Néphagyományunk minden részterülete, akár a népművészetről, a népzenéről, a néptáncról, vagy a szokáshagyományról beszélünk, anyanyelvi szintű megnyilvánulása annak az egységes, élő rendszernek, amit szerves műveltségnek nevezünk. 
Oldalunkon a szerves nyelvészeti vizsgálódásokba kívánunk betekintést nyújtani tisztelt Olvasóinknak. A magyar nyelv ez irányú kutatásának egyik legjelesebb jelenkori képviselője a debreceni dr. Végvári József. Az Ő írásai jelentik a meghatározó csoportját a magyar nyelvvel kapcsolatos publikációknak, de szándékunk szerint nem csak a mit, hanem a hogyan kérdése is előkerül majd itt, hiszen egyáltalán nem mindegy, miképpen hangzósítjuk magyarul megfogalmazott gondolatainkat: egy mostohán kezelt terület, a magyar beszéd, a beszédtechnika kérdései is teret kapnak ebben a rovatban, Ozsváth Sándor művelődéstörténész, beszédtanár írásainak közzé tételével. 
Végvári József kutatásainak ismertetését egy közel két évtizede írott, de időszerűségéből semmit sem veszített tanulmánnyal kezdjük, mely bevezetője is lehetne egy szerves nyelvészeti alapképzésnek, címe Ragozó-rügyező magyar nyelvünk. 

Ugrás az legutolsó cikkhez

RAGOZÓ-RÜGYEZŐ MAGYAR NYELVÜNK

Írta: Dr Végvári József

Ha valamely nyelvet meg akarnak szüntetni, ki akarják iktatni az életből, és a helyzet nem teszi lehetővé a közvetlen módszereket e cél elérésére – mint pl. beszélőinek kiirtása vagy száműzése, a nyelv betiltása, használatának korlátozása és büntetése – akkor hogyan járjanak el? Maradnak a közvetett módszerek, melyek lényege, hogy a nyelvet egyre értéktelenebbnek tüntetik föl beszélői előtt, illetve sajátosságait elhallgatják úgy, hogy ezek oktatását egyszerűen kiiktatják a tantervekből. Sőt nemcsak a tantervekből, hanem a tudományos kutatásból, a tömegtájékoztatásból és a mindennapi politikából is. El kell érni, hogy lehetőleg senki se legyen büszke arra, hogy az adott nyelven beszél, vagy ha mégis érezne effélét, rögtön szégyellje el magát érte. Az újságok, televízió stb. munkatársait lehetőleg úgy kell összeválogatni. hogy egyikőjükben se merüljön fel: anyanyelvének vannak bizonyos sajátosságai, melyek megkülönböztetik más nyelvektől, és amelyek külön vizsgálandó, tömegekben tudatosítandó értékeket képviselnek. 
A magyar nyelvvel (és valószínűleg még egy jónéhány nyelvvel) kapcsolatban ma ez a helyzet. Tehát amennyiben a magyarul beszélők korábban úgy hitték-tudták, hogy nyelvük képes és alkalmas a világegyetem teljességének képletezésére – márpedig bizonyosak vagyunk abban, hogy népmeséink, népköltészetünk, szokásjátékaink, népdalaink megalkotói így tudták – akkor fokozatosan el kell érni, hogy többé ne higyjenek ebben, s ezzel leszállítsák más, fogyasztói jellegű nyelvek szintjére. Ezt a célt sikerült elérni, és valahol ennek bizonyosan nagyon örülnek. Keserítsük meg kissé örömüket azzal a megjegyzéssel, hogy nyelvünknek ez a képessége valójában nem irtható ki, legföljebb ideig-óráig háttérbe szorítható, lappangásba kényszeríthető. (Az illetők ebbeli nemtelen törekvéseit csak részben menti – de legalább magyarázza – az a körülmény, hogy az általuk beszélt, vagy mintának tekintett nyelvek már nem alkalmasak a teljesség képletezésére, viszont sejtik, hogy a mienk alkalmas rá – még mindig, és egyre inkább. ) 
Hogy részletezzük és kézzelfoghatóvá, szemmel láthatóvá tegyük erőfeszítéseiket, föl kell ismernünk, hogy ezek a következő négy irányban vagy arcvonalon zajlanak, körülbelül II. József óta elég erőteljesen, de változó mértékben az egyes korokban és irányokban : a) a beszédhangok, b) a szókincs, c) mondattan, d) alaktan. Csak egy-egy mondattal fogom jellemezni ezek helyzetét, bár mindegyikről külön előadást lehetne tartani. A magyar beszédhangok elleni „támadás” abban áll, hogy látszólag „tisztán szaktudományos alapon” kimondták a magánhangzók és mássalhangzók egyenértékűségét, azonos jelentőségét az emberi nyelvekben, amivel sikerült elkenni azt, hogy szerves jelrendszerben kitüntetett szerepe van a mássalhangzóknak (ezt később éppen RaG szavunk magyarázatában fogjuk szemléltetni). Legnyilvánvalóbb támadás nyelvünk ellen természetesen a szókincs területén folyik, melynek veszélyéről megoszlanak a vélemények; a helyzet súlyosságát azért mutatja, hogy köztársasági elnökünk is azt tanácsolja az önkormányzati választások jelöltjeinek: „konkrét programokra koncentráló kampányt folytassanak” (júl. 11-i rádiójelentésből), amely már egy majdnem teljesen globalizált mondat. Saját szempontunkból most csak annyit jegyzünk meg, hogy az idegen szavak, a ma hozzánk beáramló angolszász nyelvi szennyáradat fokozatosan bomlasztja, leépíti a magyar szavak közötti szerves kapcsolatokat. A mondattanban kevésbé nyilvánvaló a veszély (vagy inkább nehezebb tudatosítani), pedig legalább akkora, mint a szókincs esetében. Már régebben megindultak, de most fölerősödtek a magyar mondat globalizálására irányuló erőfeszítések, amennyiben az eredeti, alapvetően mellérendelő mondatfűzést kezdi kiszorítani a jellegzetes indogermán alárendelő szerkesztés; lépten-nyomon ilyen – teljességgel magyartalan – mondatokat hallunk: „Az, amit ettől az emlékhelytől várunk, az az, hogy…” vagy „A legjobb dolog, ami a gyümölccsel történhet”, melyeket sajnos már sokan hiteles, helyes magyar mondatnak fogadnak el. Szerencsére Karácsony Sándor óta tudjuk, hogy a mondatszerkezetünk átrajzolására irányuló erőfeszítés haszontalan, mert a magyar észjárást nem lehet indogermánná tenni, viszont lehet szennyezni, piszkítani a mindennapi nyelvhasználatot.

