknak, céheknek és még számos más közösségnek. Középkori ábrázolásain fehér köpenyben jelenik meg, a zártság (ábra) és nyitottság (ábra), a születés-varázslás és a fény kiáradásának képleteivel. Miklós a megáldója a vízi közlekedésnek is. Gonoszűző.

„Szent Miklós pénzének” nevezik a megvásárolt jószágra, portékára adott foglalót, amelyet rendszerint áldomásra költöttek el: megitták a „Szent Miklós poharat”. Selmecbányán a bányászok patrónusa (a bányamély és a sötét napok időszaka rokon egymással!). Névünnepén, illetve annak előestéjén a régiségben „Miklóst jártak”. A gyermekpüspök (néhol krampusz és egyéb szereplők kíséretében) betér azokba a házakba ahol gyermekek vannak: „vizsgáztat”, „gyóntat”, imádkoztat, majd jutalmaz vagy virgáccsal fenyít (e játék főleg németlakta vidékeinkre volt jellemző). Dunántúlon a „láncos Miklós” éktelen zajjal vonul végig a falun, hogy távol tartsa a gonoszt. Csepregen a régiségben hosszú láncot csörgetett, megverte vele a járókelőket is. Vépen a tollfosztókat látogatta különös kedvvel, ördögnek öltözött legény kísérte négykézláb járva; ijesztgette a lányokat- gyerekeket, néha fához, kútágashoz kötözte őket. Ipolycsekén Miklós estéjén, de már egy-két nappal előtte is a legények csapata maskarába öltözve járta végig a falut, látogatta a fonóházakat, tréfásan „gyóntatta” a lányokat. A görögkatolikus lányok Miklós napjának előestéjén fölmentek a templomtoronyba, háromszor ráütöttek a harangra – eképpen varázsolva a kérőt. A szlovák lányok e napon forráskútnál kértek maguknak vőlegényt. Miklós Kecskemét védőszentje.


 Letöltés: Kerek_Istenfája_-_December_hava__Miklóstól_Karácsonyig_-_részlet







Január 2. Jézus nevenapja

(Más liturgikus hagyomány szerint újév és vízkereszt közé eső vasárnap. A református egyház újév napján ünnepli.)






Szent Bernát szerint Jézus neve „szájunkban édes méz, füleinkben bájos ének, szívünkben öröm és vígság”.

A név hatalmából adódó tisztelet vezette a minoritákat, hogy bár a névadás is a körülmetéléskor történt, Jézus nevének külön ünnepet szerezzenek. VII. Kelemen pápa 1530 február 25-én megengedte az ünnepet (ekkor még január 14-i dátummal), majd XIII. Ince 1721 ben a vízkereszt utáni második vasárnapra téve az egész Egyházra kiterjesztette, s végül 1913 október 23. óta a január 2. és 5. közötti vasárnapon ünnepeljük, ha nincs e két dátum között vasárnap, akkor január 2-án.

A régimódi katolikus magyarok legáltalánosabb archaikus köszönési módja: „Dicsértessek a Jézus Krisztus!” Ez a köszönési mód másutt, Európában nem általános, csupán szomszédainknál, föltehetően magyar hatásra található meg. Régen, ha munkába fogtak, útra indultak, Jézus nevével fohászkodtak.

Kapisztrán szent János monogramot (természetesen Jézusét) festett azokra a zászlókra, amelyek alatt Nándorfehérvárnál legyőzik a törököt (1456). Lendvavásárban azt tartják, ha Jézus nevenapján hideg van, az állatok megszólalnak, s a hites ember érti „beszédüket”. Déli tájainkon ezen a napon fogadtak cselédeket, hogy Jézus neve-áldásával köttessék a szolgálat. A Szentírásban Jézus maga mondja: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt.20,28, hasonlóképp: Mk.10,45; más szavakkal: Lk.22,27); másalkalommal így tanít: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt.18,20) – vagyis a szolgálat és a név, a Jézus nevében való szolgálat gyönyörű egybecsengését mutatja e szokás.

Valamennyiünknek a Teremtő Úr szolgájának kell lenni, erre Jézus az apostolokat is figyelmezteti. Már tudhatom, hogy karácsonyon Ő született meg, a Világ Világossága; Jánossal tudom, hogy Ő az Ige; s íme immár néven is tudom szólítani, személyes kapcsolatom lehet vele. Kapcsolatom Vele, a mindenek fölött valóval, a mégis bennem (is) létezővel személyes lett, meghitt. A régiek úgy tartották, hogy az embernek azért a név, hogy Isten meg tudja szólítani; nevemet tudja mondani, ki tudjon mondani engem ha hív, s én, a „névvel-egy” tudjam – nekem szólt a hívás. A név oda- és visszaható: Őt énhozzám és engem Őhozzá kötő.

Jézus nevenapja arra emlékeztet, hogy én is meg tudom szólítani Istent, nevén tudom nevezni, közvetlen, személyes kapcsolatba léphetek vele Jézus szent neve által.

A XX. század elején még Szeged környékén énekelték az alábbi verses imádságot halottnál virrasztás, tor alkalmával, vagy lefekvés előtt:

„Dicsértessék Jézus este lefektünkben,
Dicsértessék Jézus reggel fölkeltünkben,
Dicsértessék Jézus jártunkban-keltünkben.
Legyen szánkban és szívünkben Jézus Krisztus neve
Mindörökké, ámen.”


 Letöltés: Kerek Istenfája - Január hava Jézus nevenapja és Vízkerereszt - részlet.pdf


Január 20. Sebestyén

(Az egyik legjelesebb ókeresztény vértanú; †298; ünnepe egy napon van Fábián pápáéval

/†250/, de személyes közük nincs egymáshoz.)

 

Sebestyén kezdetben császári testőrparancsnok volt. Egy alkalommal a börtönben sínylődő keresztény testvérpárt, Márkot és Marcelliánt atyjuk, Tranquillus rá akarta venni, hogy életüket megmentendő pártoljanak el hitüktől. Sebestyén, aki keresztény hitét a császári seregben titokban tartotta, hogy így több keresztényen tudjon segíteni, mikor ezt meghallotta rögvest a börtönbe sietett és olyan ékesen beszélt a vértanúságról és az örök életről, hogy a testvérpár végül hitét megvallva boldog vértanúságot szenvedett. A börtönőr felesége pedig, aki néma volt, Sebestyén közbenjárására meggyógyult – a börtönőr pedig örömében minden keresztény foglyot szabadon engedett. Mikor az eset kitudódott, a helytartó (Cromatius) látni akarta Sebestyént, e sok csoda eszközlőjét, s mikor találkozott vele Sebestyén őt is – fiával együtt – kereszténnyé tette. Mikor a keresztvíz először érte a testét, súlyos betegségéből rögvest megszabadult. Sebestyén csodáinak hamar híre ment Rómában. A pápa tanácsára a keresztények két részre oszoltak, egy részük elhagyta a várost és hitvallóként terjesztette Krisztus hitét, az ottmaradottak pedig Sebestyén vezetésével mint vértanúk a városban álltak helyt a nagy üldözések alatt. Hamarosan Sebestyénre került a sor, akit végül oszlophoz kötöztek, és a császári parancs szerint halálra nyilaztak – ám hála a keresztények szerető ápolásának, sebeiből felépült, és újra jelentkezett a császárnál, aki végül börtönbe vetette és agyonbotoztatta.

Holttestét – hogy tisztelői ne találhassanak rá – egy bűzös gödörbe dobatta a császár; azonban Sebestyén egy Lucina nevű asszonynak álmában megjelenve megmutatta a helyet ahol teste fekszik, így a keresztények méltóképp eltemethették – a Via Appia mellett talált végső nyugalmat, s az utókor pompás templomot emelt sírja fölé.

A betegséget és a halált az ősi hitvilág mind a görögöknél, nálunk magyaroknál, de az ószövetségi zsidóságnál is a nyíl képjelével rokonította. Akinek el kell földi világunkból mennie, a „halál nyilát érzi meg”; s mondogatjuk ma is: „belényilallt” a rossz, a fájdalom. „Nyila” alatt a régi ember minden esetben Isten nyilát értette és érti; „bele csapott a nyila” – mondják, s értik: „bele csapott az Isten nyila”.

A pestis nyila ellen már a VII. században Sebestyén oltalmát kérik a hívek (így 680-ban a Rómában és Paviaban tomboló pestis a Sebestyénnek emelt oltárok hatására szűnik meg). Tiszteletére 1576-ban (egy évvel a nagy pestisvész után) templomot és emlékoszlopot állít a milánói nép. A máig élő hagyomány szerint a később szentté avatott Borromei Károly, Sebestyén közbenjárásával a pestist ebbe az oszlopba száműzte. A milánói kezdeményezés hatására hazánk közterein is oszlophoz kötözve ábrázolják Sebestyént.

Orfűn e nap reggelén nem mentek be az istállóba, álljon helyt a patrónus. A jószágot nem etették, nem fogták be, nem vitték ki az almot alóla: böjtölt az állat is. Az ország leghíresebb Sebestyén-temploma Székesfehérvár Felsővároson áll, amely a város szentségi pásztoréletének, céhes jámborságának tűzhelye volt. A búcsúnapon Sebestyén-bált tartottak.

Bánd német fiatalsága farsangi felvonulással e napon szintén bálozott. A régi hit szerint ezen a napon kezd az életnedv a fában ismét megindulni (a vizek – vízkereszt, január 6. – után ím, felébrednek a fák is!), most „kezdődik”, jelét adja a tavaszi megújulás. A Teremtő belénk is ültetett fát, s e napon a bennünk létező életfa is feléled.

Hozzánk gyakran „hazajönnek” az úgynevezett „idegen nevek”: itt lelik meg értelmüket, tartalmukat. Sebestyént a nyíl ütötte seb jellemzi; az erdőben fölébredő fiatal fák néhány esetben a fiatalságukra jellemző hirtelen ébredés okán sebessé válnak, hiszen törzsük a gyökértől az elágazásig fölrepedt (akárcsak a növésben hirtelen nekilendülő kamasz is könnyen sértetté válik, hiszen teste és lelke növekedése legtöbbször nem követi szorosan egymást, egyik a másikhoz képest legtöbbször „lemarad”). Hasonlóképp Bertalan is megnyúzva,  „bőrtelenként” jelenik meg a keresztény ábrázolásokon (vállán átvetett boton hordozza bőrét); népünk hitében ilyenkor bőrtelenné válik a határ, megtörténik a tarlóhántás.

Sárosban azt tartották Sebestyénről: „ha ezen a napon alig ér a köd a fák koronájáig, akkor a halál az áldozatait a gyerekek közül fogja szedni, és a betegség többnyire a gyerekeket éri; ha azonban felér már az innen látható hegy feléig, akkor leginkább a középkorúak fognak betegeskedni, halni; végre, ha mindent elborít a köd, akkor kivétel nélkül pusztul majd gyerek, ifjú, agg.”

 

Január 22. Vince

(Hispániai vértanú, válogatott kínzásokkal gyötörték halálra; †304)

Hispániában született főrangú családból, Zaragozában szentelték pappá. Az őt felszentelő Valér püspök dadogós volt, így az igehirdetést Vincére bízta. Spanyolországban ekkor virágzik a kereszténység, a római üldözések hatása messze van. Ám 303-ban, mikor Diocletianus minden haragjával a keresztények ellen fordul, a császár parancsára Daczián helytartó elfogatta, s börtönbe vetette. Majd megostorozták, kínpadra vonták és húsát megszaggatták, majd forró rostélyra fektették s alágyújtottak, sebeit sóval hintették, végül a börtön földjén hegyes cserepekre dobták. A kínzásokat Vince alázattal, mosolyogva tűrte, sőt szemére hányta kínzóinak, hogy túl gyengéden bánnak vele, hiszen ő Jézusért sokkal többet akar szenvedni! A börtönben, cserepeken fektében nagy fényesség támadt körülötte, és sebei hirtelen begyógyultak. A császár, nehogy a keresztények vértanút tisztelhessenek benne, puha ágyba fekteti; ám Vince alig kerül a párnák közé, meghal. Ekkor a császár madarak és vadállatok eledeléül akarja adni a szent testet, ám amint szent Ágoston írja, „Isten hollóval táplálta Illést, most pedig hollót rendelt Vince védelmére, hogy minden állatot távol tartson tőle”. Erre a császár követ köttet rá és a tengerbe vetteti testét, ám a habok partra sodorják, és hullám-vájta sírba ringatják Vincét. Testét később méltó módon eltemetik a keresztények, mikor egy jámbor asszonynak maga Vince jelenti meg sírja helyét Valenciában. Ereklyéi Lisszabonba kerültek, de később jutott belőlük Franciaországba is.