Letöltés: Végvári József - Ragozó-rügyező magyar nyelvünk

A MAGYAR MONDAT VÉDELMÉBEN

Írta: Dr Végvári József

Szobi üdítőknek csap hírverést óriás falragasz, szövege megüti szememet: „A legjobb dolog, ami a gyümölccsel történhet.” Furcsa, korábban nem hallott, de ma egyre terjedő mondatszerkesztés, nyelvünktől merőben idegen – de honnan olyan ismerős? Hamar meg van a forrása, hiszen angol szakos tanár volnék; ez – tisztán angolos, e nyelvre nagyon jellemző merev alárendelő-kiemelő mondatfűzés, könnyű visszafordítani: The best thing that can happen to the fruit. Vajon mi történhetett mondatainkkal az utóbbi tíz évben? Lehet, hogy a szépítő „globalizáció” néven folytatott világ(újra)gyarmatosítás elérte nyelvünket is? Pedig magyar árut, ízletes magyar terméket népszerűsít, nem pedig gyanús nyugati cég adalékanyagokkal hígított-mérgezett löttyeit. Még tudnak jó hazai terméket előállítani, de a jellegzetes mellérendelő magyar észjárás visszaszorul, már angol módra fűzik össze a magyar szavakat. 
Szellemi örökségünkből nemcsak nyelvünket érinti a világgyarmatosítás. Sokkal többről van itt szó, mint egyszerű nyelvművelésről, ezek az ügyek a hagyományos nyelvművelésen belül föl sem vethetők. Ki nem fejthetjük, de legalább utaljunk arra, hogy mondatfűzésünket ma jórészt ugyanazok és ugyanazért akarják indogermán mintára alárendelővé tenni, akik Trianonban feldarabolták hazánkat, akik megkísérlik – legalább filmvásznon – kétfelé vágni a Szent Koronát, akiknek nemtelen és megszakítatlan közreműködése nyomán rendkívül gazdag néphagyományunk, szellemi örökségünk legföljebb nyomokban van képviselve az oktatásban, akik szeretnének kiiktatni a világból mindent, ami sajátosan és összetéveszthetetlenül magyar. Ne hagyjuk vetőmagjainkat és gyönyörű őshonos állatainkat, gyümölcsfáinkat elkorcsosulni és lecserélődni, mert akkor előbb-utóbb bele fogunk egyezni népzenénk lejáratásába, hatalmas népmesekincsünk és ábrázoló népművészetünk közoktatásból való kitiltásába, népművészeti tárgyaink külföldre csempészésébe, és végül mondatfűzésünk indogermánná tételébe is. 
Nem is az első kísérlet történik nyelvünk (és műveltségünk) gyarmatosítására: gondoljunk csak a Habsburgok elszánt és nyíltan hirdetett németesítő törekvéseire – alighanem máig bánják, hogy nekik nem sikerült velünk szemben az, ami az angoloknak olyan szépen sikerült az írekkel szemben, vagyis anyanyelvük gyakorlatilag teljes kitörlése. Most nem arról a veszélyről lesz szó, melyet a sok fölösleges angol szóval ránk zúdúló nyelvi szennyezés jelent, hanem mondatfűzésünk fenyegetettségéről írnék, mely alattomosabb, nehezebben fölismerhető vagy tudatosítható veszély. Már az sem biztos, hogy minden magyarajkú azonos mértékben tartja magyartalannak az elején idézett hirdetés szövegét. Vagy a következő mondatot sem: „Az, amit ettől az emlékhelytől várunk, az az, hogy…” (Egyházi vezető nyilatkozata a Mindszenty-emlékhelyről.) Vagy idézet vezető politikus beszédéből: „Köszönöm választóimnak azt a bizalmat, mellyel megtiszteltek.” Szóbeli közléseink tele vannak ilyen mondatokkal. A világgyarmatosítás lelkes hazai híveinek úgy tűnhet, hogy ez is része az ún. „fejlődésnek”, hogy tehát első lépésben édes-bús magyar szavainkat cseréljük le angolszász nyelvi szemétre, majd második lépésként a magyar mondatfűzés elveit fogjuk fejtetőre állítani, vagyis úgy beszélni, ahogyan pl. rádióba beüzenő pékmester honfitársunk kezdte nemrég: „Amire reflektálni szeretnék, az két dolog.” Tíz évvel ezelőtt, kevésbé romlott nyelvérzékkel még azt mondta volna: „Két dologhoz szeretnék megjegyzést fűzni”, vagy „Két kérdéshez szeretnék hozzászólni”. Csak az én hibám-e, ha nem tudom lenyűgöző fejlődésnek felfogni azt, hogy ma pékmesterek és vezető értelmiségiek egyaránt „reflektálnak”, és angolszász kiemelő mondatfűzést alkalmaznak? 
Az alá- és mellérendelés közötti lényegi különbséget nem nyelvészeti képzésem során ismertem föl, hanem csupán néhány éve, Karácsony Sándor: A magyar észjárás című könyvét olvasva, majd nyelvészként meg gyakorló nyelvtanárként továbbgondolva lángészre valló meglátásait anyanyelvünkről és gondolkodás¬módunkról. Ő a neveléselmélet és -gyakorlat szakembereként veszi észre nyelvünk egyik alapvető sajátosságát, mely élesen megkülönbözteti az indoeurópai nyelvektől, és amelyet nyelvészeink mindeddig nem vettek észre, vagy inkább nem akartak észrevenni (a körülöttünk élő népek mindnyájan indogermánok, vagy más szóval indoeurópaiak; tőlünk nyugatra egyedül a baszk nép kivétel ez alól, meg talán néhány kelta nép). De hát ma ugyanúgy nem lehet babérokat aratni bennünket az indogermánoktól élesen megkülönböztető sajátosságok felmutatásával, mint Karácsony idejében (1952-ben halt meg, kényszernyugdíjazott tanárként – vagy talán törvényen kívül helyezett betyárként?). 
Mindenek előtt javítsuk ki ezeket a magyarul hangzó, de angolszász kaptafára készült mondatszörnyeket. Az első helyett magam hasonlító szerkezetet tartanék szerencsésnek, pl. „Ennél jobb dolog gyümölccsel nem történhet”, vagy „Gyümölccsel ennél jobb nem is történhet”, vagy ugyanez kérdésként. A Mindszenty-emlékhelyről szóló mondat helyesen: „Ettől az emlékhelytől pedig azt várjuk, hogy…”. Sajnos az iskolai nyelvtantanítás nem hangsúlyozza ki, vagy esetleg meg sem említi, hogy nyelvünk egyik alapvető jellegzetessége – és nagy-nagy értéke! – a szabad szórend, amely fölöslegessé teszi a kötött szórendű indogermán nyelvekben szükségképpen létrejött kiemelő szerkezeteket. Az angol nyelv rendkívüli merevsége, kötött szórendje miatt lehetetlen és tilos pl. határozókat vagy tárgyat kihozni a mondat elejére, s ezért kényszerül az ún. kiemelő (s egyúttal elkülönítő-alárendelő) szerkezetek használatára. Ezek azonban a magyart nem „színesítik” és nem „gazdagítják”, hanem teljesen fölöslegesek benne, kimondottan szennyezik nyelvünket, torzítják nyelvi tudatunkat, észjárásunkat.

Letöltés: Végvári József - A magyar mondat védelmében

Beszéljünk végre a beszédről is!

Írta: Ozsváth Sándor beszédtanár, művelődéstörténész

Boldogabb időkben a magyar iskolákban mindenütt tanították a beszédet, mivel alaptantárgy volt. A felvilágosodás és a reformkor nagyjai az un. retorikai osztály stúdiumain „iskoláztak” (költőink-íróink meg a poétikain), a még régebbi századok kolostori iskoláiban pedig, ahol a hét szabad művészetet oktatták, egyenesen az alapfok, a trivium egyik főtárgya volt. Jó évszázada még az alapműveltség tartozékának számított az élő szóval bánni tudás, de nagy-és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban lapozgatva is rábukkanhatunk egy beszéd- és értelemgyakorlatok című tantárgyra. Aztán, úgy hét évtizede, kezdett kikopni a tanrendből, s mára már nyoma sincs közoktatásunkban. Csak néhány egyetemi fakultáson foglalkoznak még beszédtanítással, intézményes keretek között: a színművészeti egyetem színész fő-tanszakán meg egyes hittudományi egyetemeken (már ott sem mindenütt!). Hivatalosan tantárgy még pár drámatagozatos középiskolában, s ezzel véget is ér a seregszemle. 

Áprilisban, a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján is szinte mindig csak nyelvhelyességről, nyelvművelésről, nyelvi hibákról, réteg-és tájnyelvekről etc. nyelvészkednek a nyelvészek, de alig esik szó magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt, amit mondunk. Az utóbbival ma tán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt fél évszázadban szinte leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről. 