Legendája nem ad magyarázatot a szőlővel, borral való kapcsolatára; de névünnepének naptári helye igen, hiszen a fák után e napon a bokrok, a szőlővenyigék ébrednek fel! Még a XIX-XX. század fordulója táján is a pécsi szőlősgazdák egyik pincéből a másikba látogatva áldomásoztak. Voltak, akik vesszőt vágtak le és meleg szobában rügyeztették; fakadásából a várható bortermést jósolták. Gyükés szőlőhegy bosnyák gazdái a Bertalan kápolnában e napon bemutatott mise idején hurkát, disznógömböcöt kötöztek a szőlőkaróra, hogy nagy fürtöket teremjen majd a tőke. Mohácson a János-napon szentelt borral szőlőjük négy sarkát hintették meg a gazdák, a szélit pedig szenteltvízzel. Az ormánsági Kámesen azt tartják, ha a Nap Vincekor besüt a pincébe akkor bősége lesz a bornak, ilyenkor a pinceajtót is kitárják. A horvátok is a szőlőhegyen mulatoznak e napon. Úgy vélik, hogy sok bor terem ha esik az eső. Dávod magyarjai takaráskor egy üveg bort rejtenek a tőkék között a földbe, Vince napon megkeresik és áldomásul megisszák. Egerben vesszőt metszenek a szőlőben, ez a „vince-vessző”; hazaviszik és vízbe teszik, hajtása megmutatja az új termést.


Letöltés: Kerek_Istenfája_-_Január_hava_Sebestyéntől_Jóraforduló_Pálig_-részlet


FEBRUÁR, BÖJTELŐ HAVA

Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony

(Mária tisztulásának napja, görögül Hypapanté, vagyis találkozás; amikor Jézust a Mózesi törvény szerint Mária bemutatja a templomban, ahol Simeon a kezébe veszi és a Világ Világának nevezi őt: az agg átadja helyét a gyermeknek!)

E napon két esemény is találkozik: Mária tisztulása és Jézus bemutatása a templomban. Szokás volt ugyanis, hogy a zsidó törvények szerint a szülés utáni negyvenedik napon az édesanya a templomba menjen, s ajándékba bárányt, vagy gerlepárt vigyen; másrészt ha fiúgyermeket szült (kivéve ha Lévi törzséből való volt) őt bemutassa a templomban és Istennek ajánlja, illetve jelképes pénzen magának kiváltsa. „Amikor elteltek a mózesi törvényben megszabott tisztulás napjai, Jeruzsálembe vitték, hogy bemutassák az Úrnak. Így parancsolja az Úr törvénye: „Minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak legyen szentelve.” Be akarták mutatni az Úr törvényében rendelt áldozatot is: „Egy pár gerlicét vagy két galambfiókát.” (Lk.2,22-24)

A szülés után negyven napig ugyanis tisztátalannak tartották az édesanyát; Mária, jóllehet teljesen tiszta volt, hiszen Jézus foganásában nem ember, hanem maga Isten működött közre a Szentlélek által, mégis alávetette magát e törvénynek is – amint az Angyali üdvözletkor maga mondja: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk.1,38), most tetteivel vallja ugyanezt. Krisztushoz hasonlóan, aki szintén nem volt köteles magát a törvénynek alávetni, alázattal magára veszi a törvény igáját – Mária a leginkább hasonlatos ember Krisztushoz azáltal, hogy életében leginkább követi szent Fiát. Amint Jézus is, a Világ Királya rongyos istállóban születik, úgy Mária is, aki királyi vérből való, a szegények ajándékát, gerlepárt visz a templomba.

Az agg Simeon, aki töretlen hittel várta a Messiást és ezért neki Isten megígérte, hogy még életében meglátja a Megváltót, a templomba érkező Máriánál a Szentlélek adományaként felismeri Jézusban a Messiást: „Volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű, igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek lakott benne. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek ösztönzésére a templomba ment. Mikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy a törvény rendelése szerint tegyenek vele, karjába vette és e szavakkal áldotta az Istent: „Bocsásd el most szolgádat, Uram szavaid szerint békességben, hiszen már látták szemeim az üdvösséget, amit minden nép számára rendeltél: világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek.” Atyja és anyja csodálkozva hallgatták, amit mondott. Simeon áldotta őket és így szólt anyjához, Máriához: „Sokak romlására és föltámadására lesz ő Izraelben: jel, amelynek ellenszegülnek – s a te lelkedet is tőr járja át – hogy így megnyilvánuljon sok szív érzése.” (Lk.2,25-35)

A szabolcsi zsinat (1092) már a kötelező ünnepek közé sorolta. A régi rómaiak Mars anyjának tiszteletére minden ötödik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekekkel járták a határt e napon. A kereszténységben égő gyertyákkal kerülték a szentegyházat, néhol a határt is, ünnepelve, hogy Mária „világos”: mentes a bűntől; s ünnepelték a gyertya példázatával is. A gyertya méhviasza Jézus tiszta teste; a viasz alatt való bél, az Ő ártatlan szent lelke, a tűz pedig, a világosság az Ő istensége. A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson, világítson. Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn.8,12)

Eleink hitében e szentséges napon az anyaföld, a Földanya „ébred föl” (ezért a gyertyás határkerülés). A Földanya pedig nem más, mint a földben lévő örök áldozat: növény-, és elhullott állati oszladék, humusz; s ezen anyaság ölében a napfényt őrző megszámlálhatatlan kristályszemcse, a „gyermek” ilyenkor bocsátja ki (sugározza vissza) az őrzött fény melegét. Íme a földanya, a mi Boldogasszonyunk, a Mindenség templomában bemutatja a magzatát! De bemutatja fönt, az égi mezőn is, hiszen annak derűs kékje az Ő köpenye, s a kékben a gyermek, a Jézust idéző Nap ilyenkor már nemcsak fényében látványosan több, hanem melege is „érzékelhetőbbé” válik. Lelkünk Simeonja most kezébe veheti a gyermeket! Aminek (Akinek!) eddig „csak” reménye élt és növekedett bennünk – íme, tapasztalhatóvá, „foghatóvá” szépült.

A határjáró ember is gyertyával kerülte a határt, s bemutatta áldozatát, aki karácsony szentséges éjszakáján benne született meg, benne vált nyilvánvalóvá. „Ím, megőriztem Uram a karácsonykor nekem ajándékozott fényedet, és most bemutatom Őt a Te templomodban.”

A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, ennél gyújtották meg aztán a gyertyát. A félegyháziak a szentelt gyertyát „máriagyertyának” nevezik. Simeon és Anna a templomban bemutatott Jézust (akiről immár nemcsak hallottak, hanem meg is „tapinthatták”) a Világ Világának nevezte, ennek jelképe a szentelt gyertya, amely foganatos égiháború, villámlás, jégeső, és a gonosz kísértése ellen. Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is még ne volna szentelt gyertya. Régebben a sublót-, vagy ládafiában tartották, vagy halványkék szalaggal átkötve a falra akasztották, némely helyen a szent sarok, a házi oltár éke volt. Főképpen vihar idején gyújtották meg s imádkoztak mellette, de égett vízkereszti házszentelésnél is.

Szegeden azt tartották, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jól mézelnek majd a méhek. Ezen a napon végigsöpörték a kaptárakat a kiszombori méhészek; asszonyaik pedig a szentelésből hazatérve a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy békesség legyen a háznál.

A hajdani szegediek különösen fontosnak tartották a hétszer (hét egymást követő esztendőben!) szentelt gyertyát, továbbá a „kilencedes”, vagyis kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző szerepét. Azt tartották, hogy a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya világít majd; ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.

A gyertya alkalmas arra is, hogy megidézze a Szentháromságot: lángja a Teremtő Atya, méhviasza az érettünk emberré lett Isten, a Fiú, s bele az Atya és Fiú közös lelke: a Szentlélek. Palócvidéken azért kötik át a Mária ölét-ölelését jelentő világoskék szalaggal, mert az isteni hármasság befoglalója az Istenszülő Asszony, benne, általa válik érzékelhetővé, „tapinthatóvá” az értelmünkkel fölfoghatatlan.

Göcsejben a felpuffadt hasú beteg köldökére egy szál égő gyertyát helyeztek, s üvegpohárral leborították: elalvó lángja kiszívta a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyeltek belőle egy darabkát. A piricsei görögkatolikus gazdasszony a tehén ellésekor égő szentelt gyertyát vitt az istállóba. Tápén az új ház fundamentumába (alapjába) boldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raktak és sót szórtak. A gyertyát a régi szegediek az épülő házba falazták. (Itt is gondolhatunk a régi emberáldozat kiváltására – ld. Kőmíves Kelemenné) A privigyei szlovák néphit szerint a kisgyermek hamar megtanul beszélni, ha a szentelt gyertyából egy picinykét a nyelve alá tesznek.

A szentelt gyertya végigkíséri és oltalmazza a hívő embert egész életén át. Galgamentén és palócvidéken a padlás terén gondosan elkészített nászágy mellett ládán vagy szökrénykén ott égett a szenteltgyertya. Bácskai hagyomány szerint amíg a kereszteletlen gyermek anyjával a „boldogasszonyágyában” fekszik, karjára vagy pólyájára olvasót kell kötni, s fejénél szenteltgyertyának kell égni, nehogy a „pogánykát” a gonoszok kicseréljék. Szülés és keresztelés között szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a gyermekágyas asszony magzatával feküdt. Az „egyházkelő” (avatás) úgy történt, hogy a régi szegedi anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva körüljárta az oltárt. A régiségben a haldokló ember kezébe is égő szentelt gyertyát adtak: lámpással mehetett így a lélek az örök életnek menyegzőjébe. A hozzátartozók égő gyertyával körül is járták az ágyat, „megkerítették”, elzárták a leselkedő gonosz elől. Fertővidék asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja az utat a haldoklónak, füstje pedig távol tartja a gonoszt, s addig kerülik gyertyafénnyel körül az ágyat, amíg a lélek el nem száll a testből – így segítve annak „hazatalálását”.

A mohácsi sokácok egy egész köteg gyertyát szentelnek, s minden esztendőben hozzátesznek még egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik és meggyújtják; lángját a gyermek fejéhez tartják, fejfájás ellen. A bánáti bolgárok a szentelt gyertyák kötőszalagját gyermekeik ingébe fűzik betegség ellen. Vingán a bolgár fiúgyerekek nyakára, lányok hajába, vagy kezükre, ujjukra, továbbá csikók és bárányok nyakába kötik; nagyszombatig viselik, utána elégetik.

Régen a házban Gyertyaszentelő Boldogasszonykor a tüzet mindenütt eloltották és az új, megszentelt tűzzel gyújtották meg újra.

Ezen a napon jön ki a medve barlangjából, s ha árnyékát meglátja, visszamegy: hosszú lesz még a tél – a kemény, köves bent, a barlang lassan elereszti az életet.

 

Február 3. Balázs

(Püspök, a középkorban nagy tiszteletnek örvendett, napját legrégibb kalendáriumaink is számon tartják; legendáját hazánkban az Érdy-, és Debreczeni-kódex őrizte meg.)