Tapasztalataim, különösen az utóbbi két-három évtizedben, eléggé lehangolóak. Közszereplőink (például politikusok, rádiós és tévés újságírók, tanárok, lelkészek) beszéde gyakran érthetetlen: hadarnak vagy motyognak, magyartalanul intonálnak, helytelenül hangsúlyoznak, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek, nem ismerik a tempó- és ritmusváltás vagy a szünettartás szabályait sem – hogy csak a legfontosabbakat említsem. S hogy miért éppen ők vannak most célkeresztben? Mert ők nap-mint nap szerepelnek, megnyilatkoznak élő szóban is, s akarva, nem akarva mutatnak (rossz) példát… 

Kodály tanár úr már 1937-ben megkongatta a vészharangot. Rádióbeszédeiben, írásaiban később is rendszeresen figyelmeztette az illetékeseket beszédünk romlására, de jajkiáltásai mindenütt süket fülekre találtak. Tőle a képzeletbeli stafétabotot Péchy Blanka vette át. Az 1960-ban létrehozott Kazinczy-díj alapítványa, később pedig a szintén nevéhez fűződő Beszélni nehéz mozgalom, majd az 1973 őszén indult Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny mind-mind értékes, máig nagyszerű kezdeményezés! Győr és Sátoraljaújhely évtizedek óta hagyományos helyszíne és kiváló házigazdája e vetélkedéseknek. Neves szakemberek (Lőrincze Lajos, Fischer Sándor, Benczédi József, Deme László, Wacha Imre, Montágh Imre), továbbá általános- és középiskolai tanárok egész sora volt robotosa eddig is a magyar beszéd ügyének, ám amíg nem kerül vissza kötelező tanítása az intézményes oktatás keretei közé, átütő sikert nem érhetnek el.

Az utolsó órában vagyunk. Riadó mindazoknak, akik még tehetnek valamit a magyar beszédoktatásért!

Letöltés: Beszéljünk végre a beszédről is!

Hangrendi párhuzamok anyanyelvünkben
(Lugossy József nyomán)

Írta: Dr Végvári József

A hangrend legalább olyan fontos ismérve nyelvünknek mint a ragozás, melyről korábban írtam – azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebbet tudunk róla. Ezért a kérdést öt lépcsőben fogjuk áttekinteni, egyre fokozódó nehézségi szinteken, minek során kiderül, mennyit tanítunk-tanulunk ebből iskoláinkban, majd az is, hogy miért olyan keveset. Megközelítésünk csak kis részben fedi az akadémikus tudomány álláspontját – két okból: a) méltatlanul feledésre ítélt nyelvészünk, Lugossy nyomán a hangrendet (a szócsaládok mellett) a magyar szókincs alapvető szerveződési elvének tekintjük – illetve hogy egyáltalán szerveződési elvet ismerünk fel a szókincsen belül, ez ugyanis egyáltalán nem jellemző nyelvtudományunkra (az már inkább, hogy – az indogermán nyelvészet kaptafáival dolgozva – mereven tagad mindenféle szerveződési elvet a szókincset illetően); b) a ragozáshoz hasonlóan, a magyar néphagyomány illetve szerves műveltség keretén belül megpróbálkozunk azzal, hogy világképi értelmezését adjuk a hangrendnek, amire a hivatalos tudomány berkein belül kísérlet sem történik; ehhez ugyanis képzettségük hiányzik, jogosultságukat pedig eljátszották.

Első lépcső: A toldalékok.

Ezt a szintet valójában iskolában tanuljuk, tehát mindenki tud róla valamit; sokan azonban úgy vélik, hogy ezzel ki is merül nyelvünkben a hangrend működése. Ez nagyjából (vagyis nem merev szabályszerűséggel) azt jelenti, hogy a ragok, jelek és képzők hangrendileg illeszkednek az alapszóhoz, vagyis magas hangrendű alapszóhoz magas hangú, mély hangrendű alapszóhoz mély hangú toldalék járul. Példák: kos – kossal, szűz – szűzzel, hoz – hozza, üt – üti, orr – orra, fül – füle, hoz – hozna, üt – ütne, ül – ülés, oszt – osztás, fehér – fehéredik, piros – pirosodik, stb. Mindegyik lépcsőfokon megkíséreljük, hogy legalább durva mennyiségi becslést adjunk arra, hogy mennyi nyelvi elemre terjed ki a hangrendi illeszkedés. Bár a ragok és jelek száma korlátozott, mégis nehéz megbecsülni az idetartozó szóelemek (toldalékok) számát a képzők miatt. A magyarban ugyanis rendkívül gazdag a szóképzés, az ige- és névszóképzők számát bátran száz fölé tehetjük, azonkívül éppen e területen érvényesül a nyelvi alkotókészség, azaz új elemek bevezetése, amit a ragok és jelek esetében elképzelni is nehéz (példa a nyelvújítók által bevezetett ‑da/-de képző: óvoda, zenede, újabban fénymásolda, vagy a pipatórium-félék stb. Becslésem szerint körülbelül százötven elem tartozik ebbe a „halmazba”, illetve ennyi hangrendi párról beszélhetünk ezen a lépcsőfokon. Pusztán megemlítjük, hogy a ragok között vannak háromalakúak is: -hoz/-hez/-höz.

Második lépcső: Határozószók, kötőszók és névmások.

Ellentétben az előzővel, ez igen kis elemszámú halmaz. Egyelőre öt tételt látok idetartozónak, eléggé sajátos rendszerben: ide – oda, itt – ott, így – úgy, ilyen – olyan, ez – az (az erre, addig, ennyi, ekkora stb. féléket az egyszerűség kedvéért az ez – az párhoz tartozónak, illetve innen levezethetőknek tekintjük). A rendszer érdekességét a következők adják: a) mindegyik elem használható párban és külön-külön is; párban használva kötőjellel írjuk, pl. Beszélgettünk erről-arról; b) a magas hangrendű tagok közelre, a mély hangrendűek rendre távolra mutatnak; c) a párok könnyedén bővíthetők hármas rendszerré: ez – az – amaz, sőt négyessé is: így – úgy : emígy – amúgy stb. Rejtély, hogy ez a szép és szemléletes rendszer miért nem szerepel – külön és hangsúlyosan – az iskolai anyanyelvoktatásban. Összemossák a következő pontban tárgyalandó ikerszavakkal; valóban azok, de súlyuk miatt megérdemelnék a külön tárgyalást. Gondoljuk meg, hogy ez – az párból lett mai köznyelvünk határozott névelője, illetve a székely és csángó nyelvjárások e szócskája (nem a kérdőszó!), melyről sok népdalban igen nehéz eldönteni, vajon névelő (s ilyenkor tekinthetjük köznyelvi a névelőnk magas hangrendű párjának) vagy mutatónévmás-e?

Harmadik lépcső: Ikerszavak. 

Ilyen cím alatt szerepel az oktatásban (ha szerepel), bár ikresedés az előző lépcsőn is van, sőt már a toldalékok esetében is fogalmazhatunk így. Itt lehetne megtenni a döntő lépést, hogy a hangrendi párokat, az ikresedést nyelvünk alapvető sajátosságaként ismerjük föl. Ehelyett az történik, hogy erre az egészre egy ilyen feliratú cimkét ragaszt a tudomány, s ezért az oktatás is: „hang- és hangulatfestő szavak, gyermeknyelv és költői nyelv sajátosságai, játékosság a nyelvben”. Szinte korlátlan elemszámú, igen gazdag, szerteágazó csoport, melyben több eljárást is működtethet a beszélő. Valóban vannak itt hangutánzó szavak, kezdjük ezekkel: liccs-loccs, dirr-durr, csitt-csatt, piff-puff, bim-bam, tipeg-topog stb. Nehezen megfogható átmenetek visznek át az ún. hangfestő és hangulatfestő szavak csoportjába: hímez-hámoz, ripsz-ropsz, retye-rutya, ímmel-ámmal, vicik-vacak, dínom-dánom, dimbes-dombos stb. Elmosódik az átmenet az olyan ikerszavak csoportjával, ahol nem pusztán egy magánhangzóra kiterjedő váltás történik: csűr-csavar, illetve ahol nincs is hangrendi váltás: illeg-billeg, de:  billeg-ballag. Számos olyan ikerszavunk van, ahol hangrendi váltás nélkül vagy attól függetlenül a mássalhangzó is változik vagy betoldódik: izeg-mozog, ireg-forog, ejnye-bejnye, tutyi-mutyi, locsi-fecsi. Még tovább bővítve a lehetőségeket, eljutunk az ún. mellérendelő szóösszetételek nagy osztályához, csak néhány példával érzékeltetem a sokféleséget: szánom-bánom, eszem-iszom, sír-rí, jön-megy stb. Ezen belül kicsiny, de különleges alcsoportot képeznek az olyan összetételek, melyekben a két tag jelentése azonos, vagy rokonértelműek: búbánat, rabszolga, szóbeszéd, zűrzavar stb. 