Örményországban született és buzgó hitben nevelkedett. A káromkodókat megfeddte, a szegényeket istápolta, szüzességét őrizve Istennek szentelt életet élt olyannyira, hogy mikor a sebastei püspök meghalt, a nép egyhangúan Balázst választotta utódjául. Ám az üldözések idején, mikor Agricolaus helytartó a keresztények teljes kiirtását tűzte ki célul, nemcsak a papoktól, de egyenest Istentől kapott intést, s bár szeretett volna nyájával maradni, mégis a közeli Argeus hegyre menekült, s ott egy barlangban elrejtezett, maga helyett néhány papot rendelve a hívek erősítésére. Itt imádkozott és közbenjárására a hívek inkább választották a válogatott kínzásokat és a halált is, de hitüket megtartották.

Míg Balázs a barlangban élt, Isten vadállatok segítségével táplálta őt: az erdő vadjai látták el élelemmel s nem távoztak addig, míg meg nem áldotta őket (hazai legendájában meg is gyógyítja a beteg állatokat.) Egyszer egy asszonynak elragadta disznaját a farkas – Balázs imádságára azonban visszavitte az asszonynak. Balázst barlangjában a betegek is felkeresték, s ő a kereszt jelével gyógyította őket. Ám egy vadászat alkalmával a helytartó emberei meglátták a barlangba tóduló rengeteg vadat, s nyomukban fellelték Balázs püspököt is; ő az elfogására küldött katonák elé sietett és készséggel átadta magát; de még a városba menet is az elé hozott betegeket a katonák szeme láttára meggyógyította. Majd börtönbe vettetett, ám a gyógyítást itt sem hagyta abba; így esett, hogy egy özvegyasszony fiát, ki halszálkát nyelt és megfulladni látszott, a kereszt jelével meggyógyította; az asszony később ajándékba gyertyát vitt neki – innen a szokás a torokbajokban Balázs segítségül hívása. A helytartó parancsára kegyetlenül megvesszőzték, de ő mindvégig megvallotta hitét Krisztusban; sőt, a helytartó szemébe vágta, hogy őt Istenétől hiába is igyekszik eltántorítani, minden erőfeszítése hasztalan. Erre húsát megszaggatták, majd a közeli tóba vetették; ám teste a vízből kiemelkedett, és Balázs úgy járt a tavon, mint más a szárazföldön – így hirdette Krisztust; végül fejét vették.

E napon történik a „balázsolás”, Balázs-áldás. Jászladányban „torkoskodás”, Dunántúlon „toroknyomás”, Sükösdön „gudurázás”. Balázs a torokbajok „csodadoktora”. Apátfalván, akiket a templomban megbalázsoltak, ők azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon (balázsolásnál a pap két egymáshoz kötött szentelt gyertyát X alakban keresztezve a hívő torkához érint).



Letöltés: Kerek_Istenfája_-_Február_hava_gyertyaszentelőtől_farsang_farkáig_-részlet

 

HALAK

Böjtelő hava, Böjtmás hava

Üszögös Szent Péter napján (február 22.) már reccsen, törik a jég, de különösen igazzá Jégtörő Mátyás (február 24.) ünnepén válik ez. Mindaz, ami a Vízöntő időszakában részekre, darabokra bomlott szét, az a Halak enyhületében nyálkás uszadékká lesz. A tavaszelőn földbe került mag is föladja mag-létét, halálra válik, hogy a belőle sarjadó életnek táplálója lehessen.

A Halak ideje, a nagyböjt hat hete kettős tulajdonságú, hiszen ilyenkor már feszül a rügy az ágakon, fényesedik a füvek töve, s a gyökeret eresztett magból kibújik a csíra. A Halak időszaka olyan mint jelölője, amely ezüstös, hideg pikkelyével az elmúlást idézi, a halált, minden élet alapját, ágyát; de a hal az aki ezernyi ikrát rak, ő a legszaporább élet is egyben. S a Halak időszaka miképpen a hajnali mocsár: a szuszogó, gőzölgő, bűzös halálhely, amelyben mindig jelenvaló az oszló, az áldozat, de amelyben minden pillanatban ott van a sokféle születés is. A mocsár maga rút, sötét, gyászos, de a virágok virága, a tavirózsa rajta virít. A mocsár mélye súlyosabb minden másnál, ám a szinte testtelen molnárka a mocsár hártya-vizén érzi igazán jól magát.

A régiségben együtt volt az ember e kettősséggel. Hamvazószerdától húsvét hajnalig böjtölt, és e böjt nem csak a zsíros ételektől való tartózkodást jelentette. „Eltemette a hegedűt”, nem mulatozott, s akik farsang végén házasodtak össze nagyböjtben nem ölelkeztek (hiszen a házasságban a halál első lépcsőfokára léptek; életük, miképpen a magé, áldozat lesz, táplálója a csírának, majdan – reményük szerint – fészeknyi gyermekáldást hoz számukra). Az öregek a határkereszteket keresték föl körmenettel, s „hívták haza” énekükkel a messze földön elhalt hozzátartozókat is, hiszen a halálnak teljesnek kellett lennie, hogy teljes lehessen húsvétkor majd az élet újulása, a feltámadás is. De a nagyhét igazából a gyerekek örömét adta: a felnőtt legények s lányok, akik ilyenkor mulatságon nem találkozhattak, énekszóra körtáncot jártak, s játszották a gyerekek játékait, a kígyózót, az ostorost, s a kisgyerekek velük játszhattak – most nem zavarták el őket. A gyermek „napsugárra vágyakozó”, felnőtté lenni akaró csíra-kedve teljesült eképpen; s piros gyereköröm segítette a kertben s a határban is az újulni készülőt.

A Halak kettősségét legteljesebben a hajdani moldvai csángó lány viselkedése mintázta. Hamvazószerdától nagypéntekig nem fésülködött, haja kesze-kuszasága egy volt a körülötte lévő áldozati halállal, s ezt segítette viseltes ruhája is; de már készítette az újat, szőtte, varrta a húsvéti új ruhát, segítve ezzel a bontakozást. Régen a húsvéthajnalon föltámadó Jézus mindenkit új ruhában köszönthetett. Ha más nem, keresztszülőtől kapott új ing jelezte rajtunk, bennünk a változást.