Letöltés: Végvári József - Hangrendi párhuzamok anyanyelvünkben

MAGYAR HALOM

Adalékok a halom – hullám – szellem szóhármashoz
Írta: Dr. Végvári József

Fő kérdésünk: vajon szóra tudja-e bírni a tájat anyanyelvén a nyelvész, vagy bárki más, akinek anyanyelve magyar, és milyen határig? A címben jelzett három főnév összekapcsolását (Pap Gábor gondolata) egészen röviden a következők indokolják: a halom kitüntetett, szent helye lévén a földnek, egyúttal találkozási vagy sűrűsödési helye különféle fajtájú, lentről és fentről ható erőknek vagy sugárzásoknak, melyek hullámszerűen terjednek, vagy legalábbis ábrázolhatók és elképzelhetők ilyenekként. E sugárzások főleg szellemi természetűeknek tételeződnek, illetve az ember szellemiségére hatnak, sőt a halom önmagában is a fenti világhoz, a szellem világához köt vagy emel bennünket. 

A három szó közötti nyilvánvaló hangalaki hasonlóság, és az e mögött rejlő tartalmi, lényegi összefüggések vajjon bonthatók, részletezhetők-e tovább, és hogyan? Megközelítésünkben a fő kérdés nem az lesz, honnan ered egy adott szó, mivel ez a kérdés csak arra alkalmas, hogy a lényegről elterelje a figyelmet, hanem az: HOVÁ ÉS HOGYAN ÉPÜL BE? Ezzel visszatérünk Czuczor György és Fogarasi János alapelveihez, akik szótárukat (a továbbiakban: CzF) a gyökök és szóbokrok rendszerére építették, a magyar szavakat igyekeztek lehetőleg a magyar nyelvből magyarázni, amit a hazai magyar nyelvészet már nem ért és nem értékel. Ebben a vizsgálódási keretben célunk az, hogy megkeressük a három szó lényegi megfelelését kifejező gyököt vagy gyököket, és ezek köré legalább részlegesen felépítsük az idevonható szavak bokrát-csokrát[1]. Kétségtelenül kulcsszavunkkal, a halommal kell kezdenünk (a CzF-ből vett idézeteket külön nem jelöljük). Mindjárt ennek szócikkében felfigyelünk arra, hogy CzF a legritkább esetben „származtat” szavakat, ehelyett azt mondja: „hasonló hozzá” vagy „egy vele”, esetleg „rokona”. A hasonlóságokat természetesen észreveszi, még hozzá a nyelvek sokkal tágabb köréből veszi észre, mint újabb szótáraink. Gyöke HAL, és érdemes idézni ennek szócikkéből:

HAL, (1), elvont gyöke különféle családu származékoknak. 1) Magasságot jelent a halom, halmoz származékokban. 2) Folytonos előre menést, távolodásra vonatkozik[2] ezekben: halad, halaszt, halogat. Mindkettőnek alapjelentése egy részről a lehellésben, tehát h betűhangban rejlik, másrészről az l-ben, vagyis el szóban, melynek jelentése, mint tudjuk, a) mozgás, b) folytonosság, teljesség. 3) A gömbölyűt, dudorút jelentő gal, goly változata ebben: haluska (galuska).

És akkor mi az –OM? Ebben a keretben természetesen nem lehet más, mint képző, l. foly-am, szell-em, kör-öm stb. Ha származéknak tekintjük, akkor HAL(om) vajon ige vagy főnév? CzF csak annyit mond, hogy „magasságot jelent”, de szófaji besorolásáról semmit sem. Ugyanakkor élesen elkülöníti a halad csoporttól – vajon jogosan teszi-e? El kell-e feltétlenül fogadnunk tőle? Láthatóan gondban vagyunk, de a segítség néha onnan érkezik, ahonnan nem is várnánk. Az angol nyelv egyik nagy etimológiai szótára (Klein) szerint a hill ‘hegy’, column ‘oszlop’, culminate ‘tetőzik, kulminál’, ex-cel ‘meghalad, túlmegy’  egyaránt az indoeurópai (továbbiakban: IE) *qel- gyökre vezethető vissza, melynek jelentése ‘kél, emelkedik, felmagasodik’. Vajon véletlenszerű a hasonlóság – mit hasonlóság, teljes egyezés! – az IE *qel- gyök és a magyar KéL vagy KeL között? Ugyanebből a gyökből származtatják a holm szót is, mely a mai angolban ‘folyón vagy tavon található sziget’, de az ószászban még ‘hegy’, az óangolban ‘tenger, sziget, hullám’, óskandinávban holmr ‘sziget, kimagasló föld’ jelentésű. Érdemes még megfontolni a következőket: a) KeL szavunk mintha hangrendi változata lenne a HaL(ad) igének, ma mindkettőt finnugorból származtatják (a hal-om vajjon nem egyfajta kel-és a Föld testén, ahol nagyon ki-, vagy összegyűlik valami?); b) a HaLoM viszont kapásból „szláv eredetű” mai szótáraink szerint, holott az oroszban nincs rokonsága a холм főnévnek, a magyarban (és az angolban) viszont láthatóan van; c) a halomkutatás angol klasszikusa, Watkins a halmokról beszélve az angol mound szót használja, melynek jelentései: ‘országalma, halom, határjelző kerítés v. sövény’, legalábbis a mai szótárak szerint. Csakhogy régebbi szótárakban e három jelentés még három különböző szóval társul, származtatásuk pedig rendre latin mundus ‘világ’; ismeretlen eredetű; óangol mund ‘kéz, védelem’ (Klein, Webster). 

Tehát különös módon éppen a ‘halom’ jelentés(ű szó) az, mely „ismeretlen eredetűnek” bizonyul a szigorú angolszász szófejtők szemében, bár megjegyzik azt, hogy a mai hangalak kialakulására talán hatott a francia eredetű mount, mely végső soron a latin mons-ra megy vissza, és jelentései: ‘hegy; felhág v. mászik vmire; meghág (nőstényt);  lóra ül’ (mai angolban is mounted police ‘lovasrendőrség’). Vegyük most észre, hogy ‘emelkedés’ szavunk egyaránt jelenti a cselekvést meg a (földtani) magaslatot, és ebből úgy véljük, hogy CzF talán nem tiltakozna, ha fent idézett HAL szócikkben összevonnánk az első két értelmezést. Az is látható, hogy pontosan megvan az angolban a mi szavunk két jelentéstani összetevője: magaslat és haladás (emelkedés, ill. felhágás), bár az angol beszélő ezt már nem érzékeli (hacsak nem tanult latint, vagy nyelvtörténetet). Ilyen szempontból „legárvább” az orosz холм, hiszen tovább nem bontható, sőt szóbokra, azaz rokonai sincsenek; éppen ezért a jelelmélet (szemiotika) szempontjából jól viselkedő szó, amennyiben (az orosz nyelvben) teljesen motiválatlan, vagyis önkényes, megegyezésszerű. Valóban ilyen szóból kell származtatni, ha valaki nem akarja észrevenni anyanyelvünk szókincsének belső, szerves összetartó erőit. 

[1] A CzF-ből elég sokat fogunk idézni, és célunk ezzel messze több a szemléltetésnél. Valójában szótárukból indulunk ki, és gyakran oda is térünk vissza. Javasoljuk az olvasónak, hogy próbálja meg elsajátítani ezt a különleges elemzési módot és hozzáállást, melyre egyszerre jellemző a magyar nyelv és műveltség ügye iránti mélységes elkötelezettség, és a magas szintű tudományosság; mindkettővel oly ritkán találkozunk a ma forgalomban lévő szótárakban és egyéb nyelvészeti munkákban.

[2] A CzF-ben nem javítottuk a legnyilvánvalóbb egyeztetési, helyesírási vagy nyomdai hibákat sem. Ezt akkor kell majd elvégezni, amikor a szótárat számítógépre visszük. Ez a hatalmas munka hamarosan elodázhatatlanná válik, hiszen a mai napig az egyetlen szótár, mely törekszik anyanyelvünk alapvető
jellegzetességeinek megragadására.

Letöltés: Végvári_József_-_Magyar_halom

A FEKETE TYÚK ÉS A MUZSIKA

Közelítés egy népmeséhez

Írta: Végvári József

Az utóbbi két évtizedben megjelent és felerősödött kutatási vonalak egyikében népmeséinket, sőt egész népművészetünket törekszünk jóval többnek látni, mint az egyszerű nép játékos képzelőereje, díszítő-mesélő kedve megnyilvánulásainak, mint amelyek csakis alárendelt helyzetben lehetnek a „komoly”, az „igazi” vagy „magas szintű” szépirodalomhoz képest; ezt az alárendelt helyzetét tükrözi az oktatásban, kutatásban neki juttatott jelenlegi szerep. Ennek a kutatási vonalnak eddigi talán legerőteljesebb jelentkezése a Csodakút című kötetben volt mérhető, de említhetjük az Aki nem hiszi, járjon utána címmel megrendezett tanácskozásokat a népmeséről, a Pesthidegkúton működő Magyar Hagyomány Műhelyét, és még más rendezvényeket, melyek egyik közös jellemvonása, hogy a hivatalos tudomány igyekszik tudomást nem venni róluk. Alábbi megközelítésünk szintén ebben a vonulatban jelöli ki a maga helyét.

Az elemzésre kiválasztott mese szövege:

AZ ÉGIG ÉRŐ PASZULY

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony: Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje. Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy el kellett a kis tehénkét hajtsák a vásárra, hogy eladják. Mondja az anyja a kisfiúnak:

– Eredj, fiam, reggel hajtsd el. De vigyázz ám, hogyan adod el, nehogy károsak legyünk benne.

El is hajtotta a fiú a vásárra, hát mindjárt akadt is vevője. Meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal. Vitte haza a paszulyt a kisfiú, mutatja az anyjának, mit kapott.

Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda. De a fiú vigasztalta:

– Ne búsuljon, édesanyám, azt mondta az öregember, aki meg­vette a tehenet, hogy még most, este ültessem el, s meglátom, hogy mi lesz belőle.

Elültette a kisfiú az ablak alá a kis kertbe a paszulyt, de még vacsorázni sem tudott, úgy várta, hogy mi lesz vele. Csak lefeküdt. 

Hát reggel, mikor felébredt, látta, hogy kikelt a paszuly. Kinéz az ablakon, de nem is látta tetejét. Gondolta, kimegy, megnézi kívülről.

Kiment s megnézte, de bizony őkegyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét. Mondja az anyjának:

– Na látja, édesanyám, mennyi ér paszuly. Megyek, felmá­szom a tetejére.

Az anyja mind kérelte, hogy ne menjen, de mégis elment. Dél­fele elindult, s ment felfele a paszulyon. Addig ment, mendegélt, ­már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot.

Hát ott az égbolton volt egy kis nyílás. Bekukucskál a fiú, s lát ott valami világosságot. Azt gondolja magában:

"A paszulynak elértem a tetejét, de most már szeretném meg­nézni, mi van ott benn." ­

Összeszedte a bátorságát, s belépett az ajtón. Hát látja, hogy ott nem is messze van egy kis házikó. Gondolja magában:

"Most már úgyis éjjel van, itt szállást kérek, s reggel megyek haza."

Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt. Felkérdi az asszony: – Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a hétfejű sárkány? Ha meglát téged, rögtön megesz!

Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sár­kánytól.

Kérdi az asszony: – Éhes vagy te, kisfiú?

– Jaj, bizony éhes én – felelte a kisfiú –, még tegnap se ettem semmit.

Az asszony adott vacsorát a kisfiúnak, a kisfiú megköszönte szé­pen a szívességet.

– Namármost gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram, s ha meglátja, hogy itt vagy, mind a kettőnket megöl. De hová? – gondolkozik az asszony. Hova bújtassa el a kisfiút? Gondolja ma­gában, behozza a dagasztóteknőt, beteszi az ágy alá, s aláborítja a kisfiút. 

Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert el­aludni. Hát mikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a hétfejű sárkány, hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra, s mondja:

– Tojj egyet!

Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiál­tott:

– Tojj még egyet!

Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sár­kány nagyon éhes volt.

– Asszony, vacsorát ide! – kiabálta.

Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacso­rázott, azt mondta a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját. Amint ott muzsikál, egyszer csak elkezd szaglálni.

– Te asszony, miféle idegen szag van ebben a házban?

– Csak nyugodjék, lelkem, muzsikáljon, nincs itt semmiféle ide­gen.

– Dehogy nincs. Nekem rögtön add elő, mert különben téged is széjjeltéplek.

Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott, s amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom s ahogy ott ült a karszékben, szép csendesen elaludt. Még nem is horkolt. Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad, s még nem is aludt.

A kisfiú, mikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsi­kát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Szaladt. Mikor jött volna be a lyukon, ahol felment, gondolja magában, visszanéz, vajon nem jön-e a sárkány a tyúk után. Hát úgy megijedt, mert a nagy sárkány egészen a nyomában volt már, úgy szaladt.

A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán, vette, s hamar kivágta a szál paszulyt vele. A sárkány lebucskázott, keze-lába kitörött, s a kisfiú agyon­ütötte s elégette. Többet nem kell féljen tőle senki.

Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett.

– Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk, lesz pénzünk, ara­nyunk elég!

– Jaj, honnan lenne, fiacskám? – kérdi az anyja. – Mikor a tehe­net elhajtottad, nem adtak érte csak egy szem paszulyt; ha a tyú­kot eladjuk, azért nem kapsz csak egy felet. 

– Jaj, dehogy adom én el ezt a tyúkot – mondja a kisfiú.

Bevitte a házba, felállította az asztalra, megsimogatta, s mondta neki:

– Tojj egyet!

Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást a kisfiúnak is. Az any­jának tátva maradt szeme-szája a nagy csodálkozástól. Addig to­jatták, amíg meggazdagodtak. Csináltak szép házat, csűrt, vettek sok szép jószágot a pajtába, s vettek sok szép ruhát maguknak. A kisfiú egész nap csak muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére.[1]

A fenti kutatási vonalat követjük már abban is, hogy föltesszük: 1) ebben a mesében is fontos szerepet játszik a beavatás, melyen a hősnek kell átesnie; 2) e beavatás során a hős olyan utat jár be, mely térben és időben is túlmegy a mindennapi tapasztalás határán, például helyszíne a csillagos ég. Ezt az utat gyakran összekeverjük a képzeletbeli utazással, és az egész ügyet a mesélők dús fantáziájának tulajdonítjuk. Sokkal többről és másról van szó, és legfőbb ideje végre megtenni azokat a szellemi erőfeszítéseket, melyek e két jellegzetesség megértéséhez szükségesek. Jelen elemzésünkben inkább ennek az útnak a tényleges térbeli–égbeli állomásait igyekszünk megkeresni.

[1]Icinke-picinke. Magyar népmesék óvodásoknak. Válogatta és szerkesztett: Kovács Ágnes. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1972. Szücs Kati meséje.

Letöltés: Végvári_József_-_A_fekete_tyúk_és_a_muzsika-népmeseelemzés

„ÉS MÉGSEM MOZOG…”.

Írta: Dr Végvári József

Jegyzetek anyanyelvről, hitről, tudománytörténetről és nevelésről, 
világképről, szerves műveltség és hivatalos tudomány viszonyáról[1]

Uram segíts, hogy hittel és hitelesen szólhassak.