A föld alatt feszülő csíra, a pattani készülő rügy adta s adja hetedik évéig az emberélet, a kisgyermekkor tartalmát – a Halakban áldozat okán újulni készülő mindenek.

 

Február 24. Mátyás apostol

(Apostol, vértanú; szekercével fejezték le.)

 

Júdás árulása után az apostolok mást választanak a helyére; a szentlélek Mátyást jelöli társukul (Pál mellett ő az, akit Krisztus nem földi élete során hív el apostolnak). A Szentírás így mondja el a történetet: „Azokban a napokban felállt Péter a testvérek között – mintegy százhúsz emberből álló sokaság volt együtt –, és így szólt: »Férfiak, testvérek! Be kell teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek megjövendölt Dávid szája által Júdásról, azoknak vezetőjéről, akik elfogták Jézust. Ő közénk tartozott és részes volt ebben a szolgálatban. Telket szerzett azonban a gonoszság bérén, azután felakasztotta magát, kettérepedt és minden bele kiomlott.” (ApCsel,115-18) „Ennélfogva szükséges, hogy azok közül a férfiak közül, akik együtt voltak velünk minden időben, amikor az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvétetett tőlünk, ezek közül valaki velünk együtt az ő feltámadásának tanúja legyen.« Kijelöltek tehát kettőt: Józsefet, akit Barzabásnak, melléknevén Jusztusznak hívtak, és Mátyást. Majd így imádkoztak: »Urunk, aki mindenkinek a szívét ismered, mutasd meg a kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál, hogy átvegye ennek a szolgálatnak és apostoli hivatásnak a helyét, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, és eltávozott az őt illető helyre.« Azután sorsot vetettek rájuk, és a sors Mátyásra esett, akit a tizenegy apostol közé soroltak.” (ApCsel.1, 21-26)

Mátyás már Keresztelő János színre lépése óta Krisztus tanítványa, egy a 72 közül; de jelen van számos csodájánál, ott találjuk őt az apostolokkal pünkösdkor, majd a hagyomány szerint 33 éven át a zsidók országában hirdeti Krisztust. Ananiás a főpap látván, hogy milyen sokan térnek meg Mátyás apostolkodására, megvádolja őt, ám Mátyás Szentlélekkel eltelve bizonyítja nekik, hogy Jézus a Messiás, akit mindig is vártak. Erre dühödten istenkáromlónak bélyegzik őt, a városon kívül hurcolják és megkövezik. Végül egy római katona üti le a fejét. Ereklyéi Rómába, majd onnan Trier városába kerülnek.

„Mátyás szekercével töri a jeget”; „Mátyás ront, ha talál, ha nem talál: csinál” – mondogatták a régiek. A mohácsi magyarok mesélik, hogy az Úr városukba küldte Mátyást jeget törni. A szekcsiek azonban pálinkával itatták, így Mátyás visszafordult: elmaradt a jégtörés. Ezután Isten Gergelyt (március 12.) küldte a földre, őt meg a báriak tartották vissza, borral. Végül József (március 19.) küldetett a tavaszváró emberek közé, aki baltájával meg is törte a Duna jegét.

Kisszombaton, ha fagyot hoz e nap akkor jeget olvasztanak, hogy elkerüljék a nyári jégverést. Azt is tartották a régiek, hogy Mátyás viszi el a havat és szűrujjából kiereszti a pacsirtákat. A madaraknak Mátyás osztja ki a sípokat.

Az esztendő körében szeptember 1-je, Egyed, a „szarvas-mentő” szent napja lelkünk szarvasságát hozza. A szarvasban boldogasszonyi fény-óhajtásunk testesül-lelkesül. Eleink világában Mátyással a szarvas-óhajtást betöltő fényhozó madár ideje érkezik. E napon a fiúgyerekek fűzfasípot készítettek maguknak, a kisebbeknek apjuk, öregapjuk tette ezt, s a madarakkal együtt sípolni kezdett az egész Kárpát-haza gyermekserege. (a külső és belső – emberi – természet egymásra talál, összhangba olvad, együtt dicséri Istent!)

„Mátyás ugrása” – szökőévben 25-ére ugrik névünnepe. Jege gyenge termést, de bőhalú vizeket ígér. Göcsejben „Mátyás csukájának” nevezik azt a halat, amelyet e napon kifognak, bárminő fajta legyen is az. A csukát a régi szegedi halászok szent halnak tekintették. A csuka ragadozó volta minden bizonnyal a Halak időszakának áldozatára utal. Hunyadi Mátyást, fényes királyunkat, akinek „névadója” az apostol Mátyás, a Halak időszakában, nagyhét derekán a Duna jegén állva választották királlyá. Hunyadi Mátyás a Szent Koronát III. Frigyestől hatalmas véráldozat, a nemzet áldozata által óriás összegért visszaváltotta; Mátyásnak kötelezvényt kellett aláírnia, miszerint ha törvényes fiúutód nélkül hal meg, akkor a magyar királyi trón a Habsburgok birtoka lehet. Született ugyan fiúgyermeke, de szülés közben az édesanyát és fiát is elvette-elvitte az Isten; így törvényes fiúörökös nem adatott. A polgárlánytól törvénytelenül született fiút, Corvin Jánost a Szent Korona nemessége nem fogadta el, bár apja tucatnyi várat és birtokot íratott javára. (Amint Istvántól is elvette Imre herceget az Úr, úgy Mátyás is kezdetben ágál az isteni döntés ellen, s nehezen nyugszik meg Isten akaratában. Életével végül mégis hatalmas áldozatot hoz.)