Tisztában vagyok azzal, hogy ezt a dolgozatot nem nekem kellene megírnom, sőt: kevés alkalmatlanabb ember van nálam az írástudók között – ha egyáltalán hozzájuk tartozom – efféle dolgozat közreadására. Azért merek ilyen világosan fogalmazni, mert pontosan tudom, kinek – miféle embernek – kellene megírnia, és ezt most a legelején, ismertetem is. Mérje föl az Olvasó, hány ilyen ember szaladgál a környezetében, az országban. Olyannak kellene megírnia, aki a) tőlem eltérően mindenek előtt alapos tudománytörténeti képzettséggel, széleskörű műveltséggel és olvasottsággal rendelkezik; b) hozzám hasonlóan szakmáját tudja, műveli és szereti (én egyébként nyelvtanár vagyok), semmi mással föl nem cserélné; c) hozzám hasonlóan életútjának, szakmai pályájának nagyjából a felénél olyan nagyszabású szellemi vonulattal találkozott, amely lelke gyökereiben – magyarságában – ragadta meg, amelynek korábban még a létéről sem tudott, s amely merőben különbözik, sőt szemben áll – még hozzá igen magas erkölcsi-szellemi színvonalon áll szemben – majdnem mindennel, amit korábban megtanult és elhitt, s amely aztán lassanként az alapokig lehatóan megváltoztatta világ- és emberképét, teljesen új kutatási feladatokat, életutat és küldetést nyitva előtte; d) bár korábban megvolt szellemi javainak nagyrészét ezzel elvesztette, hatalmas nyereségként értékeli az előző részlegességhez képest elért teljességet; az ún. szerves vagy természetes műveltségről van szó[2]; e) bár az új szemlélet tükrében (mely később a hit kegyelmi ajándékával teljesült ki benne) az ún. „modern tudomány” hazugságok, torzítások és durva csúsztatások halmazává lett számára, az ún. „korszerű oktatás” pedig mindezek nem is mindig jóindulatú terjesztésévé és besulykolásává, illetve lélektelen és felelőtlen idomítássá, megkísérel kényszerzubbonyban táncolni, azaz életének és munkájának korábbi keretei között, de az új meggyőződések szerint dolgozni és élni; f) tőlem eltérően van benne némi tárgyalási készség és megegyezési hajlandóság (mármint a hivatalos tudomány, politika, tömegtájékoztatás és oktatás által terjesztett – mára előttem alapjaiban tévesnek és velejéig hamisnak bizonyult – felfogás és világkép irányában). 

„És mégsem mozog a Föld”. Kopernikusz (és vele Galilei is) tévedett: mégis csak a Nap járja útját a Föld körül, és a Föld a világegyetem egyetlen biztos (viszonyítási) pontja. – Nagy kockázat manapság ilyet kimondani nyilvánosan, ha az ember szeretne egy bizonyos zárt intézet falain kívül maradni. És nagyjából ugyanekkora kockázat a nyelvről azt állítani: „A nyelvi jel mégsem önkényes…” – ahogyan F. de Saussure svájci nyelvész egy évszázada bizonyítás nélkül kinyilatkoztatta, s amin ő többek között azt értette, hogy a szavak tulajdonképpen lecserélhetők, egy francia szó éppen olyan jó valamely fogalom kifejezésére, mint egy német szó. Eltekintve a dolog szakmai képtelenségétől, meg kell kérdeznünk mindenek előtt, vajon hogyan jut el az ember oda (mitől süllyed odáig), hogy kijelentse: készen áll anyanyelve szavainak lecserélésére? Megbeszélte ő ezt a többi francia anyanyelvű személlyel? Ha igen, akkor ők vajon mit szóltak-szólnak hozzá? 

Mégis „jelrendszer”-nek nevezzük a nyelvet, Saussure is így nevezte. Azóta tétele a tudomány megkérdőjelezhetetlen dogmája, axiómája lett. De miféle „rendszer” az, amely önkényes, önmagukban értelmezhetetlen, máshonnan le nem vezethető, lecserélhető elemekből áll?[3] Hogy például – a mi nyelvünkben – az elképesztően ronda „generáció” szó[4] ugyanolyan jó lenne, mint a nemzedék? Nem önellentmondás ez? Úgy tűnik, három lehetőséget kell megvizsgálnunk. 1) Őseink, amikor a nyelvet megalkották, ezt úgy vitték végbe, hogy szándékosan mellőztek vagy eleve kiiktattak mindenféle párhuzamot, rokonítási, megfeleltetési lehetőséget nyelvi elemek és a (mitikus vagy mesei, illetve hétköznapi) valóság elemei között. Hogy tehát a nyelv: az emberi szellem csúcsteljesítménye, melyet lehetett volna úgy megalkotni, hogy a maga teljességében és bonyolultságában kifejezze, sőt megidézze a világban meglévő szerves összefüggéseket, akár a világ teljességét, de mégsem így alkották meg. El kell hinnünk, hogy adva volt két lehetőség, és ezekből tudatosan a rosszabbat, a gyengébbet választották? De miért tettek volna így? Merő ostobaságból vagy elvi alapokon? Ha ez utóbbi áll fenn, akkor mi vagy ki ellen irányult a szándék? Valóban el kell hinnünk ezt a szamárságot? Nem ellenkezik ez még a hétköznapi emberi gondolkodással is?   2) Vagy el kell vetnünk teljesen a tudatos nyelvalkotás-alakítás gondolatát, és föltételezni, hogy a szavak teljesen véletlenszerűen, kiszámíthatatlanul és tervezés nélkül kezdték valahogyan a dolgokat „jelölni”, netán „jelképezni” vagy „utalni rájuk”, s ily módon a szavak között tapasztalható hasonlóság vagy egybeesés is teljesen a véletlen műve. Aki mégis valamiféle tudatosságot, értelmes, szerves összefüggéseket keres, szerkezeti és működésbeli párhuzamot tételezve föl valóság és nyelv között, az tudománytalan, veszélyes alak. Hogyan „fejlődhetett” – vagy inkább süllyedhetett – tudományunk és társadalmunk odáig, hogy ma az tekintendő képzetlen műkedvelőnek, délibábosnak, szélhámosnak vagy kezelésre szoruló idegbetegnek (általában ez a cimkézés időbeli sorrendje), aki teremtő rendet, önszerveződési képességet tételez föl, ilyet keres – és talál! – anyanyelvében (és néphagyományában, népművészetében), akárcsak az, aki nem fogadja el a hivatalos köröktől állandóan sulykolt finnugor elméletet[5], és az kapja a tudományos címeket, aki szókincsünk (és műveltségünk) újabb és újabb rétegéről tudja kimutatni az idegen eredetet, a kölcsönzést vagy „átvételt”, az önkényességet, a szétesettséget, az ostoba véletlenek és bugyuta divatok meghatározó szerepét?

[1] Adalékok egy majdan megírandó tudománytörténeti műhöz.
[2] Jelen írás semmiképpen sem tekinthető bevezetőnek a szerves műveltség tanulmányozásába. Az érdeklődők tegyenek erőfeszítéseket ebben az irányban, áll rendelkezésükre szakirodalom.
[3] A rendszer szóval gyakran felelőtlenül dobálózik a nyelvészet, így például beszélnek az „angol magánhangzók rendszeréről”, pedig azok semmiféle rendszert nem alkotnak, sőt mássalhangzóik sem. Hangok rendszerré a magyar nyelvben szerveződnek, méghozzá nagyon szép kozmikus rendszerré. Csak az efféle különbségeket nem illik észrevenni, nehogy megsértődjenek angol barátaink. Nekem viszont nincsenek angol barátaim.
[4] Az angolban természetesen nem ronda, mert nekik nincs rá más szavuk. De nekünk van.
[5] Lásd például Rédei Károly vezető finnugristának az utóbbi években több helyen, köztük a Népszabadságban is kifejtett nézeteit

Letöltés: Végvári_József_-_És_mégsem_mozog…

HIT ÉS ANYANYELV

Írta: Dr Végvári József

Gondol-e arra a hívő ember – ha magyarnak született – hogy vallásának alapvető tételei, szertartásai anyanyelvében is kifejeződnek, mintegy leképeződnek benne? Nem arról van szó, hogy ezek a hittételek magyar fordításban is megtalálhatók, nyomtatott szövegek alakjában hozzáférhetők, hanem arról, hogy maga a nyelvszerkezet, a szavak közötti, nem is olyan rejtett összefüggések, tehát nyelvünk fölépítése és működésrendje képes ezeket képletezni, közvetlen módon megidézni. Ezt mint föltételezést vetjük föl, és az alábbiakban megkíséreljük a bizonyítást – vagy inkább szemléltetést – három szavunk segítségével.