Mátyás koronázása is a nagyhétre esik; így kimondva-kimondatlanul is a jézusi keresztutat vállalva kezdi meg uralkodását – uralma így válik hasonlóvá Krisztuséhoz, ígérve nemcsak a nemzet szenvedését és kínhalálát (mely 1920-ban, Trianonban be is következett), de egyúttal felmutatva a megváltást, a feltámadást is („Népek Krisztusa, Magyarország”)! A székely családok a trianoni gyalázat után ezer sebből vérezve Csíksomlyón a Jézus-hágóra tizennégy stációkeresztet állítottak. Az ötödik állomás képén a keresztvitelében megroggyant Krisztust látjuk, akinek ekkor a római katonák kényszerítésére Cirenei Simon segít cipelni az elviselhetetlen terhet. E kép alatt a következő szöveg található: „Keresztviselő Krisztusom, taní(t)sd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét!” Az áldozat vállalásának ezen mondata lényegét tekintve az egész nemzetet jellemzi; úgy az is, amit országszerte még napjainkban is hallani: „aki elfogadja nagypéntekét, annak lesz feltámadása”.


Letöltés: Kerek_Istenfája_-_Halak-Böjtelő__Böjtmás_hava_Józsefig_-részlet

 

KOS

Böjtmás hava, Szent György hava

Március 21-én, Szent Benedek ünnepén a Nap erőre kap, diadalútját kezdi el. A tavaszi napéjegyenlőség ideje ez, amikoris egyforma hosszúak a nappalok és az éjszakák. A föld méhében születésre feszül már minden csíramagzat, s a rügyek is pattanni készülődnek; de még várniuk kell, amíg a Nap égi társa a Hold megtelik, erőre kap a fönti bába is, aki világra segíti a Naptól fogant életet. S húsvét hajnalon, amikor halottaiból támad föl az Úr, legyőzve a halált, szinte varázsütésre megújul a határ, a kert, az erdő; zöld-arany színe ragyog föl a mindeneknek, a fényóhajtó-anyaságban munkáló teremtő fényesség s vele ragyog a rítusát, dolgát tevő ember lelke is.

Kemény, bolond szelek nyargalnak napestig, űzik a sárkány „döglehét” (leheletét), amely ott párál a földeken; a növények tövében, s a vizeken is ott van még a nyálkás halotti uszadék amely táplálója, ágya, anyja volt az újulásnak, de most „gyermeke életére tör”; ideje lejárt, el kell most tűnnie. Minden esztendőn Szent György, a napvitéz győzi le őt, és szabadítja ki a királylányt, a megújult nő-növényi életet a sárkány, a „poshadt tó ura” fogságából, s ő tisztítja meg a vizeket is. Napját előzően (néhol napján is) a régiek körmenettel járták a határt, megtisztították előbb a bíró és a pap kútját majd kint a határban s a legelőn a forrás-, és csordakutakat. A férfinép körmenete volt ez, a harcosé. Ezután már ki lehetett hajtani a legelőre a jószágot; kürt, tülök szólt, serényen pattogott a karikásostor.

A Kos hava kemény, férfias, miként a napvitéz, s mint a huszár, akinek feszes vörös nadrágja, zsinóros mentéje, panyókára vetett dolmánya, lova, kardja, csizmája, lépése mind mind a harcos férfit idézte meg; verbunk tánca is, mert ilyenkor toboroztak dobszólóval, tánccal a hazának újoncokat, amikor a kinti és a benti természetben egyaránt jelen van a harcos kedv. Szent György-i mise után a besorozottak mindannyian a falu határában egy alkalmas dombon kalapjukat az ég felé lengették meg, kérve a Teremtőt: adja minden „ízét” erejének – nekik, a haza jövendő szolgáinak, s a nászára készülő határnak is. A koronázódombon a király is – minden királyi hatalmával együtt – úgyszintén szolgának áll: Istent szolgálni; a nemzetet óvó, jóságos gazdaként munkálkodni Isten dicsőségén. Amint a koronázásnál a kard s a korona, úgy itt a kalap a férfiség jelölője. Gál Sándor, göcseji mesélő ember mondotta: „ahol a kalapom, ott vagyok én!” A régiségben mindkét nemű újszülöttet kalapjával áldotta be a családba – egy villanásnyi időre az újszülött feje fölé tartva azt – a ház ura.

A Kos tízesztendős koráig „látta vendégül” a gyermeket: nekilódulást, szaladást, szelet adott neki, a lét húsvétian, hirtelen nagyot változó kedvét, erejét, az idő és a tér fölfedezésének örömét – a „lelkes”, személyes téridőt kapta meg a családban csakúgy, mint az iskolában. (Mondák, legendák sokasága közvetítette ezt.) Április 1-jén a régi faluban fűzfavesszővel fenekeltek el minden hét és tíz év közötti gyermeket, hogy növekedésének rakoncátlansága múljék, s vele múljék a zöld-arany határ „csínytevése” is.

 

Március 21. Benedek

(Szentéletű remete, a bencés-rend alapítója; az ördögűzők patrónusa; 480-563.)

 

Életrajzírója, Nagy szent Gergely szerint isteni rendelésre kapta az áldott (Benedictus) nevet a keresztségben. Benedek Nursia szülötte, régi római nemes család sarja. Tizenkét éves korában szülei Rómába küldik tanulni, ám itt látva az erkölcsök romlottságát, hogy megőrizze lelke tisztaságát, szolgálóját kicselezve a pusztába vonul. Itt a Subiaco-nak nevezett sziklás vadonban egy Roman nevű remete segíti, aki Benedeknek az általa választott szűk barlangba hetente kötélen kenyeret ereszt le, melyre csengettyűt köt, ezzel jelezve a kenyér érkeztét. Ám a csengő egy napon összetörik, így Benedek egy időre koplalni kényszerül. Egy áldozópap visz neki saját ételéből. Egy alkalommal pásztorok járnak a vidéken, s az előlük a vadonba menekülő Benedek után erednek, majd annak bűnbánatra hívó beszédére megtérnek. Három évvel a pusztába vonulása után Benedeknek híre megy, sokan keresik fel őt tanácsért, s a lelki javaért cserébe élelemmel látják el. Sok kísértést szenved, a gonosz a világba való visszatérésre csábítja ám Benedek, ruháit lehányva magáról a tüskés földre dobja magát, és testét sanyargatva egyszer s mindenkorra megszabadul a testi kísértésektől. Szentségének hírére a közeli (Vikovár)-kolostor szerzetesei apátul akarják választani a vonakodó Benedeket, aki végül kötélnek áll. Ám életmódja olyan szigorú a szerzetesek számára, hogy megbánván választásukat, italába mérget kevernek, hogy megszabaduljanak tőle. Azonban mikor keresztet vet a méreggel teli edényre, az széttörik. Ekkor Benedek felkelvén, szelíden megjegyzi, hogy figyelmeztette őket mikor felkérték: alkalmatlan ő elöljárójuknak lenni – és ismét a pusztába vonul. A pusztában azonban úgy megszaporodnak követői, hogy hamarost 12 kolostor épül Subiacoban, ezek fejévé 12 tanítványát teszi; másokat maga mellett tart, hogy folytonosan segíthesse őket lelki vezetéssel. Nővérét, Skolasztikát (ld. szent Skolasztika, február 10.) is magához veszi, számára külön szállást készít – rendszeresen találkoznak, hogy Istenben egyesüljenek. A módosabb római polgárok Benedekhez küldik tanulni tehetséges fiaikat, ő pedig örömmel vállalja vezetésüket. Benedek sok csodát tesz már itt a pusztában is. 528-ban a nápolyi királyságban lévő Montecassinóba (Kasszinó-hegye) megy, hirdeti az evangéliumot, az ott álló Apolló-templomot és szobrot ledönti, helyébe szent Mártonnak és Keresztelő Jánosnak szentelt kápolnát épít, kolostort alapít. 542-ben Totila, a gótok királya Benedekhez küldi emberét, Riggót a maga királyi öltözetében és kíséretével. Benedek azonban messziről rászól, hogy vegye le a ruhát, mely nem a magáé. Ekkor Totila maga járul Benedek elé, s előtte térdre borul. Benedek megfeddi őt korábbi kegyetlen életéért és megjövendöli, hogy Rómát elfoglalja, de utána messzi országba tér, ahol csak mintegy évtized után életét bevégzi – a jövendölés beteljesül. Ekkor Benedek a kamusiumi püspöknek is megjelenti Róma elfoglalását, és annak ellenvetésére elmondja, hogy nem ember, hanem zivatarok, villám és földrengés lesz a város elpusztítója – később valóban így is történik.

A környéket pusztító éhínség idején minden vagyonát és élelmét a szétosztja a szegények között. Társaival imádkozni kezd, és állhatatos imájára az üres edény olajjal telik meg; hasonlóképp jut liszthez is. A hegyen élő szegény ember megholt fiát is feltámasztja imájával.

Nemcsak Montecassinóban és Subiacóban, másutt is kolostort alapít. Saját kolostorainak rendszabályt (regulát) alkot, ez lesz az európai szerzetesrendek szabályainak zsinórmértéke – ezért nevezhetjük Benedeket a nyugati szerzetesrendek atyjának. Két kedves tanítványát idegen földre küldi, Placidust Szicíliába, Mórt pedig Franciaországba. Hazánkban szent István édesapja, Géza kezd a bencéseknek templomot és kolostort építeni szent Márton hegyén, ez István alatt készül el, és lesz az első katolikus térítők otthona.

Benedek megjövendöli szerzetestársainak közelgő halálát. Hat nappal mennyei születésnapja előtt elkészítteti sírját, majd halála napján, immár lázasan a kápolnába viteti magát ahol a szentségekben részesülve, tanítványai körében tér meg Teremtőjéhez, 543 március 21-én. E napon két tanítványa díszes szőnyeggel fedett fénylő ösvényt látott. Egy ismeretlen kérdésére, kinek készült, nem tudnak válaszolni, mire az idegen maga mondja, hogy Benedek, az Úr kedveltje, ezen megy föl a mennyországba. Benedeket a Montecassinói Keresztelő János templomban temetik el, ám mikor ezt a longobárdok feldúlják, 633-ban az ereklye nagyrésze Franciaországba, a fleurii kolostorba kerül, innen pedig a normannok pusztításai elől Orléansba, majd a béke beálltával ismét Fleuri-be tér vissza, más része pedig újra Montecassinóba kerül.

Letöltés: Kerek_Istenfája_-_Kos_hava_Benedektől_fekete_vasárnapig_-részlet

 

Csatlakozz!

A NapútON - Ébreszteni a fényt weboldalnak már a közösségi médiában is van társoldala, melyhez itt érdemes csatlakozni:

Kvízkitöltések

Eddigi kvízkitöltések száma: 326

Eddigi helyes válaszok átlaga: 14

Vendégkönyv

Most megyünk kirándulni erre a gyönyörű helyre!!
2021-06-30

Nagyon hangulatos kiránduláson vettünk részt, csodajó volt a szervezés, sok szépet láttunk. Köszönjük szépen Lovász Henriett kísérőnknek. Köszönettel: egy kaposvári csapat nevében: Fodor-Takács Eleonóra
2021-06-29

Köszönjük szépen ezt a kirándulás és a játékot.
2021-06-28

Köszönöm ezt a remek aplikációt nagyon érdekes és tanulságos.
2021-06-13

Ma jártunk Önöknél. Igazán jól éreztük magunkat. Szeretném megkérdezni, hogy tudható-e kinek a versei hangzottak el a színházi előadás alatt. Válaszukat előre is köszönöm
2021-06-09

Üdvözlöm önöket! Nagyon szép az épület, melegség önti el a szívemet. Nagyon tetszik, gratulálok a kialakításhoz, és szerintem ezt minden magyar embernek látnia kellene a kicsiktől az idősebb korosztályig. Köszönöm szépen az élményt, még ha csak így képeken keresztül.
2021-02-26

Nagyon jól összeszedett, tartalmas leírás, amely első olvasásra is érthető és megjegyezhető. A kvíz részben ellenőrizhető is, hogy mennyire. A kifestő is nagyon tetszett. Mondható játszva tanulásnak is.
2020-12-29

Töltsd le applikációnkat!

Járd be virtuálisan székházunkat az ingyenes mobilappunkkal! Tarts velünk a NAPÚTON az interaktív alkalmazás segítségével!

2020 Napúton - Minden jog fenntartva