1. TeST. Szótáraink szerint rokonság nélküli, ismeretlen eredetű szó. Tényleg így van-e? Talán magam is elhittem volna, ha föl nem figyelek arra, mennyire hasonlít TéSZTa szavunkra (melyet szótáraink könnyedén „szláv eredetűnek” tartanak). Első látásra nem világos az összefüggés a két szó között, de talán nem is látás révén kell azt fölfognunk, hanem valamely más érzékszervünk segítségével. Ezt az érzékszervünket pedig rendszeresen „működtetjük” nem hétköznapi módon, hetente egyszer még akkor is, ha csak vasárnapi keresztények vagyunk. Szentáldozáskor történik ez, amikor a pap nyelvünkre helyezi az oSTYát (a pap ki-oSZT-ja, s ezáltal Isten fia mintegy szét-oSZTJa magát közöttünk), s azt mondja: „Krisztus TeSTe”. De miből van az ostya (latin, de a latinban tisztázatlan eredetű szó)? „Vékonyra sütött, kovásztalan TéSZTaféle”, mondja szótárunk. És minthogy az átlényegülés előzőleg megtörtént, áldozáskor az ostya tésztájában a szó szoros értelmében meg-íZ-leljük az Istenfiú testét, ízlelés révén tapasztalva meg Istent. Hiszen rögtön utána énekeljük is: „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos (vagy: hogy milyen édes) az Úr” (Zsolt. 34.9, ill. Éneklő Egyház 598.) Első áldozók fölkészítésekor hangzik el az intelem: „Nem rágni kell az ostyát, hanem ízlelgetni!” Ezeknek a szavaknak hasonló a hangalakjuk, a T vagy TY és az S vagy SZ mássalhangzók ismétlődnek bennük, és ez szerintem egyáltalán nem véletlen. Ezt az összefüggést a szertartás során nem gondoljuk így át, ugyanis ekkor valóban az ízlelés a legfontosabb, nem a gondolkodás. És ez nem a köznapi értelemben vett ízlelés, hiszen ha megfontoljuk, magának az ostyának nincs is íze (liszt, víz és talán egy kevés só keveréke), mégis „íze” által tapasztaljuk meg Isten jóságát. Tápértéke ugyancsak elhanyagolható a szó „táplálkozás-élettani” értelmében, mégis a szertartás során mint „lakomát” emlegetjük. TeST-vér szavunk is ebből a szempontból válik teljesen értelmezhetővé: testvérévé válunk annak, akivel együtt részesültünk az Isten fiának testéből és véréből, és így természetesen magának Jézusnak is. Egyébként íZ(lel) és éSZ(lel) sem véletlenül hasonlítanak: latinban sapio = ízlelni, megérteni (ebből a homo sapiens); gusto = megízlelni, megismerni; de ezek már a latinban sem köthetők a corpus ‘test‘ szóhoz.

Ezek után bizonyára nem fogunk csodálkozni, ha TiSZTa szavunkat is ide szeretném vonni (szótárainkban megint csak könnyedén „szláv eredetűnek” minősül), méghozzá két okból. Áldozás előtt ugyanis gyónni kell, azaz bűneinktől meg-tiszt-ulni megvallás és feloldozás által, az áldozás révén pedig Krisztus testének ízlelésével további tisztulásban van részünk. Látszólag nagy ugrás, hogy hasonló hangalakú angol szavakat is meg tudunk ezen az alapon magyarázni. Mindenek előtt a test szót, melyről talán csak most vesszük észre, hogy angolul is kiolvasható, sőt mint angol kölcsönszó viszonylag nem régen került be nyelvünkbe, és általában teszt a kiejtése (meg az írásmódja), jelentése pedig ‘vizsgálat, vizsga, próba, ellenőrzés’. A mai jelentés alapján látszólag nincs összefüggés; csakhogy az angol szó eredete a latin testu, melynek jelentése ‘agyagedény, égetett cserép’. Hogyan is alkotta meg testünket a Teremtő? Nemcsak a Szentírás, hanem más hitregék szerint is agyagból, a föld porából (a mai angol jelentés úgy alakult ki, hogy a középkorban így nevezték a próbatégelyt, azaz a nemesfémek próbájára vagy olvasztására szolgáló edényt). Az agyagot és a tésztát még gyúrhatóságuk is összeköti, de az is, hogy mindkettő végleges alakját és állagát (de „ízét” is!) tűz, égetés által nyeri el. Hasonlóan magyarázható angol szavak még: ToaST ‘pirítós’, TaSTe ‘íz, ízlelés’, DuST ‘por’. Ezeket az angol szavakat – saját szótáraik – különféle forrásokból eredeztetik, köztük összefüggést nem látnak, valószínűleg azért, mert maga a test – így pl. „Krisztus teste” értelemben – angolul ‘body’, amely hangalaki szempontból már egyáltalán nem vonható ide, tehát náluk hangtanilag nem érzékelhető egységes rendszer, így az szétesik, mert nincs központi vagy összekötő eleme. Viszont az Európai Unióban biztosan helye van olyan nyelvnek, melynek szavai szerves rendszerekké épülnek, s amelyben a TeSTi-ség a TiSZTa-sággal függ össze.


Letöltés: Végvári_József_-_Hit_és_anyanyelv

ÁLLAPOT ÉS FOLYAMAT NYELVÜNKBEN ÉS MŰVELTSÉGÜNKBEN: KÉT SZÓCSALÁDRÓL

Írta: Dr Végvári József

Mai nyelvhasználatban nagyjából kétféle dolgot értenek szócsaládon. A nyelvészeten belül az alapszóból továbbképzett vagy vele összetett alakokat értik, pl. víz, vizes, vízi, vízmű, vízöntő, vízfejű, stb. A szűkebben vett nyelvészeten kívül az anya- és idegennyelv-oktatásban találkozunk a fogalommal, mint valamiféle gyakorlati módszerrel, mely a képleírás, fogalmazás tanításában, illetve idegen nyelvórákon a szótanulás könnyítésére szolgálhat. Ezen kívül a szavak közötti kapcsolatok vizsgálatában a nyelvészet még megengedi az ún. jelentéstani mezőket, mely szerint a víz, nedvesség, folyadék, eső, tó, stb. együvé tartozna, illetve az ún. asszociációs kapcsolatokat; itt lélektani kísérletekben vizsgálják, ki milyen igéket, mellékneveket, stb. kapcsol össze a vízzel. Ha pedig angolul beírjuk a Világháló kereső rendszerébe, akkor esetleg hosszú szójegyzékeket kapunk egy kaptafára – pl. az összes –ack végű angol szót – talán azért, hogy költőcskéknek segítsenek rímeik faragásában. Úgy látszik, nyelvészek és pedagógusok közösen dolgoznak azon, hogy a szócsalád – szerintünk eredendően szerves és szentségi - fogalmát lejárassák, jelentőségét kisebbítsék. Okuk van rá – mint ez alább kiderül.

Máris gyorsan bevalljuk, hogy mi a szócsaládot egészen más értelemben használjuk, minek során támaszkodunk Lugossy József elfeledett nyelvészünk tanulmányaira, illetve a maiak közül Pap Gábor művészettörténésznek a magyar népművészetre irányuló kutatásaira. Mi magunk a szócsaládra meghatározással sem szolgálhatunk, ugyanis a fogalmak „definiálását” az indogermán szemlélet és gondolkodás sajátosságának tartjuk, melynek semmi köze a mi nyelvünkhöz és hagyományainkhoz. Ezekhez szerintünk elsősorban az ún. rokonító gondolkodás (analógiák) révén tudunk közel kerülni – ugyanez áll a magyar népművészetre és –költészetre. Úgy véljük, lejárt az ideje a „tudományos objektivitás” és „racionalizmus” álarcában 150 éve szünet nélkül folytatott magyarellenes támadásoknak.

Hamis „definíciók” helyett néhány ismérvet sorolunk fel a szócsalád itt használt fogalmához, melyek egyúttal a rokonító gondolkodást is jellemzik, vagyis csekély változtatással a népművészet képjeleire is érvényesek:

1. Egyetlen szó (vagy képjel) sem áll magában, vagyis nincsenek „rideg szavaink” (Lugossy), előbb-utóbb minden szavunkat szerves (vagy természetes) rendszerbe tudjuk állítani, idő, tapasztalat és ráhangolódás függvényében; ez alól csak az újabban szókincsünkbe furakodó és ott helyüket nem találó elemek jelentenek kivételt, mint program, szenzáció, probléma és társaik (bár ezek egy része ún. visszatérő szó, ahogyan pl. rádió hazatalál a ragyog családjához).
2. Szavaink szervesen illeszkednek családjukba és a szókincs egészébe. Áll(at) és nö(vény) alábbi kibontása szemlélteti a szerves kapcsolódásokat. Ezzel szemben a mai nyelvészet kizárólag szervetlen kapcsolódásokat és megközelítéseket ismer el; ilyenek nemcsak a nyelvtörténeti elemzések (etimológiák) szigorúan lineáris időbeli sorai, hanem a Saussure óta divatba jött, ún. strukturális vizsgálatok is – mert hát indogermánéknál a struktúra csakis szervetlen lehet. De nem úgy nálunk.
3. Minden szócsaládnak van a mindennapi tapasztaláson túlmutató szentségi-mesei arculata, sőt gyakran ez adja lényegét. Szabadjon ezt hívő emberként így átfogalmaznom: minden szó Jézushoz vezet. Olyan rettentően nem kellene ezen ámuldozni, hanem esetleg próbáljuk meg elfogadni, hogy Jézus – a Logosz, magyarul: a testté lett Ige, és ez nem valamiféle „szimbóleum”, hanem maga a kézzel (is) tapintható valóság.
4. Lugossyt követve szélesen értelmezzük a szócsalád fogalmát. Nálunk beletartoznak az azonos alakú szavak (így a jelenleg vizsgált két szó mellett tűz, méh, hold, rag, ér, ár, és még sok-sok úgy nevezett homonima), a hangrendi párok, az ikerszavak.
5. A történeti-összehasonlító nyelvészet módszerei és eredményei csak másodsorban, kiegészítő jelleggel veendők figyelembe.

Népművészeti vizsgálódásai során Pap Gábor a következő sarkalatos tételhez jut: a valóságnak kétféle arculata, megnyilvánulása vagy viselkedésmódja van, állapot és folyamat, s a kétféle viselkedésmód a képanyagban állatok és növények, nyelvünkben pedig az állat és növény szavakkal képleteződik. Az állapot és folyamat közötti átmenet pedig úgy jelződik, hogy az állat megszólal, azaz szájából (csőréből) ágas-bogas növényi képlet tör elő, mely gyakran körülfonja az állat testét. A nyelvész számára közvetlenül adódik a feladat: e két – nyilvánvalóan alapvető fontosságú - szó családjának fölismerése, kibontása, legalábbis e munka elkezdése.


Letöltés: Végvári_József_-_Állapot és folyamat nyelvünkben

VAN-E BIRTOKLÁS A MAGYARBAN?

Írta: dr. Végvári József

Előadásom címe kétértelmű, és szándékoltan az. Először is, kézenfekvő a címet nyelvünkre vonatkoztatni, s ekkor megvizsgálandó, nyelvtani vagy szótani eszközökkel kifejeződik-e a birtoklás (mint nyelvi jelenség) a magyar nyelvben, és ha igen, hogyan történik ez. Másodszor, adódik egyfajta jogi, történelmi, közgazdasági, netán lélektani közelítés, mely szerint a kérdés a következőképpen fogalmazható át: él-e bennünk, magyarokban az anyagi, természeti stb. javak birtoklásának vágya nagyjából ugyanabban az értelemben, ahogyan mondjuk a török, angolszász, japán stb. emberekben él ilyen vágy? Lehet, hogy sokak számára a válasz nyilvánvaló „Igen”, esetleg még azt is hozzátennék: „Mi az, hogy!’, vagy „Nagyon is!”, és még egyéb efféle nyomatékosító kifejezéseket. Én nem sietném el ennyire az „igen” választ, és azt javaslom, vizsgáljuk meg alaposan a kérdést, mindenek előtt nyelvileg.

Sajátságos módon a leíró magyar nyelvtanok nem tárgyalják tételesen ezt a kérdést, és számomra is csak nyelvtanári gyakorlatom során vetődött fel. Bármely nagyobb indogermán nyelvet tanuljuk-tanítjuk,  már az első két-három hónap során kikerülhetetlenül fölmerül a kérdés: hogyan kell kifejezni a birtoklást a latin, angol, német, francia, stb. nyelvben, e nélkül egyszerűen nem lehet tovább menni. A nyelvtanuló ezen a ponton megjegyezhetné, hogy talán előbb a magyarban kellene megnézni – már csak azért is, mert erről éppen magyar nyelvtan órán nem tanultunk – de hát nyelvtanulóink legalább olyan jól vannak idomítva, mint nyelvtanáraink, és nem szokás kellemetlen kérdéseket föltenni az órán.

Az egyszerűség kedvéért maradjunk az angolnál. Az első hatvan óra valamelyikén megtanítjuk diákjainkkal, hogy e nyevben a birtoklást a to have igével kell kifejezni, melynek jelen időben – az előtte álló személyes névmástól függően – két alakja van: has egyes szám harmadik személyben, és have az összes többiben. Esetleg fölkerül a táblára egy efféle mondat: Steve has a new bike. E mondat jelentéstartalma, az, hogy Pistinek új kerékpár van a tulajdonában, vagy birtokol egy új kerékpárt, amit közönségesen nyelvünkön úgy fejezünk ki, hogy „Pistinek új kerékpárja van”. Nyilvánvaló tehát – és ezt a legtöbb nyelvtanár meg is fogalmazza – hogy a magyarban nincs az angol to have, a német haben, a latin habeo, a francia avoir igékhez hasonló, közönségesen használható igéje, egyszavas „kifejezése a birtoklásra”. És mi van helyette? Van egy „körülírásunk”, melyben van egy –nak/-nek ragos névszói rész, s ezt a ragot a „birtokos” kapja meg, van a létige, és van egy ún. birtokos személyraggal ellátott rész, ez pedig a birtok (e birtokos személyragok gyanúsan hasonlítanak az igeragozásban használt ragokra: -m, -d, -ja/-i, stb.).

Ige helyett tehát mi magyarok névszói kifejezést használunk, így jól tesszük, ha alaposan megnézzük, miféle szerkezet ez. Erről a –nak/-nek ragról azt tanuljuk, hogy a főnév részeshatározói esetét fejezi ki, vagyis ilyen raggal kell ellátni az egyik főnevet például az adni (valamit valakinek), megmondani (szintén valamit valakinek) stb. igék mellett. De jól tudjuk, hogy ez a rag nemcsak itt fordul elő a névszóragozásban, hanem még egy helyen – éppen a birtokos eset ragjaként. Azzal a sajátos helyzettel állunk szemben, hogy a névragozásban lényegében egybeesik két, elvileg különbözőnek tételezett eset, a birtokos és a részes; ilyesmi nem fordul elő a magyartól merőben eltérő szerkezetű és működésrendű, föntebb említett indogermán nyelvekben.